Politikai földharcok és a verbális jiu-jitsu 

A Mindennapi Pszichológia magazin online felületén jelent meg tavaly egy írásom a politikai provokáció pszichológiájáról (ezt később a Telex is publikálta: https://telex.hu/eletmod/2024/12/09/senki-nem-ment-meg-kicsi-a-politikai-provokacio-pszichologiaja). A cikket a hazai politikai kommunikáció szintváltása (hogy emelkedése vagy süllyedése, azt mindenkinek saját ízlésemre bízom) ihlette, amely az azóta mémmé szilárdult Magyar Péter kontra Menczer Tamás rangadóban csúcsosodott ki.

A cikk megjelenését követően sok helyről kaptam meg visszajelzésként, hogy szép-szép, hogy pszichológiai szempontból elemzem az egyszeri ember által is egyértelműen látható folyamatokat és provokációs technikákat, de talán hasznosabb lenne, ha arról írnék, hogy milyen módon lehet jól kezelni egy politikai provokátort vagy politikai bullyt. Bár a cikkemben próbáltam utalást tenni arra, hogy az ilyen helyzetek kezelésére adott gyakorlati útmutató némiképp haszontalannak bizonyulhat éles helyzetekben, ha nem tesszük ki magunkat elégszer komoly nyomással és stresszel járó helyzeteknek, a kritika alapvetően jogos: valóban adós maradtam a konkrét deeszkalációs technikákkal. 

A mostani cikk a fentiek szellemében íródott. Mivel a kormányzó erő következetesen földharcként utal a verbális és retorikai szinten megvalósuló politikai provokációkra (https://444.hu/2024/12/05/menczer-erosebb-vagyok-magyar-peternel-es-mindig-erosebb-is-leszek), karaktergyilkosságokra és megvívott csatákra, több mint évtizedes küzdősportmúltamra és pszichológiai végzettségemre tekintettel összefogalom, hogy mit is taníthat nekünk a jiu-jitsu a pszichológiával vegyítve a provokátor stratégiájának semlegesítéséről és a konfliktusos helyzetek kontrollálásáráról. 

A tudatosítás fontossága – ne engedd, hogy megpasseljenek!

Nem kívánom az olvasót hosszú küzdősport-történelemmel fárasztani, egyedül annyit találok érdemesnek rögzíteni, hogy a jiu-jitsu (ami a cikkben a brazil jiu-jitsura utal) egy közkedvelt földharcirányzat, amiben ütések és rúgások nélkül küzdünk az ellenféllel. Az ellenfél sikeres földre vitelét követően feladásra próbáljuk kényszeríteni őt fojtással vagy valamely (kar-, láb-) ízületének feszítésével.

A jiu-jitsuban az egyik legfőbb célunk, amikor már a földön vívjuk a küzdelmet, hogy ne engedjük meg az ellenfélnek, hogy megkerülje a lábainkat (az ún. guardunkat, ami pajzsként funkcionál a támadásokkal szemben). Jitsuzsargonnal szólva: ne engedd, hogy megpasseljenek! Ha ugyanis ez megtörténik, akkor egyrészt az ellenfelünk pontot szerez, másrészt dominánsabb pozícióba kerül, és képes onnan tovább építeni a támadását. Akárcsak a valódi földharcban, a pszichológiai provokációs (bullying) helyzetben is hasonló történik: a provokátor érzelmi manipuláció útján meg kívánja kerülni az érzelmi pajzsunkat (guardunkat), be akar mászni a bőrünk alá, és eltúlzott viselkedéses reakciókat kíván kiváltani, ami által képes kontrollálni minket és a kommunikációs helyzetet.

Az első lépés mind a jiu-jitsuban, mind egy provokáció esetén, hogy felismerjük, hogy támadás (vagyis passre tett kísérlet) következik. Azonosítsuk, hogy provokációval állunk szemben, és ismerjük fel, hogy a provokátor szándéka a kontroll megszerzésére, és nem pedig a konstruktív vitára irányul. Emlékeztessük magunkat, hogy ezzel összhangban az elsődleges célunk nem a provokátor meggyőzése vagy az általunk abszolútnak tartott igazság megvédése, hanem a kommunikációs kontroll magunknál tartása. Tudatosítsuk azt is, hogy nem a provokátor viselkedése határozza meg az érzelmi reakciónkat, hanem az, ahogyan mi kezeljük a helyzetet.

Az érzelmi reakciók sajnos mindig automatikusak, de ha felismerjük és tudatosítjuk őket, akkor képesek vagyunk hatékonyan megszakítani az érzelmek által kiváltott láncreakciókat. Klasszikus sematikus esete az érzelmek automatizmusának, amikor egy provokáció vagy támadás hatására gyermeki énállapotunk aktiválódik, és a köztünk és a provokátor közötti kommunikáció egy gyermek-felnőtt közötti tranzakcióvá silányul, ahol önként átengedjük a felnőttszerepet a provokátornak. Olyan ez, mint amikor kap az ember felnőttként egy pofont, és az regresszív módon egyből visszarepíti a gyermekkorába. Fontos tudatosítani magunkban hogy gyermek-gyermek és gyermek-felnőtt kommunikációból jó dolog még nem sült ki lényeges kérdésekben, ezért folyamatosan törekednünk kell arra, hogy a kommunikációt visszahozzuk a felnőtt-felnőtt szintre. Optimizmusra adhat alapot az a széles körben ismert kísérlet (marshmallow-teszt), amikor gyermekeket tréningeznek arra, hogy a késztetésük ellenére gyakoroljanak kontrollt az impulzusaik felett, és ne vegyék el az eléjük helyezett édességet. Az önkontroll fejlesztése hosszú távon erősíti a képességet, hogy ellenálljunk az érzelmi provokációk impulzusainak.

Ezt az elsőre rendkívül kézenfekvőnek tűnő célkitűzést a gyakorlatba áthelyezni sokkal nehezebb, mint gondolnánk. A bennünk konfliktushelyzetek kapcsán kialakult (gyermekkorunk tapasztalataiban gyökerező) sémák sokkal makacsabbak és rugalmatlanabbak, mint hisszük. Mire egy konfliktushelyzetben oda jutunk, hogy eszünkbe jut a fentiek szerinti tudatosítás követelménye, többnyire már réges-régen vastagon a bennünk működő séma hatása alatt vagyunk, és éppen olyan kommunikációt alkalmazunk, amely nem feltétlenül igazodik a helyzethez. Akárcsak a versenysportokban (és hangsúlyozottan a jiu-jitsuban), könnyebbé teszi a helyzet tudatosítását a légzésünk kontrollja. Amint azonosítottuk a konfliktussal járó, provokációs helyzetet, a légzésünk tudatossá tételével (például 4×4×4-es légzés alkalmazásával: 4 másodperc belégzés, 4 másodperc visszatartás, 4 másodperc kilégzés) lassíthatjuk az érzelmi válaszokat. Továbbá segítségünkre lehet a gyermekkorunkban megtanult és többnyire haszontalannak tartott „Számolj el magadban tízig!” népi bölcsesség. Ne reagáljunk azonnal, adjunk időt magunknak!

A folyamatos keretezés fontossága – framing 

A jiu-jitsuban az egyik leghasznosabb dolog, amit tehetünk, ha nem akarjuk, hogy az ellenfél megkerülje a lábainkat, az az, ha ún. frame-eket (kereteket) képezünk a végtagjainkkal. Vagyis kezünket és lábunkat az ellenfélre helyezve egy kellőképpen rugalmas, de megkerülhetetlen keretet (pajzsot) képezünk, ami megakadályozza őt abban, hogy domináns pozícióba jusson.

Ehhez hasonlóan a verbális konfliktusokban is döntő, hogy a helyzet értelmezési kereteit mi alakítsuk, irányítsuk, és alkalmazzuk a nem meglepő módon ugyancsak framing (keretezés) néven ismert pszichológiai technikát. Vagyis folyamatosan szükséges kereteznünk és átkereteznünk! Ez lehetővé teszi, hogy elkerüljük a provokátor által alkalmazott manipulációs csapdákat, és mi kontrolláljuk a kommunikációs teret.

Az egyik legfontosabb keretezés, amit a provokátorral történő interakció során alkalmaznunk kell, az a provokációs helyzet átkeretezése. Tudatosítani kell magunkban, hogy a konfliktus egésze nem a személyünkről vagy az érzelmeinkről szól, hanem a provokátor stratégiájáról. A helyzetnek ez a kognitív újraértékelése (újrakeretezése) más típusú érzelmeket aktivál, mint ha egy személyünk elleni támadásként értelmeznénk a szituációt. Érdemes ebben a körben a fejünkben folytatott mantrázás technikáját (self-talk) használni, például: „Ez nem egy személyes támadás, hanem egy lehetőség a higgadtságom gyakorlására.” 

Mára már rengeteg klasszikusnak számító kísérlet rámutatott és bebizonyította, milyen komoly viselkedési hatásokkal tud járni az, hogy miként értelmezzük (keretezzük) az érzelmeinket. Legismertebb esete, amikor egy stresszel járó nyilvános szereplésre készülünk. Ilyenkor megadatik nekünk a lehetőség, hogy a lámpalázunkat és izgalmunkat úgy értelmezzük, hogy félünk és szorongunk a helyzettől, de úgy is, hogy a helyzet egy izgalmas lehetőség a személyes növekedésünkre. A kutatások bebizonyították, hogy az, ahogyan verbalizáljuk magunk számára az érzéseinket egy stresszorra reagálva, hatással lesz a teljesítményünkre. Ha inkább izgalmas kihívásként tekintünk a stresszorra, és ezt mantrázzuk magunkban, akkor ez belső erőforrássá képes alakulni. Ebben az esetben egy kémiai koktél szabadul fel a szervezetünkben, melyben endorfin, adrenalin, kortizol, tesztoszteron, dopamin keveredik egymással. Mélyebben lélegzünk, több oxigén jut az agyba, kiélesednek az érzékek, és jobban fókuszálunk. Ez magabiztossággal és az erőteljesség érzésével jár együtt. Ha viszont úgy értelmezzük magunk számára a lámpalázat, hogy az félelemkeltő, és ha még egy ehhez igazodó negatív self-talkkal is társul, akkor az komoly debilizáló hatással lesz ránk és a teljesítményükre. 

A provokációs helyzet újrakeretezésére jó módszer lehet az is, ha kényszerítjük magunkat arra, hogy a provokátornak semleges szándékot tulajdonítunk. Magyarul: semmi személyes, ez csak üzlet! Az oksági következtetések (attribúciós) elmélete szerint ha negatív szándékot feltételezünk a velünk szemben álló félnek, akkor sajnos automatikusan defenzívvé válunk, ami viszont erősen csökkenti a vitában a meggyőzőerőnket. A semleges attribúció ezzel szemben segíthet deeszkalálni a konfliktust. Vagyis ha magunkban úgy tekintünk a velünk szemben álló provokátorra, mint aki csak a rá kiszabott feladatot végzi el, akkor könnyebben maradunk higgadtak, hiszen így semlegessé válhatunk. 

Unásig ismert állítás már az is, hogy a testtartás, amelyet felveszünk, ugyancsak hatással lehet az átalunk átélt érzelmekre és a helyzet értelmezésére. A kutatások szerint a magabiztos testtartás (mellek ki, vállak le, vagyis az ún. szuperhőspóz) növeli az önbizalmat és a kontroll érzetét. Ennek megfelelően nagyon komoly szerepe van annak is, hogy nonverbális szinten milyen keretet alkalmazunk és kényszerítünk rá a másikra. Vegyünk fel egyenes testtartást, stabil, de nem agresszív szemkontaktust (2-3 másodpercnél ne tovább), és öltsünk nyugodt arckifejezést! Ez erőt és magabiztosságot sugároz. Ha valaki agresszíven közeledik, tegyünk hátra egy lépést, ezzel visszaszerezzük a térbeli kontrollt, de tartsuk fenn a nyugodt testtartást: ezzel megakadályozhatjuk az agresszió eszkalálódását. Kerüljük a karok keresztbe fonását, mert az védekező testbeszédet sugall, és defenzív hatást kelt. 

A helyzet átfordítása és a kontroll megszerzése – sweep 

A jiu-jitsuban sweepnek hívjuk azt, amikor egy minket támadó, dominálni kívánó ellenfelet átfordítunk, és ezzel helyet cserélünk egymással. A verbális földharcban ez az asszertív kommunikációnak, a határok kijelölésének és a kommunikációs rezgésszám csökkentésének felel meg. 

A provokatív, bullying típusú vitastílus egyik jellemző vonása a beszélgetés témájának kontrollálása. A bully arra összpontosít, hogy ő miről akar beszélni, és csakis úgy, ahogyan ő akar beszélni róla. Cserébe kevéssé vagy egyáltalán nem veszi figyelembe az alternatív véleményeket, és a beszélgetés többi résztvevőjét nem kezeli egyenrangú kommunikációs partnerként. Még ha a másik személynek sikerül is kifejtenie álláspontját, a bully csak rövid ideig figyel rá, és rögtön visszavált.

A bully a kontrollt többek között a beszélgetési idő halmozásával éri el, a szót minden körülmények között magánál tartja. Tanulságos adat ebben a körben, amikor vetünk egy pillantást a globálisan legismertebb politikai bully és notórius beszélgetési időhalmozó, Donald Trump vitáira és beszédeire. Trump átlagosan 128 szót zsúfol bele a pódiumon töltött minden egyes percébe. Összehasonlításképpen: Kamala Harrisnél ez mindössze 97 szó, ami azt jelenti, hogy politikai ellenfeleivel összevetve Trump 3,4-szer annyi szót mond el.

Szélsőséges esetben a provokátor alkalmazhatja a széles körben ismert stonewalling (elzárkózás) technikáját is, aminek Trump ugyancsak nagy mestere. Képzeld el, hogy beszélgetésbe bocsátkozol, és csak egy üres tekintettel, egy elutasító vállrándítással vagy néma csenddel találkozol. Ez az elzárkózás, a kommunikáció és a másik validálásának megtagadása bizonyítottan aktiválja az agynak azt a területét, amely a fizikai fájdalmat érzékeli. 

A fentiek kezelhetőek azzal, ha asszertíven kommunikálunk: vagyis következetesen, higgadtan, röviden és határozottan kijelöljük a kommunikáció határait, és a beszélgetést visszavezetjük az általunk kívánt témára. Ennek során kerüljük azt, hogy a provokátor személyeskedő megjegyzéseire fókuszáljunk, és tereljük vissza a kommunikációt a tények szintjére. Az asszertív viselkedés segít hatékonyan kommunikálni anélkül, hogy agresszívvá vagy passzívvá válnánk. Ez különösen fontos a provokációk kezelésében.

A gyakorlatba persze nehézkesen vihető át, amikor minden törekvésünk ellenére a provokátor újból és újból személyeskedő megjegyzést tesz, és próbál minket túlbeszélni. Egy lehetséges technika, ami segíthet nekünk, az ún. inokuláció. Ez nem jelent mást, mint amikor a provokátor szavait visszaismételjük, de jelentősen puhított, semleges formában, annak érdekében, hogy elkerüljük az érzelmi túlfűtöttséget. Például amikor a bully azt mondja, hogy „Alkalmatlan vagy, egy senki vagy”, akkor az inokulációs technikával azt mondjuk: „Ha jól értem, akkor szerinted nem értek ehhez. Miből gondolod ezt pontosan?” „Értem a véleményedet, de most beszéljük át a konkrét tényeket!” Első ránézésre ez a technika hatástalannak tűnhet, de képes lelassítani a beszélgetés tempóját, továbbá defenzívába kényszeríti a provokátort, miközben a szóhasználattal a vitát semleges mederben tartja.

Alkalmazható a konstruktív irányváltás taktikája is, amely a támadó fél dominanciáját csökkenti. Az olyan mondatok használata, mint hogy „Úgy látom, eltérünk a tárgytól. Mindannyiunk érdeke, hogy a problémamegoldásra koncentráljunk”, illetve a provokátornak feltett kérdések („Kérlek, konkretizáld, hogy pontosan milyen problémát látsz”) mind-mind képesek a hatalmi dinamika megváltozását eredményezni, és ez gyakran arra készteti a másik felet, hogy alkalmazkodjon a mi viselkedésünkhöz.

Hasonlóan működik az asszertív határkijelölés technikája is, amely megakadályozza, hogy a beszélgetés továbbsodródjon az érzelmi térbe, és visszavezeti a fókuszt a konkrétumokra. A határok határozott, de agresszió nélküli kijelölése és közlése a provokátorral kritikus lépés. Ezek a határok lehetnek fizikai, érzelmi és társalgási jellegűek. Ez következetes törekvést jelent a részünkről arra, hogy a személyeskedésektől megszabadítsuk a helyzetet. A provokátornak a magánéletünkre vonatkozó személyeskedő megjegyzései esetén egyértelműen jelezhetjük számára a határokat: „Kérem, hogy tartózkodjunk a személyeskedő megjegyzésektől, és maradjunk a tényeknél” vagy „Értem, hogy ez a téma fontos számodra, de ezt máskor kellene megvitatnunk”. A válaszok egyszerre elhatárolják az érzelmi támadást, de megmutatkozik a nyitottság a közönség számára a vita tényszerű folytatására. A fizikai határok megsértése esetén ugyancsak jelezni kell a provokátor számára a kereteket. Ezt tehetjük akár a humor eszközével is: „Kérem, hogy álljon hátrébb, mert a végén még hírbe hoznak minket!”

A politikai provokációról szóló korábbi cikkemben már felhívtam a figyelmet a tükörneuronok útján megvalósuló tükrözés és érzelmi fertőzés jelenségére. A tükörneuronok olyan idegsejtek az agyban, amelyek akkor aktiválódnak, amikor megfigyelünk egy másik személyt valamilyen cselekvés vagy érzelmi kifejezés közben. Ez a rendszer segít minket a társas kapcsolatok megértésében és az empátiában, valamint abban, hogy mások érzelmi állapotát tükrözzük. A helyzet az, hogy a tükrözés technikája nemcsak a provokátort, hanem minket is képes szolgálni. 

Pszichológiai és neurológiai alapokon is alátámasztható, hogy ha nyugodtan és kontrolláltan reagálsz egy felfokozott idegállapotban lévő provokátor viselkedésére, az hatással lehet az ő érzelmi állapotára, és előbb-utóbb lecsillapodhat. Ha valaki egy nyugodt, kontrollált személyt lát maga előtt, az ő agya (tükörneuronjai) ezt az állapotot fogja tükrözni. Ez nem tudatos folyamat, de erőteljes hatással lehet a másik fél érzelmi állapotára. Ha valaki dühösen kiabál, és te nyugodtan válaszolsz, a tükörneuronok segítségével az ő agya is érzékeli a te nyugodt viselkedésedet, ami egy idő után enyhítheti az érzelmi feszültségét. Ha te érzelmileg stabil vagy, és nyugodtan kommunikálsz, az „fertőző” lehet. A konfliktushelyzetekben az egyik fél érzelmi kirobbanása gyakran azzal eszkalálódik, hogy a másik fél hasonlóan reagál. Ha viszont a nyugodt válaszod megszakítja ezt a láncreakciót, az érzelmi feszültség és rezgésszám a rendszerben csökkeni fog, és a helyzet deeszkalálódik. 

Segíthet a kommunikációs kontroll megszerzésében és fenntartásában a provokációs helyzet utókezelése és nyilvános lezárása is. Az utólagos kommunikációval a közönség számára megerősíthetjük hitelességünket. Az olyan megjegyzések, mint hogy „Úgy érzem, a mai beszélgetés kicsit hevesre sikerült, de hiszem, hogy konstruktívan tudjuk folytatni a jövőben”, segít visszanyerni a kontrollt. A közönség hajlamos az érzelmileg kontrollált, higgadt fél mellett állni, különösen, ha az illető elegánsan kezeli a konfliktust.

A fentiek következetes alkalmazása képes kifárasztani a provokátort. Az érzelmek nélküli, higgadt válaszadás meglehetősen unalmassá teszi a provokációt, így a támadó elveszíti az érdeklődését. Továbbá meglehetősen sok kognitív energiát éget el arra, hogy idegrendszerének és tükörneuronjainak jobb meggyőződése ellenére fenntartsa az érzelmi felfokozottság magas szintjét. Ez a provokátort is kifárasztja, és mentálisan rendkívül terhessé és nehezen fenntarthatóvá teszi számára a helyzetet. Ahogy a pszichológiában mondani szokás a hangulatok és érzelmek kapcsán: „ami felfelé megy, annak előbb-utóbb le is kell jönnie”. Minden tudatos próbálkozás ellenére a provokátor nem képes az érzelmeit ugyanolyan intenzitással fenntartani, így előbb-utóbb azok lecsillapodnak. 

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni: terror alatt nő a pálma 

A korábbi cikkemben már felhívtam a figyelmet arra, hogy a fenti technikák csak akkor képesek készségszintre fejlődni és természetesen jönni, ha sokszor tesszük ki magunkat stresszel, nagy nyomással járó helyzeteknek. A helyzet tragikus iróniája, hogy bármennyire is nem szeretünk provokálva lenni, minden egyes újabb és újabb provokáció segít nekünk abban, hogy a következő helyzetet jobban kezeljük. Minél többször megyünk át nagy nyomással járó helyzeten, annál jobban fogjuk tudni kezelni azt a következő és a rákövetkező alkalommal. Ez a stresszinokuláció jelensége. Ismét nem véletlen a párhuzam: ha jobb akarsz lenni a jiu-jitsuban, akkor olyan körülmények között kell sokat gyakorolnod, amelyek valódi nyomással járnak, vagyis versenyekre kell járnod. A versenyhelyzetek adrenalinnal teli küzdelmei azok, amelyek a legjobban fejlesztenek, és amelyekből a legtöbbet tanulhatod. Ehhez hasonlóan a konfliktushelyzeteket előre modellezve (mock alapon) felkészültebben reagálhatunk az élesebb helyzetekben. Bár elsőre porhintésnek tűnhet, a stresszel járó helyzetek szakemberekkel történő modellezése és gyakorlása, a légzéstechnikák, a stresszel járó helyzetek részletes naplózása és elemzése („Mit nyertem azzal, hogy nem reagáltam?” vagy „Hogyan látom ezt a helyzetet egy nap múlva, egy hét múlva, egy hónap múlva, egy év múlva?”) nagyon hatékony segítséget nyújthat az érzelmi reziliencia fejlesztésében és a provokációk helyes kezelésében. 

A jiu-jitsu és a pszichológiai provokáció kezelésének közös tanulsága: az igazi erőnk a pszichológiai provokációra adott válaszainkban és a kontroll megtartásában rejlik. A verbális jiu-jitsu technikái – a provokáció felismerése, a keretek irányítása, az asszertív válaszadás és a stresszkezelés – segítenek abban, hogy higgadtak és magabiztosak maradjunk. Ironikusan minden provokáció lehetőség arra, hogy fejlesszük az önuralmunkat, és megerősítsük a belső kontrollunkat. Winston Churchill szavait idézve: „Minden ember akkora, amekkora dolgok feldühítik.”