„Kérdezem az öcsémet, aki az édesapánktól örökölt földön gazdálkodik, milyen termés ígérkezik. »Jó lenne, mert az eső is esett, a nap is sütött, de a pockok hatalmas kárt csináltak. Kéne már valakinek tenni valamit« – feleli. »A te földed, tegyél ellene« – hívom fel a figyelmét. »Irtanám én – mondja –, de a szomszédból úgyis átjönnek.«” A beszélgetés élesen rámutat arra, milyen az, amikor a sikereinket és kudarcainkat külső vagy belső okokkal magyarázzuk. 

De mit is jelent a belső, illetve külső kontrollos attitűd? Miért nem vagyunk képesek a valóságnak megfelelő választ adni arra a kérdésre, hogy ami velünk történt, az mások viselkedésén vagy a sajátunkon múlott? Az emberek viszonylag stabilan különböznek abban, hogy saját viselkedésüket inkább külső vagy inkább belső okokból eredeztetik. Pedig ezek a magyarázatok nagymértékben befolyásolják a teljesítményt, az önbizalmat, a felelősségérzetet, akár az anyagi jólétet is.

Ki felelős a kudarcaimért?

Belső kontrollosnak nevezzük azt a személyt, aki egy adott helyzetben úgy gondolja, hogy ami történik, az közvetlen kapcsolatban áll azzal, amit ő az adott szituációban ténylegesen tesz. Ezzel szemben külső kontrollos attitűddel jellemezhető az a személy, aki szerint bármi, ami vele történik, nincs összefüggésben azzal, amit az adott szituációban cselekedett. Az erőteljesebb belső kontrollt mutató személyek abban bíznak, hogy saját erőfeszítéseiknek köszönhetően képesek megváltoztatni a környezetüket. Ambiciózusak, kreatívak és sok esetben nonkonformisták. Ugyanakkor gyakran akkor is magukat okolják, amikor viselkedésüket és annak eredményét külső okok (is) befolyásolják. 

Szélsőséges külső kontroll esetében viszont a passzivitás, a bizonytalanság, a dependens életszemlélet dominál, szorongással és inkompetenciaérzéssel karöltve. Az ilyen ember hajlamos vélt külső normák szerint viselkedni, nehézségei megoldását másoktól várja, kudarcaiért is másokat okol, sikereit pedig gyakran a szerencsének tulajdonítja.

Hankiss Elemér szerint ez egy társadalmi csapda. „A külső-belső kontroll dominanciája jelentősen befolyásolja, hogy az egyén vagy a közösség kitől várja a segítséget. Megfigyelhető, hogy a hátrányos helyzetű személyek, közösségek hajlamosabbak a külső kontrollosságra. Életszínvonaluk javulását a segélyektől, támogatástól várják, ugyanakkor a segélyek elérhetősége közrejátszik a külső kontrollos attitűd erősödésében.”

Seligman tanult tehetetlenségnek nevezte el, amikor egy ember vagy állat azt tapasztalja, hogy bármit is tesz, viselkedésével nem tudja elkerülni a negatív következményeket, aztán egy idő után feladja és nem próbálkozik. 

Függőség és kontroll

Érdemes megfigyelni ebből a szempontból a különböző kultúrák, nemzetek, társadalmi csoportok narratíváit. Példa erre egy Kongóban felvett műsor, melyben menekültek beszélnek arról, mi a legfőbb problémájuk. A megszólalók szörnyű traumán mentek keresztül, elveszették javaikat, családtagjaikat. A műsorvezető kérdésére, hogy mi a legnagyobb gondjuk, mégis azt válaszolják: a legrosszabb, hogy a kunyhójukba beesik az eső, és nem tudnak sehová se menekülni előle.

A téma szempontjából nagy jelentősége van egy hazai kutatásnak: Luksander és munkatársai az egyének eladósodását befolyásoló személyiségjegyek és viselkedésminták azonosítását végezték el egy 2017-es vizsgálatban. Eredményeik szerint az eladósodottság elkerülése szempontjából kulcsfontosságú a megtakarítás, ám meglepetést okozott, hogy a túlzott eladósodás szempontjából a legfontosabb veszélyeztető tényező a szerencsére való hagyatkozás. Azok, akik a „nyomasztóan sok az adósságom” mondatra magas pontszámot adtak, szintén így tettek a „szeretem kipróbálni a szerencsémet” esetében is. A szerencsejátékosoknál egyébként megfigyelhető egyfajta külsőkontroll-vezéreltség, ami azt jelenti, hogy az egyén a sikert külső erők függvényének, a szerencsének vagy a véletlennek tulajdonítja. A szerencsére való támaszkodás az eladósodott személyeknél védekező mechanizmus lehet, hiszen így a sikert vagy jelen esetben a kudarcot az egyén nem a saját viselkedése eredményeként értékeli. A kapcsolat fordítva is működhet, hisz a szerencsejáték sok esetben függőséghez vezet, ami hozzájárulhat az eladósodáshoz. 

Ki jár jobban anyagilag? 

A külső, illetve belső kontrollos attitűd befolyásolja azt is, mit gondolunk arról, hogy mire van szükségünk pénzügyi céljaink megvalósításához. Egy friss kutatás a felsőoktatásban tanulók pénzügyi céljait, ismereteit, stratégiáit és viselkedését vizsgálta. Az úgynevezett „könnyelműeket” az „éljünk a mának” érzése és az aggódás egyaránt jellemzi. Pénzügyi céljaik kortárskapcsolat-orientáltak: barátok szerzése, bulizás, szórakozás. Stratégiájukra a külső kontrollos attitűd jellemző, a boldogulást másoktól várják (jól kell házasodni, jó családba kell születni). Ezzel szemben a „körültekintő kockázatkerülőkre” az összeszedettség, az alaposság, a jövőre való felkészülés és a takarékosság jellemző. Pénzügyi céljaik megvalósításához olyan tradicionális és belső kontrollos stratégiát választanak, mint a pénz beosztása és a szorgalmas munka. A „tudatosak és magabiztosak” kézben tartják a pénzügyeiket, vállalkozó szelleműek és kockázatvállalók. Hosszú távú pénzügyi célokat tűznek ki, melyek megvalósításához olyan belső kontrollos stratégiát választanak, ami elősegíti jövedelmük gyarapodását (jól fizető munka, jól kell a pénzt forgatni). A kutatás élesen rámutatott, hogy a „könnyelműek” csoportja pénzügyileg sérülékeny, jellemző attitűdjeik veszélyeztetik a hosszú távú célok megvalósítását. 

Azok az emberek tehát, akik külső kontrollosként nem képesek saját lehetőségeik felismerésére, akik sikereiket és kudarcaikat a véletlennek, a szerencsének vagy mások jó- és rosszindulatának tulajdonítják, kevésbé képesek tenni sorsuk jobbra fordításáért.

Lábujjhegyre állva…

Mit tehetünk a belső kontrollos attitűd erősítése érdekében? Először is tűzzünk ki reális és elérhető célokat. Így sikereket érhetünk el, ami erősíti a belső kontrollos attitűdöt, már csak azért is, mert a sikereinket szívesebben tulajdonítjuk saját magunknak. Ezután állíthatunk magunk elé egyre nehezebb, de egy kis erőfeszítéssel reálisan még teljesíthető feladatokat. Ranschburg Jenő neves gyermekpszichológus mondta: „Úgy kell a gyerekek számára a feladatokat kiválasztani, hogy azt lábujjhegyre állva sikeresen végre tudják hajtani.” És ez igaz a felnőttekre is.

A másik társadalmi szinten érvényes tanács, hogy az embereket abban kell segíteni, hogy a maguk erejét is felhasználva boldoguljanak. Elismerve a jó szándékú segítség nemességét, hosszú távon akkor járunk sikerrel, ha a támogatást valamilyen, a személytől elvárható erőfeszítéshez kötjük. A gyerektámogatásokat például a gyerekek óvodába, iskolába járatásához; segély helyett pedig munkát kínálunk, vagy valamilyen tanfolyam elvégzését kérjük. A saját erejéből boldoguló ember életminősége jobb, kevésbé ellenséges és elégedetlen, magasabb az önbecsülése, nagyobb az önbizalma, és jobb a megküzdőképessége is. Ez pedig mind egyéni, mind társadalmi szinten rendkívül előnyös.