A módszertan problémája: nagyszájú igenlők, látens honvédők 

Egyből érdemes azzal a megjegyzéssel kezdenünk a gondolatmenetünket, hogy a hazáért meghalni hajlandóság kérdésében született tudományos kutatások szinte kivétel nélkül erősen teoretikus jellegűek. A tanulmányok azzal a munkahipotézissel készülnek, hogy a „Harcolnál-e a hazádért egy fegyveres konfliktusban?” kérdésre adott válasz valóságtartalma ellenőrizhetetlen. Neveltetéstől, értékrendtől, temperamentumtól, családi helyzettől függően a kérdésre eltérő válaszok születhetnek, azonban egy dolog közös bennük: nem tudjuk, hogy valódi, éles helyzetben a válaszadó valóban úgy cselekedne-e, ahogy azt korábban jelezte.

Bár ez a kritika többnyire azokkal az alanyokkal szemben szokott felmerülni, akik igenlő választ adnak, a teljesség kedvéért érdemes észben tartani, hogy az evolúciós pszichológia „üss vagy fuss” zsigeri alapon érvényesülő ökölszabálya alapján a helyzet természetesen fordítottan is elsülhet. Vagyis egy olyan válaszadóban, aki különböző okokból (legyen az pacifizmus, a család védelme vagy más indok) elképzelhetetlennek tartja, hogy igennel válaszoljon a kérdésre, könnyen aktiválódhatnak a konkrét fenyegetés hatására olyan viselkedést irányító motivációk, amelyek végül harcra késztetik (ironikus módon gyakran éppen ugyanazok az indokok, amelyek miatt a nemleges választ adta).

Ezzel a módszertani problémával együtt kell élnünk a témáról történő gondolkodás és viták során. Azonban a kutatók szerint ezen metodikai akadály ellenére a vonatkozó kutatások a trendek azonosítására és a korszellem felmérésére így is alkalmasak. Itt érdemes annyi kitekintést tennünk, hogy az idegtudományok és az agyi képalkotó diagnosztika fejlődésével a helyzet némiképp változhat a jövőben, és a módszertani gátak részben leküzdhetőek lehetnek.

Valóban hiszed, amit mondasz? Az agyi képalkotó diagnosztika válasza 

Bár nem kifejezetten a haza védelmét vizsgálva, de már születtek olyan kutatások, ahol az fMRI (funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat) segítségével a kutatók képesek voltak a fenti metodikai problémát legalább részben kezelni. Az fMRI segítségével ugyanis meg tudták állapítani, hogy az alany valóban el is hiszi-e, hogy tényleg oly módon járna el egy helyzetben, ahogy azt válaszában jelzi.

Az ARTIS nevű kutatócsoportot a vallásos szent értékek (ezek azok az értékek, amelyek kapcsán nem ismerünk megalkuvást) és a fegyveres konfliktusok, továbbá a terrorizmus kapcsolata érdekelte. Ennek érdekében számos tereptanulmányt végeztek különböző terrorszervezetek és radikális csoportok tagjainak bevonásával. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei mind ugyanazt mutatták: legyen szó katalán függetlenségi mozgalomról, dzsihádistákról vagy kurd milicistákról, a szent értékek minden esetben olyan erősek voltak, hogy ezeknek a csoportoknak tagjai akár az életüket is feláldozták volna értük. Az eredmények elgondolkodtatták a kutatókat: elképzelhető, hogy ezek a szent értékek és ügyek annyira mélyen gyökereznek, hogy agyunk másként dolgozza fel őket, mint bármilyen hétköznapi, általunk kevésbé fontosnak tartott témát? Annak érdekében, hogy megtalálják a választ erre a kérdésre, a kutatók egy igen egyedi és meglehetősen kockázatos kísérletet folytattak le. A kísérlet keretében iszlám radikálisok agyát vizsgálták meg fMRI segítségével. A kísérleti alanyokat (akik marokkói és pakisztáni származásúak voltak) Barcelonában toborozták, amely a kutatás idején az Iszlám Állam egyik legfőbb toborzási pontja volt. 

Az első kísérletben erősen radikalizálódott pakisztáni alanyok vettek részt, akik kifejezetten támogatták az al-Kaida társszervezetét, a Laskar-e-Taibát, a nyugati világ elleni erőszakot és a fegyveres dzsihádot. Ezek a résztvevők egyértelműen kijelentették, hogy hajlandóak lennének erőszakot is alkalmazni a fegyveres dzsihád nevében. A kísérlet során az alanyoknak szent értékeket (pl. „Mohamed prófétát soha nem lenne szabad karikatúrában szerepeltetni” vagy „Az állami iskolákban kötelezővé kellene tenni a halal ételek felszolgálását” stb.) és fontos, de nem szent értékeket (pl. „nők hidzsáb viseléséhez való joga”, „az iszlám kötelező oktatása az iskolákban” stb.) mutattak egy képernyőn, és arra kérték őket, hogy egy skálán minden egyes bemutatott érték kapcsán rangsorolják a harcra és halálra való hajlandóságukat. Miközben a résztvevők rangsorolták ezeket az értékeket és ügyeket, az fMRI-készülék rögzítette, hogy mi történik az agyuk egyes területein. 

Miközben az erősen radikalizálódott pakisztáni férfiak a szent értékeiket rangsorolták, érdekes módon agyuk egyik területe (a dorzolaterális prefrontális kéreg) deaktiválódott. Ez az agyterület a mérlegelő gondolkodással és a költség-haszon számítások értékelésével van kapcsolatban. Az agyuk egy másik területe (a ventromediális prefrontális kéreg) pedig mindeközben fokozott aktivitást mutatott amikor az alanyok magas harcra és halálra való hajlandóságról számoltak be egy-egy érték kapcsán. Ez a fokozott aktiváció az agynak abban a részében mutatkozott, amely a szubjektív értékeléssel („Mennyit ér ez nekem?”) van kapcsolatban. De mit is jelent ez praktikusan? 

A mindennapi életben, vagyis amikor nem szent értékekről van szó, az agynak ez a két területe (dorzolaterális prefrontális kéreg és a ventromediális prefrontális kéreg) szorosan együttműködik a döntéshozatal során. Képzeljük el, hogy étteremben vagyunk, és meglátunk egy finom somlói galuskát. Azt gondoljuk, hogy „Istenem, nagyon megkívántam ezt a somlói galuskát, hú, de nagyon finom lenne”. Ezt a reakciót a ventromediális prefrontális kérgünk szolgáltatja. Aztán elgondolkozunk egy másodperc erejéig, és számba vesszük, hogy ez a somlói galuska rengeteg kalóriát tartalmaz, és amúgy is éppen most akarunk elkezdeni egészségesebb életmódot folytatni. Ezt a reakciót a dorzolaterális prefrontális kérgünk szolgáltatja. Mérlegelünk és hezitálunk, újból átgondoljuk a dolgot. Az agynak ez a két része normális esetben ily módon működik együtt és veszi ki a részét a döntéshozatalból.

A dolgok pontosan így működtek a kísérletben akkor, amikor a résztvevők a nem szentnek számító értékek kapcsán alacsony harcra és halálra való hajlandóságról számoltak be. Ezekben az esetekben tehát a szubjektív értékelést a döntések ellenőrzési mechanizmusai szabályozták és felügyelték. Amikor azonban a résztvevők magas harcra és halálra való hajlandóságot mutattak egy-egy szent érték kapcsán, az agynak ez a két régiója jobban elszakadt egymástól. Ez pedig arra utal, hogy amikor valaki kész ölni és megöletni magát egy eszme védelmében, akkor már automatikusan nem használja a mérlegelő gondolkozásban tipikusan részt vevő döntésszabályozási mechanizmusokat. Lényegében ezek a személyek kikapcsolják az agyuknak ezt a részét. Fontos látnunk, hogy ez egy automatikus válaszreakció, a személynek nincs választása: egyszerűen meg kell tenniük, mert ez a helyes döntés, és nem számítanak számukra a következmények!

A kutatókat rendkívüli módon foglalkoztatta az a kérdés is, hogy milyen mechanizmusok hatására csökkenhetne az emberek hajlandósága arra, hogy harcoljanak és meghaljanak egy értékért vagy ügyért. Hogy fényt derítsenek a válaszra, a vizsgálat második részében a résztvevőknek újra megmutatták az egyes értékeket a saját eredeti rangsorolásukkal. Azonban az alanyok ezúttal megnyomhattak egy gombot, hogy megnézzék az átlagos barcelonai pakisztáni lakosok harcra és halálra való hajlandóságát ugyanezen értékek kapcsán. Ezek az átlagok azonban kitalált adatok voltak: az esetek felében az adatok oly módon voltak manipulálva, hogy azt mutatták, az átlagos pakisztániak hasonlóan rangsorolták az egyes értékeket. Az esetek másik felében azonban az adatok alacsonyabbak voltak, vagyis az adatok azt mutatták, hogy az átlagos pakisztániak kevésbé mutatnak harcra és halálra való hajlandóságot az adott szent értékek kapcsán. A kutatók ezután megadták a lehetőséget a résztvevőknek, hogy újból megválaszolják a kérdéssort, és megváltoztassák a rangsorukat. 

Érdekes módon a kísérleti alanyok csökkentették a szent és nem szent értékekért való harcra és halálra való hajlandóságukat annak érdekében, hogy jobban összhangba kerüljenek az átlag pakisztáni lakosok válaszaival. Ez a véleményváltozás azzal járt együtt, hogy a mérlegelésért felelős agyi útvonalak újból megnyíltak és aktiválódtak. Ha ezek az eredmények megállják a helyüket, akkor elképzelhető, hogy társas nyomás elterelheti ezeket a személyeket egy más típusú gondolkodásmód felé. Vagyis ha azt látjuk, hogy egy általunk fontosnak tartott érték az általunk referenciapontként szolgáló csoportnak vagy közösségnek nem ugyanennyire fontos, akkor hozzáigazíthatjuk a véleményünket a csoporthoz. 

A hazáért meghalni hajlandóság kérdése kapcsán fMRI-vel elvégzett vizsgálat még nem történt, azonban ez valószínűleg csak idő kérdése. Az mindenesetre jól látszik a fenti kutatásból, hogy valóban léteznek olyan értékek, amelyekben tényleg hihetünk annyira, hogy meg vagyunk győződve róla, hogy akár az életünket is hajlandóak lennénk feláldozni értük. Az ilyen értékek esetében pedig agyunk kevésbé lesz képes a mérlegelésre és az ellenérvekre. Vagyis elképzelhető, hogy egy olyan személy esetében, aki igenlő választ ad a „Harcolnál-e a hazádért?” kérdésre, a válaszát a neurális szinten adott reakciói is megerősítik. Valóban hiszi, hogy tényleg harcolna és életét adná a hazáért. Az agyi képalkotás nyilván azt a problémát továbbra sem tudja kezelni, hogy a megkérdezett személy valóban kitartana-e az adott válasza mellett valódi, éles helyzetben. Azonban nagyobb jelentőséget és súlyt tud adni egy teoretikus „igen” válasznak, és képes megerősíteni, hogy a személy milyen mély meggyőződéssel adta meg válaszát. 

A módszertani kitérő után most térjünk vissza az eredeti kérdéshez, és vizsgáljuk meg, hogy milyen válaszok születnek a „Harcolnál-e a hazádért?” kérdésre világszinten. 

Csökkenő globális hajlandóság kontra növekvő regionális harci kedv 

A World Values Survey (WVS) egy akadémiai kutatási projekt, amely évtizedek óta teszi fel az embereknek világszerte több mint száz országban ugyanazt a kérdést: „Hajlandó lennél-e harcolni a hazádért?” Szinte az összes témabeli kutatás a WVS 1981 óta gyűjtött adatbázisaira épít, de vannak ettől független kutatások is, mint például a Gallup Institution éves felmérései, amelyek hasonló kérdéssel dolgoznak, bár kisebb mintán.

Globális szinten nézve az eredményeket az rajzolódik ki, hogy az elmúlt 10 évben a harci hajlandóság csökkent. 2014-ben például, amikor tanúi lehettünk a Krím félsziget Oroszország általi annektálásának, a kérdésre világszerte 61% adott „igen”, és 27% „nem” választ. 2024-ben az „igen” válaszok százalékos aránya 55%-ra csökkent, a „nem” válaszoké pedig 33%-ra nőtt. Vagyis világszerte minden második felnőtt kijelenti, hogy háború esetén harcolna hazájáért, egyharmaduk nem, a többiek pedig nem biztosak benne.

A helyzet közelebbről megvizsgálva azonban ennél sokkal bonyolultabb. A tudósok a harci hajlandóság általános globális csökkenését az elmúlt évtizedekben úgy értelmezték, mint a posztheroikus társadalmak felé való elmozdulást. Az adatok részletesebb elemzése azonban árnyalja ezt a nézetet, és rámutat, hogy olyan tényezők, mint a hazafiság növekvő szintje egy társadalomban, egy nemzet fegyveres konfliktusokhoz való közelsége vagy egy folyamatban lévő területi vita valójában növelik a harci hajlandóságot. 

Világszerte egyértelmű megosztottság figyelhető meg a déli/keleti és az északi/nyugati világrészek között a hazájukért való harcra való készséggel kapcsolatos attitűdök tekintetében. Míg az EU (32%), az USA (41%) és Kanada (34%) polgárai sokkal kevésbé hajlandóak harcolni hazájukért, ha háború lenne, addig Nyugat-Ázsiában (77%), a Közel-Keleten, ahol most is nagy a feszültség (73%), és Indiában (76%) sokkal inkább készek harcolni az emberek a hazájukért, ha szükséges. Európában az EU-n kívüli országok jelentenek kivételt, ahol az emberek nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy személyesen megvédjék országukat, ha háború lenne: ott 60%-uk mondja azt, hogy hajlandó harcolni.

Az egyes országokat tekintve a harcra leginkább hajlandóak (igenlő válaszok) Örményország (96%), Szaúd-Arábia (94%), Azerbajdzsán (88%), Pakisztán (86%) és Grúzia (83%). A legkevésbé hajlandóak (nemmel válaszolva) Olaszország (78%), Ausztria (62%), Németország (57%), Nigéria (54%) és Spanyolország (53%).

Oroszországban 32% (a tíz évvel ezelőtti 59%-hoz képest) azt mondja, hogy szükség esetén kész háborúba menni hazájáért, 20% nem, és a jelentős arányú 48% „nem tudom” választ adott. Megjegyzendő persze, hogy ezt a kérdést egy olyan országban tették fel, ahol a háború ellenzése bűncselekménynek számít. Ukrajnában az emberek nagyobb arányban hajlandóak személyesen megvédeni hazájukat: 62% (nincs változás a tíz évvel ezelőttihez képest), de 33% azt mondja, hogy nem tenné. 

Érdekes módon Európában néhány magasan demokratikus társadalom, nevezetesen a skandináv országok – Finnország, Svédország, Dánia és Norvégia – magas szintű harci hajlandóságról számolnak be. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy ezek az országok nagyrészt fenntartották a kötelező katonai szolgálatot. Az átfogó adatelemzések valóban pozitív korrelációt mutatnak a sorkötelezettség és a polgárok harci hajlandósága között. Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban, a világ négy leggazdagabb és legbékésebb országában a polgárok kétharmada vagy még több, mint kétharmada mondja, hogy hajlandó harcolni. (Mindegyik közel van Oroszországhoz.) A bővülő fegyveres erőiknek szintén nem okoz gondot katonákat találni: mind a négy országban kötelező a fiatalok számára a katonai szolgálat.

Talán nem meglepő összefüggés az sem, hogy egy konfliktusos szomszéd állam vagy közeli állam, vagy folyamatban levő fegyveres konfliktus közelsége növeli a polgárok harci hajlandóságát. Európában ez segít megmagyarázni, hogy az Oroszországhoz közeli országok miért kevésbé galamblelkűek. Érdemes ránézni ebben a körben Lengyelországra (72,6%), Észtországra (61,3%) vagy a fentebb is említett Finnországra (74,8%). 

Felvetődik persze a kézenfekvő kérdés: mi a helyzet a magyar válaszadókkal? A WVS 2017 és 2022 közötti adatai alapján a kérdésre a magyar válaszadók 54,5%-a válaszolt igennel, és 35%-a nemmel. Ezen időszakot alapul véve a harci hajlandóság tekintetében többek között olyan országokat utasítottunk magunk mögé, mint Románia (49,6%), Németország (44,8%), Csehország (42,9%), Ausztria (40,8%), Hollandia (38,1%), Olaszország (37,3%), Szlovákia (35,4%), Spanyolország (33,5%).

Ennél frissebb nemzetközi kutatási adat sajnos nem áll rendelkezésre. A teljeskörűség érdekében érdemes jelezni, hogy 2022-ben a Publicus Intézet is elvégzett hasonló körben egy kutatást. Az ottani válaszok szerint ha lenne egy háború, amelyben Magyarország is érintve van, minden második (51%) megkérdezett inkább harcolna a hazája érdekében. A válaszadók némileg kevesebb mint fele (45%) azonban nem tenne így egy háborús konfliktus esetén. Abban az esetben, ha Magyarországot megtámadná egy másik ország, tízből hat (62%) megkérdezett harcolna a hazája megvédéséért. A válaszadók harmada (35%) azonban inkább nem fogna fegyvert ilyen helyzet esetén.

Néhány meglepő eredmény: harcellenes jobboldal és hazafi migránsok 

A vonatkozó kutatások egyik érdekes megállapítása az, hogy a politikai irányultság nem mindig megbízható előrejelzője a harcra való hajlandóságnak. Így például Németországban és Hollandiában a radikális jobboldal nem annyira harcra kész, mint azt intuitívan feltételeznénk. Az ezekben az országokban elvégzett kutatásokból az derült ki, hogy azok, akik a szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali pártokra akartak szavazni, kevésbé mutattak hajlandóságot harcolni a hazájukért. Azok, akik a centrista pártokat, például a német szociáldemokratákat és kereszténydemokratákat támogatták, sokkal inkább hajlandóak voltak erre.

Egy másik igen érdekes kutatási eredmény az Egyesült Államokból származik. Érdemes elöljáróban rögzíteni, hogy az Egyesült Államok az elmúlt években nehezen tudta teljesíteni toborzási céljait. Az Egyesült Államokban 1,3 millió aktív szolgálatot teljesítő katona szolgál, illetve 2 millió, ha a tartalékosokat is beleszámítjuk. Ez a felnőtt lakosság mintegy 1%-a, és ez az arány minden évben csökken, mivel a toborzás elmarad a toborzási céloktól. Az ország egy soknemzetiségű demokratikus társadalom, amely évtizedek óta az önkéntes haderőre támaszkodik, és erős a bevándorlás, miközben a népesség folyamatosan elöregszik. A bevándorlók az Egyesült Államok lakosságának 14%-át teszik ki.

Egy nemrégiben készült tanulmány érdekes megállapítást rögzített: az Egyesült Államokba bevándorlók nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy ennek az országnak a fegyveres erőinél szolgáljanak, mint a bennszülött állampolgárok. Vagyis a bevándorlók elkötelezettsége az Egyesült Államok iránt talán sokkal erősebb, mint azt az emberek elsőre gondolnák. Az Egyesült Államok által nyújtott értékeket és lehetőségeket olyannyira megbecsülik és magukénak érzik, hogy akár jobban hajlandóak harcolni ezekért, mint az Egyesült Államok bennszülött állampolgárai. A csökkenő születésszám és a katonai pálya iránti érdeklődés csökkenésével a bevándorlók így valószínűleg létfontosságú forrássá válnak a toborzási igények kielégítésénél. 

Az Egyesült Államokban a következő országokból érkezők mutatták a legnagyobb hajlandóságot: Kína, Kolumbia, Kuba, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Németország, Mexikó, Fülöp-szigetek, Tajvan és Egyesült Királyság. A tanulmány azt is megállapította, hogy a háborús szolgálatra való hajlandóságot inkább a bevándorlók polgári kötődés iránti vágya motiválta, szemben a militarizmussal vagy nacionalizmussal. Ez a kutatási eredmény egybevág azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a kutatók a brexit kapcsán gyűjtöttek össze: a letelepedett migránsok harmada brexitpárti volt, amit sokan úgy értelmeznek, mint a bevándorlók integrációjának sikerét. A vonatkozó elmélet szerint minél inkább beilleszkednek az újonnan érkezők egy társadalomba, preferenciáik annál inkább megegyeznek az őshonos lakosságéval.