A szakirodalom a következőképpen határozza meg az elég jó szülő kritériumait: Az elég jó anya ösztönösen érzékeli a gyermek igényeit, ráhangolódik, alkalmazkodik ezekre, és éppen annyit ad, amennyire a gyermeknek szüksége van. Mindemellett engedi megtapasztalni a gyereknek a határait, hogy mi az, amire saját erőfeszítéséből képes.

„Egymás tanulása”

A vér szerinti gyermekét váró anya a várandósság kilenc hónapja során ismerkedhet a gyermekével. Már ekkor elindul a kölcsönös egymásra hangolódás, ami a baba születése után intenzíven folytatódik.. Az érzelmi kapocs erősödése és az a kompetencia-érzés, hogy senki más nem tudhatja jobban, mire van szüksége a gyermeknek, egyre növeli a kettejük közötti összhangot. Ezzel szemben az örökbefogadó szülők életébe hirtelen érkezik meg egy „ismeretlen” gyermek. El kell telni bizonyos időnek, míg megtanulnak egymásra hangolódni, megtapasztalják egymás jelzéseit, s a szülők felismerik a gyermek igényeit.

A kötődés kialakulása szempontjából azonban ez a korai szakasz a leglényegesebb, ami az örökbefogadó családok életében még „egymás tanulásával” telik. Ha nem újszülött, hanem néhány éves kisgyermekről van szó, az egymásra hangolódást – és ezáltal a kötődés kialakulását – nehezítheti a gyermek múltja, előtörténete is.  Előfordulhat, hogy érzelmileg rideg, elhanyagoló családban élt, vagy olyan intézményben, ahol nagyon kicsi a gyermek esélye a személyre szóló szeretetkapcsolat kialakítására, s ezen keresztül az érzelmek kommunikációjának megtanulására. Ennek következtében sérülhetnek azon képességei, melyek az örökbefogadó szülőket segítenék abban, hogy könnyen megtanuljanak olvasni a jelzéseiből. Nagyon gyakori, hogy az érzelmi elhanyagolást, traumatizációt átélt gyermekek nem tudják megfelelően kifejezni az érzelmeiket, így nehezebb ráhangolódni igényeikre. Az örökbefogadó szülők ilyenkor úgy érezhetik, hogy kudarcot vallottak szülőként, a gyermekkel való összecsiszolódás nehézségei előidézhetnek egyfajta inkompetencia-érzést, szorongást, dühöt, ami még inkább próbára teheti az egymásra hangolódást. 

Hogy az ebből fakadó nehézségek mennyire mély sebeket okoznak az örökbefogadók lelkében, érdemes egy másik szempontot is figyelembe venni, ami szintén meghatározó eleme lehet az elég jó örökbefogadó szülőségnek. Azok, akik eljutnak az örökbefogadás gondolatáig, általában küzdelmes és reménytelen éveken vannak túl, melyek másról sem szóltak, mint arról, hogy minden lehetőséget megpróbáltak kiaknázni annak érdekében, hogy természetes úton gyermekük szülessen. Kudarcba fulladt mesterséges megtermékenyítések, meg nem tapadt embriók, vetélések tették keservessé mindennapjaikat, mígnem összes reményüket feladva úgy döntöttek, elengedik azt az álmot, hogy vér szerinti gyermekük születhessen. Gyermek nélkül viszont nem érzik teljesnek az életet, így elkezdődik az örökbefogadási procedúra. Hosszú évek telhetnek el addig, amíg szülő lesz belőlük, de ennek a gyötrelmes időszaknak a veszteségei sok esetben ott maradnak eltemetve a lelkükben.

Korábbi sebek

Az elég jó örökbefogadó szülővé válás határozott rizikótényezői a fel nem dolgozott veszteségek.  A család harmonikus működését és a benne élő családtagok pszichés egészségét is veszélyezteti, ha a szülők úgy fogadnak az életükbe egy gyermeket, hogy nem gyógyultak be az örökbefogadás előtti fájdalmas időszak nehézségei okozta sebek. Az örökbefogadott gyermek maga is veszteséggel érkezik a családba, nagy szüksége van tehát olyan szülőkre, akik, ha kell, „terapeutái” is lehetnek, és támogatják őt abban, hogy korai traumatikus élményeit feldolgozhassa. Az a szülő azonban, aki még a saját fájdalmával van elfoglalva, nem lesz képes betölteni ezt a feladatot. Azt az időszakot tehát, amikor a gyermekre várnak, érdemes arra fordítani, hogy dolgozzanak ezekkel a fájdalmakkal. Nem eltemetni kell őket és úgy tenni, mintha mindazok a nehézségek soha nem is léteztek volna, hanem eljutni arra a szintre, amikor azt tudják mondani: így, ezekkel a veszteségekkel kerek az életem, a személyiségem, így fogadom el magam, mindezekkel együtt. Ha eljutottak ide, akkor az örökbefogadásra sem úgy fognak tekinteni, mint szükségmegoldásra, mint szégyellni, titkolnivaló dologra, hanem mint a gyermekvállalás alternatív, természetes formájára – ebből adódóan saját magukra is képesek lesznek igazi szülőként gondolni. Ez az egyik kulcsa annak, hogy elég jó örökbefogadó szülővé váljanak.

A gyökerek

Első pillantásra meglehetősen paradox helyzetnek tűnik, de amíg az elég jó örökbefogadó szülővé válás egyik lényeges feltétele, hogy saját magát igazi szülőnek tekintse, addig a sikeresség másik pillére, ha tudomásul veszi és elfogadja, hogy a vér szerinti szülők, elsősorban a vér szerinti anya képe mindvégig része lesz az életüknek. Az örökbefogadó szülők nagyon fontos feladata a nyitottság arra, hogy ha a gyermek kérdez a gyökereiről, tudjanak vele beszélgetni erről. Mert a gyermek kérdezni fog, hiszen a kíváncsiság mindenkiben ott él: vajon milyen volt az az ember, aki világra hozott? Az elég jó örökbefogadó szülőségnek része az is, hogy gyermekünknek lehetőséget adunk a vér szerinti szüleiről való beszélgetésekre. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindennapos beszédtémává kell tenni e kérdést, inkább azt, hogy ha a gyerek kérdez, tudjunk és merjünk válaszolni. A gyerek pedig akkor fog kérdezni, ha látja, hogy szüleit nem hozza zavarba ez a téma, nem tesznek úgy, mintha meg sem hallanák, nem lesznek feszültek, ha felmerül egy-egy ilyen kérdés. És bár elsőre paradoxonnak tűnt, de éppen az az örökbefogadó szülő lesz képes erre a fajta nyitottságra, aki teljes mértékben békében van saját szülői szerepével, erősnek és megrendíthetetlennek érzi azt – olyannyira, hogy egy másik szerepben megfér mellette a gyermekének életet adó vér szerinti szülő is.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában