Elméletek a függőségről

Az első – talán népszerűbb – az Amerikában született önsegítő csoportokból kiindult betegség-koncepció, amely szerint a függőség egy progresszív, gyógyíthatatlan betegség, és bár meg lehet tanulni vele együtt élni, de egy életen át tart. Tehát alapvető annak elfogadása, hogy a szenvedélybeteg sosem gyógyul meg. Ezek a világszerte elterjedt önsegítő csoportok – az A.A. (Alcoholics Anonymous), az N.A. (Narcotics Anonymous), a G.A. (Gamblers Anonymous) csoportok vagy a Minnesota-modell –   igen népszerűek és hatékonyak.

A másik elmélet azt vallja, semmilyen tudományos bizonyíték nincs arra, hogy a szenvedélybetegséget ne lehetne gyógyítani, és arra sincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy ez egy veleszületett vagy   genetikailag kódolt betegség lenne. Ennek egyik jeles képviselője Máté Gábor, Kanadában élő pszichiáter, vagy a Smart és a Portage Terápiás Modellek. Utóbbiak szerint bár a függőség mentális betegség, de gyógyítható, és a teljes felépülést is el lehet érni – tehát nem egy élethosszig tartó betegségről van szó. A kezelés a felépülést, a gyógyulást célzó folyamat.

A két elmélet abban is különbözik egymástól, hogy míg az elsőnél nagy hangsúly van a betegségtudaton, a betegség belátásán, addig a második a gyógyulást helyezi előtérbe – de tulajdonképpen mindkét esetben felépülésről beszélhetünk, csak az első esetben ez egy életen át tartó folyamat.

A függőségek „gyökere”

Jómagam érintettként, gyógyult heroinfüggőként, 20 éve pedig már addiktológiai szakemberként is jobban megtalálom önmagamat és szakmai identitásomat a második elméletben. Hiszem, hogy minden függőség tulajdonképpen egy tőről fakad. Ezt úgy is elképzelhetjük, mint egy óriási fát, amelynek a hatalmas gyökereit is látjuk. Képzeljük el, hogy a fát a gyökerénél érték megoldatlan traumák, krízisek, komoly veszteségek, negatív családi minták, szenvedélybeteg előzmények, rossz apa-fiú kapcsolat, az elutasítottság és szeretethiány érzései, az elfogadás hiánya stb. – mindez negatív önértékeléshez, az önbecsülés csökkenéséhez is vezetett. Most képzeljük el a fa koronáján megjelenő „termést”, azaz a gyümölcsöket, melyekben az egyes függőségek – mint például az alkoholizmus, a kábítószerfüggőség, a szerencsejáték- vagy onlinejáték-függőség, a munka- vagy a vásárlási mánia – megjelennek. Tehát a fa „gyümölcsei” a mélyben, a „gyökerekben” rejlő – átélt vagy éppen elszenvedett – negatív dolgok következményei.

A függőség kialakulása tehát egy tünet az egyén életében. Tünete a diszfunkcionális, rosszul működő családnak vagy párkapcsolatnak, de tünete a származási családunk működésének is, ahol gyerekként kerestük a válaszokat önmagunk meggyógyítására. Így a függőség tulajdonképpen öngyógyításnak tekinthető.

Eseteimből

20 éves praxisomból kiindulva és ügyfeleim elakadásait látva úgy gondolom, hogy a terápia akkor lehet hatékony, ha visszanyúlunk arra a pontra, amikor ezek a megoldási stratégiák kialakultak, rögzültek – és ott „állítjuk át a váltót”.

Balázs

Egyik régi ügyfelem, nevezzük most Balázsnak, azzal a problémával keresett fel, hogy a szerencsejátékok rabjává vált. Nagyon sok pénzt eljátszott már, s pontosan érti és tudja, hogy ez marhaság, hiszen többet bukik, mint amennyit nyer. Azonban nem tud úrrá lenni azon a késztetésén, hogy izgalmat és sikert keressen a játék révén. (Tudnunk kell, hogy a szerencsejáték az agyunkban ugyanazon idegpályákat ingerli, mint a kokain.) Egy idő után már a felhalmozott tartozását is játékkal akarta megoldani, így még nagyobb adósságba verte magát. Néhány konzultáció után kiderült számára, hogy ezt a lefelé tartó negatív örvényt ő maga idézte elő és táplálta nap mint nap. Balázzsal kavicsokkal dolgoztunk. Kértem, hogy „rakja ki” a családját, és erről beszélgettünk több konzultáción keresztül. A családban megélt távolságoktól és közelségektől hamar az intimitás témájához érkeztünk. Intimitásra mindannyian vágyunk – ki jobban, ki kevésbé. A családján belül az a kép alakult ki róla, hogy nem igazán vágyik rá, miközben szenvedett a hiányától. A játék tulajdonképpen a nem megélt intimitását pótolta.

Bence

Mondhatjuk, hogy a 16 éves Bence onlinejáték-függő. Mindent megtesz, hogy játszhasson – hiszti, manipuláció, agresszivitás stb. Az iskolát elhanyagolja, és azzal manipulálja, zsarolja a szüleit, hogy ha nem játszhat, öngyilkos lesz. Az online térben való túlzott mértékű tartózkodás azt feltételezi, hogy a valóság nem elég jó. Nincs benne elég siker, vagy túl nehéz megfelelően biztonságos „helyet” találni benne. Ez kamaszkorban a kortárs környezetbe való beilleszkedést, elfogadást, megfelelő státuszt jelenti. Amikor az egész családot hívtam konzultációra, természetesen Bence nem vett részt az ülésen. Ilyen esetben a szülőkkel dolgozom, hiszen a család egy rendszer – ha a szülők változnak, úgy az a gyerekekre is kihat. Az ember családi dinamikákban, kölcsönhatásban létezik. Tehát itt nem az a fő kérdés, hogy Bence miért játszik – a válasz: mert játszhat, és mert az online térben sikeresebbnek érzi magát, mint a valóságban. Sokkal inkább az a kérdés, hogy a szülők miért nem tudnak, miért nem akarnak határokat szabni neki? Mi okoz ebben számukra nehézséget? Ezzel érdemes dolgozni. A családdal eljutottunk egy pontra, amikor a változásokat már Bence is érezte, és kíváncsi lett rám. A szülők meghúzták a határokat, így nem tudott már korlátlanul játszani. Amikor eljött hozzám, első alkalommal engem akart befolyásolni, flegmasággal és agresszióval próbált megszabadulni szülei tanácsadójától. Elkezdtem a sikerről és a sikertelenségről kérdezgetni – és egy ponton átfordult. Talán érezte, hogy engem komolyan érdekel ő maga. Ezután egy nagyon őszinte és sikeres folyamat vette kezdetét, aminek központi témája volt a való életbe történő beilleszkedés, a sikeresség és a szociális kompetenciák megtanulása. Ez hozzásegítette ahhoz, hogy legtöbbször a valóságot válassza, és a való életben megélt érzelmeket és helyzeteket személyiségébe beillessze.

Marci

A 17 éves Marci Tippmix-függő. Mindennap játszik, nem tud kihagyni egyetlen napot sem. Azóta van ez így, amióta elváltak a szülei. Nehezen beszélt erről, az érzelmeit nehezen tudja megfogalmazni, rendszeresen és elég ügyesen viccel tereli másfelé a beszélgetést. Vannak érzelem-képkártyáim, és az egyik konzultáción megkértem, mutassa meg, hogy amikor játszik, melyik az az érzelem, amit a játékkal kapcsolatban érez? Az öröm-kártyát választotta, majd arról beszélgettünk, hogy a játékon belül pontosan mi okoz örömöt neki. Azután megkérdeztem tőle, hogy ezt a fajta örömöt, amit a játéknál érez, kivel élte már meg valaha is a családon belül? Hosszú gondolkodás után az édesapját választotta. Megkértem, hogy keressen egy konkrét történetet, amikor az édesapjával pontosan ezt az érzelmet érezte. Egy régi, vicces és megható történettel rukkolt elő, amelyben csak ketten voltak: ő és az édesapja. Amióta a szülei elváltak és édesapja elköltözött, ritkábban látják egymást – és Marci minden egyes tippmixes játéka egy „pici apu”, tehát az édesapja érzelmi emlékét idézi fel benne. Amikor kibomlott a valódi történet, már nem volt kérdés, hogy a fiúnak nem a játékra, hanem az édesapjára – és azon belül is az édesapjával kapcsolatos pozitív érzelmekre – van leginkább szüksége.

Szerek és viselkedések

A függőségek skálája igen sokszínű. Egy szer lehet legális vagy illegális, egy függőség lehet kémiai vagy viselkedésbeli. Jellemzően több szó esik a kémiai függőségekről – talán a köztudat veszélyesebbnek vagy elítélendőbbnek tekinti ezt a halmazt, és kevesebbet beszélünk a viselkedésbeli függőségekről, amelyek manapság egyre nagyobb teret hódítanak. Ilyen például a szerencsejáték-, az onlinejáték-függőség, a munka- vagy a vásárlási mánia. Vagy gondoljunk a szinte az egész társadalmat érintő telefon- vagy közösségimédia-függőségre, amelynek következményeit csak 20-30 év múlva láthatjuk tisztábban. Azt azonban már most tapasztalhatjuk, hogy az okos eszközök az emberi viselkedésre és szociális kapcsolatainkra negatívan hatnak, sok esetben magányhoz, depresszióhoz, negatív énképhez vezetnek. A viselkedési függőségek közül általánosságban azt tekinthetjük igazán veszélyesnek, ami az egyén számára problémát okoz – hogy segíteni tudjunk, ismernünk kell erőforrásait, családi hátterét stb.

Gábor

Amikor egy fiatalkorúak drogterápiás intézményének szakmai vezetője voltam, a legfiatalabb kliensünk 12 éves volt. Gábor tulajdonképpen 9 éves korában kezdett el kávézni és cigarettázni, amikor édesanyjával reggelente elindult otthonról. Édesapja elhagyta a családot, az asszony egyedül nevelte három gyermekét. Korán ment munkába, nem tudta kire hagyni a fiút, ezért kénytelen volt magával vinni és otthagyni az iskola kapujában – egyedül. Ebben az esetben az édesanya adta át fiának a negatív mintát, hiszen a kávézást hamar a cigaretta is követte. Innen szinte egyenes út vezetett az alkoholhoz és a kábítószerekhez is, amit a helyi srácokkal próbált ki először. Jól tudjuk, hogy ez az időszak a prepubertás, a veszélykeresés és az identitás kialakulásának is az időszaka – de azt is fontos tudnunk, hogy a későbbiekben nem minden „kipróbáló”, csak egy nagyon csekély hányaduk lesz függő. Tipikusan ilyen Gábor, akinél komoly mentális hiányok voltak: a szétesett család, a negatív, rossz minták, a függőségre való hajlam, a feldolgozatlan traumák stb. Gábor a nálunk töltött hat hónap alatt nem csupán gyógyulást, de közösséget is talált, és ezzel együtt hiteles példákat, pozitív mintákat, így tudott a későbbiekben józan maradni. 

Apák és fiúk

Tapasztalataim azt mutatják, hogy a fiatalok többnyire 15-16 évesen próbálják ki a felnőtt viselkedéshez kapcsolódó tiltott szereket. A legtöbb serdülő elmondhatja a kortársainak, hogy kipróbált szereket, és néhány hónap vagy év múlva már feledésbe merül ez az időszak. Ám azok, akik „benne ragadnak” a drogok kipróbálásában, már nem puszta kíváncsiságból vagy beilleszkedési vágyból drogoznak, hanem mert a szerek révén „választ találnak” érzelmi, mentális problémáikra. Gyakran mondjuk, hogy a szenvedélybetegség az érzelmi élet zavara – ezáltal azonban nemcsak az alapproblémájuk marad meg, de még a függőséggel járó nehézségeket is beemelik az életükbe. Sok esetben tapasztalom és a saját személyes életemben is így volt ez, amikor az apák és fiaik eltávolodnak egymástól. Nagyon fontosnak tartom, hogy az apák határozottan és szeretettel közeledjenek fiaik felé. A praxisomban szinte minden hétre jut egy apa, akivel erről beszélgetek: hogy mennyire fontos az egyértelmű határok kijelölése és a szeretet kifejezése. Ezt sokunknak tanulni kell, mivel mi magunk sem tapasztaltuk ezt meg az előző generációnál.

Csakis a szülő tehet azért, hogy gyermeke jó döntéseket hozzon. A drogprevenció ugyanis a születés előtt 9 hónappal kezdődik. Érdemes a „szerről” – legyen az kábítószer vagy játék – a fókuszunkat áthelyezni a gyermekre és gyermekünk személyiségére. Jó esetben, mire serdülőkorba ér, alapvetően megismerjük őt és így fel tudjuk készíteni a felnőtt élet kihívásaira. Ha ismeri és tiszteli a családi értékrendet, betartja a határokat, ha terhelve van, tehát valamilyen formában részt vesz a közös háztartási feladatokban, például takarítja a szobáját, tanul, sportol vagy különórára jár, boldog és kiegyensúlyozott lesz. Mindezt azonban még a kamaszkor előtt el kell érnünk nála, hiszen a serdülőkorban az eddigi rendszer felborul és lazává válik. Ekkor ugyanis a többszintű változások némileg kibillentik az egyensúlyából, és a szülő általa „kap tükröt” saját hitelességéről vagy nevelési elveiről. Nem könnyű ezzel szembesülni – és elfogadni –, hiszen a serdülő általában jó, de ugyanakkor fájdalmas tükör. Gyermekünk most egy újabb életciklusba lép, melyben más szülői hozzáállást kell tanúsítanunk: ez a "húzd meg, ereszd meg" időszaka. Persze még így sem lesz könnyű átvészelni ezt az időszakot. Olyan változásokon megy keresztül, amelyeket nehéz szülőként követnünk – identitást épít, elhelyezi magát a világban, s nekünk újra meg kell ismernünk, újra fel kell fedeznünk őt.

Mikor kérjünk segítséget?

Sok helyzetet meg lehet oldani „házon belül”, ám ajánlatos külső szakemberhez fordulni, ha azt tapasztalja a család, hogy nem képes megoldani a felmerülő problémákat. Akkor is van értelme a terápiának, ha a gyermek elzárkózik, ilyen esetben kérhetünk hozzátartozói tanácsadást, de lehet pár- vagy családterápiára is jelentkezni. Amikor a szenvedélybeteg családtag nem akar segítséget kérni, érdemes annak eljárnia a segítőhöz, akinek problémát jelent a kialakult helyzet. Amikor ugyanis nála elkezdődik a változás, az a család többi tagjára, így a függő családtagra is hat.  

Mindenképpen kerülni kell a szélsőséges megnyilvánulásokat. Nagyon káros lehet és szélsőséges viselkedéshez vezet a túlzottan megengedő vagy kontrolláló szülői attitűd. Az ideális és kívánatos az lenne, hogy nem szégyelljük a problémáinkat, hanem segítséget kérünk. Akkor sem érzünk szégyent, ha megbetegszünk vagy fáj a fogunk: felkeressük a megfelelő szakembert, akiben bízunk, és aki megoldást talál a problémánkra. Így van ez a lelki betegségekkel is. Mindenképpen olyan szakembert válasszunk, akiben megbízunk, aki szimpatikus és hiteles számunkra. Most különösen fontosnak látom ezt – a járvány okozta globális szorongás, az egyedüllét, a szeparáció, a kiszámíthatatlanság rég nem tapasztalt helyzet elé állít bennünket, minden erőforrásunkat, energiánkat mozgósítjuk a túléléshez. Ebben a helyzetben a szenvedélybetegség felerősödik, az alkohol és a különböző bódító szerek használata megnyugvást ad, eltereli a figyelmet a valós problémákról, a félelemről, a kiszámíthatatlan jövőről, a magányról. Azzal azonban kevesen számolnak, hogy ezzel még nagyobb csapdába kerülnek…