Ki lesz a fontosabb?

 „Figyelj, ööööö, a barátom szeretne kérdezni valamit!” – ma már mosolygunk ezen a próbálkozáson, amit pedig két-három évtizeddel ezelőtt az iskolai bulikon és a diszkókban annyiszor hallottunk. Az biztos, hogy kamaszként baráti/barátnői társaságban inkább mertünk ismerkedni, így valahogy védettebbnek érezhettük magunkat, és ha nem sikerült egy tromf, egy riposzt, valamelyik barátunk vagy barátnőnk a segítségünkre tudott sietni a megfelelő szellemes válasszal – de az ő „beszólása” révén is mi magunk válhattunk vonzóbbá, értékesebbé, „jobb fejjé” a másik nem szemében. A baráti kör – a családi mintáink mellett –  még a párválasztásunkat is befolyásolja a közösen megosztott sztorikon, preferenciákon keresztül. Ezek a fiúknál többnyire dévaj utalásokban és vaskos tréfákban öltenek testet, a lányoknál pedig levendulaillatú, „hellokittys” szobákban elsuttogott élményekből bontakoznak ki. S ha eljön a frissen megismert párunk bemutatásának ideje, mindenki izgul: hogy fogadják majd, eléggé jó fejek lesznek-e a haverok a frissen alakuló, ezért még törékenynek hitt kapcsolatommal, és az új jövevénynek tetszik-e, amit nálunk lát? Gyakran előre felkészítjük mindkét oldalt a várható reakciókra, és biztosítjuk az esetleges „furcsaságok” ártalmatlanságáról. 

Már a megfogalmazás is mutatja a régebbi kapcsolatok erejét az újjal szemben: nem a párunknak mutatjuk be a barátainkat, hanem a barátainknak a párunkat. De az is előfordul, hogy egy erős érzelmi és szexuális viszony a kapcsolat mélyülésével nagyon hamar erősebbé válik akár egy évtizedes barátságnál is. Ezt persze általában minden érintett észleli, és ki-ki temperamentuma szerint teszi (vagy nem teszi) szóvá.  

A baráti kör a legtöbb esetben azt élheti meg, hogy a pár kimarad az eddigi közös eseményekből. A barátok mindezt fogadhatják belenyugvással, de harcolhatnak is a „hiányzó” tagért. 

Az egyik terápiába járó pár férfi tagja elmesélte, hogy párjával összekerülve lemondott a szokásos heti fociról. A barátok a ritka találkozások alkalmával egyszer sem mulasztották el felhívni a figyelmét arra, hogy „rajta maradt az otthonka” –  egyszóval nem túl férfias állandóan az asszony szoknyája mellett ülni. 

Kérdés, ez vajon az ilyen megjegyzések „jót tesznek-e” a frissen alakuló kapcsolatnak, vagy képesek akár szétrombolni is? Terapeutaként inkább úgy tapasztaljuk, hogy ezek a támadások még inkább egybegyúrják a friss párt, még inkább lehetővé teszik számukra az együvé tartozás erejének megélését. A barátok azonban másképp is erősíthetik az összekovácsolódási folyamatot. Például azzal, hogy az eseményekre most már barátjuk párját is meghívják, kifejezve a kapcsolat közösség általi elismerését. A „Mi” tudatot mintegy azzal erősítve bennük, hogy „Ti”-ként tekintenek rájuk. Vajon a párkapcsolat érésével, kiteljesedésével, az elköteleződés vállalásával – ezt korábban házasságnak hívták – folytatódik-e a barátok egyre távolabbra kerülésének folyamata, vagy van lehetőségük a „visszatérésre”? 

Azok számára, akik életútjukat egy stabil, hosszan tartó, elkötelezett párkapcsolat mentén képzelik el, valószínűleg az lesz természetes, hogy baráti kapcsolataik – legalábbis a találkozások gyakorisága – csökkenni fog. Ez persze nem feltétlenül jelenti a baráti kapcsolat bizalmi fokának, intenzitásának csökkenését, hiszen hányszor halljuk, hogy „jó egy éve nem találkoztunk, és ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk”. Egy jól megalapozott barátság minden bizonnyal kiállja az idő és a távolság próbáját. Azok számára viszont, akik trendi, modern kapcsolati formákban élnek – a családterápia például „részéletút-kísérőnek” nevezi az időleges, többször lecserélt monogám kapcsolatokat – és az autonómiájukra helyezik a hangsúlyt az elköteleződéssel szemben, jobban fognak ragaszkodni a barátaikhoz. Hiszen baráti kapcsolataik időtállóbbak, stabilabbak, és lélektani értelemben talán intimebbek is, mint párkapcsolataik. Nekik fontos lesz, hogy azt az időt, figyelmet, gondoskodást és más erőforrásokat, ami egy kapcsolat ápolásához szükséges, barátaik felé is fordítsák – mert részben ez teszi lehetővé autonómiájuk és önállóságuk megtartását a párjukkal szemben. 

Te barátod – én barátom 

A párrá alakulás kezdeti szakaszában az is eldől, hogy egyikőjük korábbi köréhez csatlakoznak, vagy megpróbálnak egy közös társaságot összehozni. Ez leírható a pár két tagja közötti „hatalmi” kérdésként is. Akinek a „hátországához”, azaz szüleihez, családjához, eredeti lakhelyéhez és barátaihoz kerül közelebb a pár, az könnyebben kap külső támogatást, bátorítást, segítséget – nagyobb biztonságban érezheti magát. Párja, pont az egyensúly fenntartása érdekében, megerősítheti korábbi baráti kapcsolatait, vagy újakat épít ki. A „lányos házhoz” közel költöző férfi egyre több időt fog az „ő pártján álló” sporttársaival vagy ivócimboráival tölteni, amit persze párja és annak környezete majd nem néz jó szemmel. S ez fordítva is igaz, ugyanígy járnak a férjük eredeti lakhelyéhez költöző nők is: meg kell találniuk azt a nőtársaságot, ahol támogatást kapnak, különben magányosnak és elszigeteltnek érzik majd magukat – és ezt férjükön „verik le”. 

Újra felmerül a kérdés, vajon jó-e, hogy ez így szokott lenni? A mi véleményünk az, hogy a pár belső életét segíti, ha mindkettejüknek vannak külső támogatói, egymáson kívüli fontos kapcsolatai – barátai. 

Mindenki maga dönt arról, hogy a kapcsolaton belül keletkező feszültséget a pár tagjai „hová viszik”: egymás között harcolják meg, vagy szüleiket hívják segítségül, netán testvéreiket vonják be, netán megértő idegenekkel, fodrásszal, kozmetikussal, edzőtárssal beszélik meg, esetleg a barátaiknak teregetik ki. A barátoknak ilyenkor rendkívül fontos, tükörtartó szerepük van: egy párkapcsolati vitáról beszélgetve elmondhatják, hogy „milyen hülye a párod, mennyire igazad volt, hogy így reagáltál”. De előfordulhat, hogy barátságunk mélyre nyúló gyökerei ellenére (vagy pont azért) felhívják a figyelmünket, hogy „te mennyire hülye vagy, egyáltalán nincs igazad, szegény párod meg csak tűr”. 

A párok életében néhány együtt töltött év vagy évtized után eljön az az idő is, amikor mindketten igényelni kezdik az önálló tevékenységeket, és egyre gyakrabban hangzik el, hogy „Már megint a haverokkal mész sörözni / a lányokkal cipőt nézni; ahelyett, hogy velem  beszélgetnél!” Nagyon nehéz ezt belülről úgy látni, hogy ez a „külső program” a kapcsolat egyfajta védelme, pedig sokszor ekként is szolgál. Nem a másikat terhelem minden gondommal, nem a társamnak dohogok mindenről, nem neki panaszkodom olyan dolgokról, amik esetleg őt nem is érintik, hanem a feszültségeimet a családon „kívülre viszem” – sőt esetleg pont a kapcsolatunkban keletkező feszültségeket csökkentem azzal, hogy mielőtt párom fejéhez vágnám az egészet, átbeszélem a számomra bizalmas személyekkel, például a barátaimmal. 

Ezenfelül a barátok biztonságos, ismerős terepet nyújtanak a kapcsolaton belüli és kívüli szerepek gyakorlásához – sőt az is lehet, hogy az otthonról hozott mintákat pont a barátok segítenek átírni. Olyan tevékenységekre buzdítanak, amelyeket addig sosem próbáltunk, mert azt nem láthattuk az azonos nemű szülőtől. 

Az egyik pár női tagja – sok más hölgyhöz hasonlóan – elmondta, hogy párja nehezen fogalmazta meg érzéseit, mondván „ezekről nem kell beszélni, apám-nagyapám sem mesélt ezekről... én sem foglalkozom vele...” Azután a férj egy új hobbi kapcsán teljesen más emberekkel ismerkedett meg s barátkozott össze. Bevallása szerint ez is segített abban, hogy elfogadja felesége kérését a párterápiát illetően – hogy mégis beszélni lehet/kell a nehézségekről. 

Korábban talán az lehetett az általánosabb, hogy a férfiak kerestek „kijáratot” a családból – akár a sok munka, akár a haveri programok által –, de mára ez megváltozott. 

Az egyik hozzánk járó pár esetében pont a nő lépett ki, amikor túlzottan megnőtt a párkapcsolati feszültség, ő ment el gyakran a barátokkal vagy a kollégákkal éjszakába nyúlóan beszélgetni, netán késő este fodrászhoz – párjára hagyva kétéves gyermeküket.

Kapcsolat a Te barátaiddal

Felmerül a kérdés, hogyan viszonyuljunk társunk „saját” barátaihoz. A barátok ugyanis széles skálán állhatnak a támogató erőforrástól a szerelmes rajongáson át a félelmetes, romboló ellendrukkerig. Feleségünk barátnői vagy férjünk barátai akár a csábítás lehetőségét is magukban rejtik. Hiszen ismernek mindkettőnket. Részben ismerősek is. Közel vannak – de nem túl közel. Elérhetőek – és talán mivel féltik a barátságukat, megtartják a TITKOT.  Vonzóak is, hiszen valamennyire hasonlítanak arra, akit választottam, de eléggé különböznek tőle ahhoz, hogy érdekesek legyenek. Noha ez kétségkívül kísértés, ám lehet párkapcsolatunk megerősítője is. Ugyanis idővel párunktól általában kevesebb figyelmet, megerősítést, bókot, udvarlást kapunk, de ha ezt egy jól működő, összetartó baráti körön belül meg tudom szerezni, mert bár az a tohonya férjem már nem figyel rám, de a barátai megdicsérnek, és rajongó tekintettel eszik a főztömet – ez a párkapcsolat megtartásában segít, hiszen kevésbé lesz igényem „körön kívülről” megszerezni az olyannyira áhított visszajelzést, elismerést.

Persze ha alapvetően óvatos oldalon tartom magam, és alapmintám a bizalmatlanság, tekinthetek félelemmel is feleségem barátnőire vagy férjem barátaira, és bosszankodhatok azon, hogy biztosan épp engem beszélnek ki, szidnak, s ártatlan cseverészésük ellenem való ármány… de ezzel csak magamnak biztosítok elfoglaltságot, és hízeleghetek magamnak azzal, hogy mindig minden rólam szól és mindig mindenki rólam beszél – a kapcsolat erősödését biztosan nem érem el vele. 

És ha már nem ketten vagyunk? 

Ha gyermekekkel bővül a családi rendszer, a barátok új helyzetbe kerülnek. A gyermek megjelenésével a család külső határai újra megerősödnek – hasonlóan a párkapcsolat kezdetén tapasztaltakhoz –, s a család és a baráti kör kölcsönös elszigetelődést élhet meg. Másrészt azonban fokozottabban rászorulnak a barátok támogatására, sok esetben ők a babysitterek, s nemritkán a gyermek számára fontos személyek, mint például a keresztszülők már nem a származási családból, hanem a barátok közül kerülnek ki. A szülői szerepeket épp elsajátító pár számára rendkívül fontos lesz, hogy a látogatók mit tükröznek vissza róluk, megerősítik-e őket erőfeszítéseikben, a szülőség élményét, és annak örömeit vagy nehézségeit hangsúlyozzák-e.

Manapság egyre gyakrabban előfordul, hogy az életmód megváltozása következtében vagy költözés miatt a barátok lesznek – mind fizikai, mind érzelmi értelemben – közelebb. A gyerekek nem az unokatestvérekkel nőnek fel, hanem a baráti társaság hasonló korú gyermekeivel. A gyerekek serdülőkorának időszaka – amikor szüleik épp életközépi válságukat és házasságuk fényének megkopását élik át, a nagyszülői generáció pedig szerepeinek szűkülésével és veszteségeivel van elfoglalva – a családok legtöbbje feszültségeket él ál. A szülőpár ilyenkor fokozottabban rászorul barátainak társas támogatására, együttérzésére. Ez egyben az az időszak, amikor az egyéni határok kialakítása a család barátainak és a családtagok személyes barátainak különválása által is erősödik.

És ha vége? 

Ha egy kapcsolat felbomlik, osztozkodni kell. Bögréken, könyveken, autókon, javakon. Lélektanilag azonban sokkal fontosabb, hogy emlékeken, érzéseken – és a közös kapcsolatainkon is. Biztos, hogy ezt az osztozkodást erős érzelmek kísérik, de hogy mennyire destruktívak, az leginkább azon múlik, hogy „közös megegyezéssel”, vagy haraggal váltunk-e el. Ha korábban megőriztük saját barátainkat, most támaszkodhatunk rájuk, „használhatjuk őket” indulataink, dühünk kieresztésére, a kapcsolat felett érzett gyászunk megosztására, időnk strukturálására, a korábban a kapcsolatba fektetett energiánk új utakra terelésére. Ha párunk barátai voltak a mieink is, most új kapcsolatok kiépítésébe kell fognunk – emiatt külön is haragudhatunk társunkra. Korábbi közös barátaink pedig valószínűleg komoly diplomáciai játékra kényszerülnek – legalábbis átmenetileg. A megszokott közös összejövetelekre most kit hívjanak el – főleg, ha a korábbi pár tagjai már új kapcsolatban élnek? Felváltva hívják meg őket? Vagy pont a védett baráti légkörrel próbálják megteremteni a lehetőséget, hogy a szétvált pár tagjai között fennmaradhasson a párbeszéd? Netán arra biztosítanak „megfelelő” légkört, hogy nagy hangon gyűlölködjenek egymás ellen – amikor a másik nincs ott? Lélektani szempontból a volt pár tagjai számára az a lényeg, hogy korábbi barátaik továbbra is az érzések kifejezésének és visszatükrözésének színterét jelentsék. A tudomány ezt társas referenciának nevezi, és az az ősi igényünk áll mögötte, hogy nagyon szeretnénk kapcsolódni másokhoz és összemérni magunkat velük. Önmagában támogató annak megélése, hogy általunk becsült és kedvelt személyek is átéltek, átélnek, és át fognak élni a miénkéhez hasonló helyzeteket és érzéseket. Ha mi tartunk előrébb a folyamatban, jó tanácsokkal láthatjuk el őket, ha ők lépték meg korábban ugyanazt, amire mi készülünk, kérhetünk tőlük tanácsot – amit aztán gondosan nem-megfogadva, kialakíthatjuk a saját megoldásunkat. Mert végtére is erre nagyon jók a barátok: segítenek, hogy a saját stílusunkban alakítsuk az életünket és párkapcsolatunkat. Akár úgy, hogy mintát adnak, akár úgy, hogy figyelmeztetnek. 

Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológus, családterapeuta 

Liczencziás Ferenc tanácsadó szakpszichológus, családterapeuta