Jelenlegi hely

Ragaszkodó macskák

Szeretik az embert, csak ezt nem mindig szeretik kimutatni

A macskáknak hatalmas a rajongótáboruk, világszerte legalább annyian tartanak társállatként cicát, mint kutyát. De vajon a macskák is annyira odavannak az emberekért? 

Cikkek: 

E tekintetben megosztott a közvélekedés, van, aki állítja, a vonzalom kölcsönös, míg mások úgy vélik, a macskák nagyon független lények, akiknek igazából nincs is szükségük az emberre, legfeljebb annyiban, hogy elfogadják tőle az élelmet, melyet egyébként az őket megillető hódolat természetes jelének tekintenek.

Rudyard Kipling, A dzsungel könyve írója a macskáról szóló nagyszerű meséjében frappánsan jellemzi a macskák független természetét: „Én nem vagyok sem jóbarát, sem szolga. Én a macska vagyok, aki egyedül járok sétálni” – jelenti ki a mű főhőse.

Valóban ennyire távolságtartóak volnának a macskák? Erre vonatkozóan objektív adatok mindeddig nemigen álltak rendelkezésre, mert a kutatók mintha elfogultak lennének: az ember és a kutya kapcsolatával sokkal több tudományos munka foglalkozik, mint ahány a macskákhoz fűződő viszonyt vizsgálja.

Ezt a hiányt próbálta némileg pótolni Kristyn Vitale, az Oregon State University munkatársa, amikor jó néhány macska-gazdi párossal elvégezte az „idegen helyzet” tesztet, melyet eredetileg a szülő-gyermek kapcsolat vizsgálatára fejlesztettek ki, de kutyák és gazdáik kötődési stílusát is tesztelték már vele. A próba lényege, hogy macska és gazdája egy mindkettőjük számukra ismeretlen helyiségben tölt néhány percet, majd a gazda távozik, egyedül hagyva az állatot. A kutatók azt figyelik, hogyan viselkedik a macska, amikor gazdája két perc múlva visszatér a szobába. Nos, voltak olyan macskák, akik rá sem hederítettek gazdájukra, mások épp ellenkezőleg, szinte rájuk tapadtak. Az állatoknak mintegy 65 százaléka pedig pontosan azt a viselkedést mutatta, amit biztonságos kötődési stílusnak neveznek: odament a szobába belépő emberhez, „üdvözölte”, majd folytatta a helyiség felderítését, miközben időről időre visszatért gazdájához, hogy felhívja magára a figyelmet.

Nem igaz tehát, hogy a macskák természetüknél fogva kevéssé kötődnek az emberhez. Lehet, hogy önálló, szuverén egyéniségek, akik – mivel a természetben nem falkaállatok, hanem magányos vadászok – nem igénylik, hogy egész életüket alá-fölérendeltségi viszonyban töltsék, de ez nem jelenti, hogy ne alakítanának ki érzelmi kapcsolatot. Szeretik az ember, csak ezt nem mindig szeretik kimutatni.

Share

Ez is érdekelhet

Az akaraterő egyfelől abban segít, hogy valamit megtegyünk - másfelől viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg.

A sikeres alkalmazkodás során új képességekre tehetünk szert, nagyobb önismeretet és komoly sikerélményt nyerhetünk.

Milyen az anyagi stabilitásunk, a megélhetésünk, a jövőnk, mit hagyományozhatunk gyermekeinkre? Ennek megfelelően biztonságot vagy bizonytalanságot élhetünk át.

Olyasmit is képesek vagyunk megszokni, ami józan ésszel elfogadhatatlan.

Csak a legutóbbi évtizedekben „vették észre” az etológusok, hogy talán a macska-ember kapcsolatnak is lehetnek figyelemre- (és kutatásra) méltó rejtelmei.

Rossz hírneve ellenére a várakozás nem feltétlenül jelent elvesztett időt