Dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter-pszichoonkológussal, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság vezetőségi tagjával többek között arra keressük a választ, hogyan befolyásolják testünket a gondolataink.

Minden gondolatban kezdődik. Minden cselekedet egy gondolati tervezés következménye. Ennek van kognitív és prekognitív, tehát automatikus, sémaszerű része, ami kikerüli a tudat éberségét – vallja Zsuzsa, aki szerint ezek az automatizmusok erősen befolyásolják a működésünket. Számára nem is a tudatos gondolatok teremtő ereje, sokkal inkább ezeknek az öntudatlan sémáknak a hatása izgalmas. Ezeknek sokszor van funkciójuk egy adott élethelyzetben vagy életszakaszban, mint például egy csecsemő mellett felületesen alvó anya ébersége. Minél több sémát térképezünk fel és korrigálunk, ha szükséges, annál jobban járunk.

Valóban hatással vannak gondolataink a testi jóllétünkre, lehetséges, hogy a betegségek egy része fejben dől el?

Én elhatárolódom attól a szélsőséges gondolattól, hogy a testi betegségeknek lelki oka van. Minden zavarunk az összes „pillérben” gyökerezik, amivel az életünkben állunk. Mindennek van genetikai, kémiai, életmódbeli és gondolkodásbeli háttere is. És minél több pillérre nézek rá mindebből, annál biztosabban állok a lábamon.

Korábban az idegrendszerre, az idegsejtjeinkre a tudomány úgy gondolt, mint állandó adottságra, de ma már tudjuk, hogy képesek a megújulásra, így agyunk idegi kapcsolatai is megváltoztathatók. Mindemellett genetikai programunk is jóval rugalmasabb, mint ahogyan a közelmúltig gondoltuk. Az epigenetikai kutatások alapján egyértelművé vált, hogy a sejtjeinkben kódolt, örökölt információk aktivizálódását jelentősen befolyásolja mind az életmódunk, mind a kapcsolataink minősége, mind pedig a gondolkodásmódunk. Képesek vagyunk harmonizálni az idegrendszert? Gondolatainknak valóban teremtő ereje van?

A gondolatnak valóban teremtő ereje van, de nem „teremt” az annyira. Nem is a tudatos gondolatok teremtő erejéről van szó, hanem azokról a prekognitív sémákról, amik úgy alakítják az életünket, hogy észre sem vesszük, nem tudatosul bennünk. Minden mögött van gondolati elköteleződés, elszánás, fantáziálás. Minden cselekedetet megalapoz, és ilyen módon teremt egy vagy több gondolat. Ez nem azt jelenti, hogy ha valamit kigondolok vagy valamire gondolok, akkor az mindenképp megvalósul. A psziché érdekes működésében viszont azt látjuk, hogy sok minden megjelenik az életünkben, amiről úgy véljük, tudatos szinten nem lehet köze hozzánk. Ezeknek azonban általában megtalálhatjuk a transzgenerációs eredetét, a mélyen berögződött hitnek, hiedelmeknek, mintázatoknak az erejét, szerepét.

Betegségtől való félelemtől megbetegedhetünk?

Nagyon buta módon használt álpszichológiai közhelyek sorát használja a közbeszéd: „Gondolatban megteremted!” „Bevonzod magadnak!” Ezek a mondatok ugyan elterjedtek, de sokkal inkább veszélyesek, mint amennyire evidenciaalapúak lennének. A felmerülő félelem egy állapottól önmagában nem okoz betegséget. A betegségtől való szorongás mértéke elérheti a fóbia kategóriáját, de ahhoz, hogy ez a testemet kikezdje, az kell, hogy tartósan, visszaélésszerűen használjam. Mindemellett az is nagyon meghatározó, hogy milyen genetikai állománnyal rendelkezem, mennyit mozgok, alszom, hogyan táplálkozom, és mennyire érzem jól magam a bőrömben. A semmittevés, azaz hogy épp nem csinálok semmi olyat, amit a világ vagy én hasznos tevékenységként definiál, az egyik legegészségesebb dolog lenne. Sajnos ennek tudatában értjük meg igazán, hogy a fogyasztói társadalmakban miért nő meredeken a krónikus és degeneratív betegségek aránya. Nem arra az életre vagyunk összerakva, amit élünk. A minket körülvevő társadalomnak, világnak mindemellett hatalmas protektív hatása is van, de mindannyiunknak szüksége lenne arra a rugalmasságra, hogy hogyan illesztem hozzá a saját létezésemet ahhoz a világhoz, ami körülvesz. Olykor meg kell állni, és megvizsgálni mindezt.

A szorongás árt a testünknek?

Nem a szorongás a lényeg, hiszen annak evolúciós szerepe van, ráadásul lehetetlen szorongás nélkül élni. Tapasztalataim szerint a hangsúly azon van, hogy mennyire fojtjuk el. Tisztában vagyunk-e vele, és tudunk-e róla beszélni. Egyrészt a szorongáskezelő kapacitásnak van nagy szerepe, másrészt annak az elfojtásnak, amikor krónikusan vagyok olyan helyzetben, ami nem passzol hozzám, de vagy nem tudok róla, vagy nem akarok róla tudomást venni. Az tud igazán megbetegítő lenni, hogy ezzel felemésztem a szervezetem energiáit. Teljesen normatív például, amikor egy daganatos betegség diagnózisával szembesülve felmerül valakiben akár a halál gondolata is. Attól ezt még nem vonzza be, és nem törvényszerűen következik be a legrosszabb.

Ma már köztudott, hogy minden emberben keletkeznek rákosnak nevezett sejtek, mégsem betegszik meg mindenki. A pszichoonkológiának – bár fiatal tudományterület – számos klinikai vizsgálattal igazolt eredménye van, melyekre épülve egyre több módszer működik. Ön többek között a Simonton-módszer eszközeit integrálva dolgozik egyéni, illetve csoportos formában daganatos betegekkel.

Van, amikor az egyéni, és van, amikor a csoportterápiák működnek hatékonyabban. A csoport bölcsessége több, mint társas támogatás: egy közös cél érdekében létrejövő rendkívül támogató, empatikus, megtartó közeg, amiben az erőforrások felerősödnek és megsokszorozódnak. A csoport hatalmas segítséget adhat a terapeutának a motiváció felélesztésében és fenntartásában. A daganatos betegség a gyógyíthatatlanság lehetőségével szembesít, miközben el kellene hinnem, hogy meggyógyulhatok. Ilyenkor nagyon intenzív a csoport hatása, amennyiben ott vannak, akiknek erősebb a bizalma, rálátása arra, hogy a lélek, illetve az egyéb kiegészítő terápiás eszközök segíthetnek. Az elmélyülés, a saját személyre szabottság kérdésében pedig az egyéni terápiás helyzet az optimálisabb.

Simonton-módszer

Carl Simonton amerikai radioonkológus és felesége, Stephanie Simonton pszichológus a 70-es években dolgozta ki azt a módszert, amely az akkoriban még gyerekcipőben járó rákkutatásban és -gyógyításban rendkívül újító szemléletűnek számított. Kutatásaik és saját tapasztalataik eredményeként megfogalmazták, hogy a rákkal való küzdelem eredményessége nem csak a betegség súlyosságán múlik. Ugyanolyan életkorú, diagnózisú és szövettani képletű betegeknél azt tapasztalták, hogy egyesek megküzdenek a daganattal, mások viszont alulmaradnak a harcban. Azt kezdték vizsgálni, melyek lehetnek azok a lelki paraméterekhez köthető sajátosságok, amelyek erre képessé teszik a felgyógyuló betegeket. Elindították alternatív klinikájukat, melynek statisztikai adatai szerint a hozzájuk forduló betegek átlagosan kétszer annyi ideig éltek, mint kizárólag orvosi eszközökkel kezelt sorstársaik. A Simonton-módszer eredményei a mai napig bizonyítják, hogy aki érzelmi állapotának stabilizálásában támogatást kap, az hatékonyan javíthatja testi paraméterei alakulását. A módszer több, a pszichológia területéről ismert metódussal integráltan dolgozik. Eszközei között szerepel a gyógyító imagináció, a relaxáció és a múltbéli traumák felismerése és megdolgozása is.

A pszichoonkológia egyfajta híd a szervezet fizikai és lelki része között. Harminc éve dolgozik a pályán, húsz éve foglalkozik daganatos betegek pszichés támogatásával. A közelmúltban maga is küzdött daganatos betegséggel, és erről nyíltan beszél is…

Húsz éve dolgozom a rák tabusításának lebontásán, ezt hivatalbeli kötelességemnek érzem. Emberként és szakemberként pedig szintén azt mondom, hogy titokként vinni ezt nem szabad és nem is kell. Nagyon sokszor mondtam a férjemnek, hogy ezt még megcsinálom, és aztán lassítok, de ezt csak akkor tudtam megtenni, amikor ott volt a diagnózis a kezemben. Nehéz a harmóniára törekedni, aztán mégis azonnal életszerűvé válik egy diagnózist követően. A daganatos betegektől nap mint nap hallom, hogy „azt hittem, ezt csak így vagy úgy lehet csinálni”. Aztán egy darab papír megmutatja, hogy ami tegnap megoldhatatlannak és lehetetlennek tűnt, az mára megoldhatóvá és lehetővé válik.

Ön keresi a betegség lelki eredetét, vagy ezzel a konkrét igénnyel találják meg?

A legtöbb esetben a testi betegsége miatt kér valaki segítséget, és a közös munka során tárjuk fel az ehhez szövődő következményes lelki zavart. Az is előfordul, hogy egy kliens azt gondolja, hogy ha a lelkével foglalkozik, akkor az a testére is kihat majd. Ezzel egyébként tökéletesen egyetértek.

Milyen típusú betegségek esetén érdemes a testi tünetek mellett a lelki folyamatokat is megvizsgálni?

Véleményem szerint mindig. Ebben a gondolatban az a meggyőződésem jelenik meg, hogy a test és a lélek mesterségesen kialakított kategóriák. Egészként működő szervezetünk, organizmusunk nem ismeri ezt az elválasztottságot, minden mindennel összefügg. Bármely részéről mozdítom, a rendszer egésze mozdul vele. A testi betegség felhívhatja a figyelmet arra, hogy az élet különböző területein hogyan bánok például az energiáimmal, hogyan bánok önmagammal. Megjelenik-e egyáltalán a testem, tudok-e a testi igényeimről, és ha igen, akkor „megyek-e vele” vagy negligálom. Elfogadom-e azt a mai világban általánosnak mondható meggyőződést, hogy a test a teljesítményünkhöz képest csak másodlagos. Ezt minden esetben fontos átgondolni. Szerintem, ha bármilyen betegség esetén felmerül, hogy az ember ennek a lelki oldalát is megnézné, érdemes ezzel foglalkoznia. Még akkor is, ha nem gondolom, hogy mindenkinek való egy feltáró, pszichoterápiás folyamat. Optimális lenne erre képessé tenni mindenkit, aki például pszichoszomatikus betegséggel él, amiről a szakma egyértelmű véleménye az, hogy kialakulásában a lélek érintettsége meghatározó. Az első lépés lehet egy egyszerű légzés- vagy relaxációs technika elsajátítása. Ezek a közérzetet harmonizáló gyakorlatok erősebb testtudatossághoz, majd előfordulhat, hogy fokozatosan egy pszichés tudatossághoz is vezethetnek.

Mi a hagyományos, nyugati orvostudomány véleménye minderről?

Érthető okokból az orvostudomány nehezen változtat a betegségek kezeléséről való elvein. A kollégákban mindemellett egyre nagyobb fokú nyitottságot látok. Sokszor maguk is megfogalmazzák, hogy a betegeik állapota mögött lelki mechanizmusokat feltételeznek, és érzékelik, hogy mindez hogyan hat az egészségi állapotukra. Igényelnék, hogy legyen eszközük és tapasztalatuk arra vonatkozóan, miként kezeljék a tényt, hogy az érzelmeink és a testünk együtt mozog. Bízom benne, hogy mozdulni fog a rendszer.

Tapasztalatai alapján leírható egy „erős”, betegségeknek ellenálló ember karaktere?

Kérdés, hogy mit nevezünk erőnek. A kibírás képességét sokszor hamisan erőnek hisszük. Véleményem szerint az erőt nem abban az értelemben érdemes használni, hogy például meddig megyek szembe azokkal a testi vagy mentális jelzésekkel, amiket folyamatosan kapok, például a kötelességtudat jegyében. Az én véleményem, hogy a testi erejét biztosan megőrzi az, aki képes együtt lenni önmagával, figyeli a jeleket mind a testétől, mind a lelkétől, és képes is ezekre reagálni. Egy ebben a tekintetben erős ember nagyon szereti önmagát, jóban van önmagával, és képes az önérvényesítésre. Jókat eszik, mozog, ráadásul megengedi magának, hogy minél többet semmit tesz. Optimális környezet veszi körül, ahol megvan számára a megosztás lehetősége és élménye. Nemcsak verbális megosztásról, hanem akár önkifejezésről vagy közösen megélt tevékenységről beszélek. Amikor megerősítést kap valaki arról, hogy értik, milyen helyzetben van, és támogatják, az nagyon sokat segít. Másfelől megélni az érzelmi érintéseket, az elfogadottságot, verbálisan vagy nonverbálisan, szintén hatalmas védőfaktor. Fontos lenne kora gyermekkortól azt tanítani, hogy képesek legyünk magunkra is figyelni, és a saját belső igényeinket rugalmasan tudjuk a környezetünkkel egyeztetni. Ez azt jelenti, hogy a szabályok, normák elfogadása mellett ki tudjuk elégíteni a saját, sokszor érzelmi igényeinket, szükségleteinket. Rendszerszemléletben, transzgenerációsan gondolkodva olyan családban lenne ideális felnőni, amiben a szülők maguk is képesek minderre.

Gyorskérdések

1. Van olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg?

A férjemtől kapott karikagyűrűm

2. Hogyan kapcsolódik ki? Van hobbija? 

Rengeteg. A legfontosabbak: túrázás, zenehallgatás, kézimunka, olvasás.

3. Mi van a táskájában?

Csupa praktikus dolog: fonal, kötőtű, horgolt kabala, ásványvíz, kéztörlő, esernyő, telefon, iratok.

4. Van visszatérő félelme, amivel küzd?

Azt hiszem, nincs, de az aggodalommal tölt el, hogy azt látom, nem vigyázunk egymásra, nem vigyázunk a környezetünkre. Sok a mentális szemét, és egyre több a fizikai szennyezés körülöttünk.5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?A nagyszüleimnél töltött nyarak, a végtelen szabadság. Miénk volt a világ…

6. Van olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit szívesen ad át a tanítványainak, gyerekeinek?

Az együttérzés. Együtt-érzés, együtt-működés.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?

Inkább a pszichológia, pszichoterápia helyzetére vonatkozik, amire vágyom. Jó lenne azt látni, hogy szélesebb teret kapott, és elfogadottabb a szomatikus orvoslásban.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Lusta vagyok. 

9. Mi a legjobb képessége?

Az, hogy még egy nehéz, érzelmileg terhelt helyzetben is képes vagyok meglátni a másik szempontjait.

10. Tea vagy kávé?

Tea.

11. Mit olvas most?

Egy ideje esténként angolul olvasok, igazából szórakozásként, de arra fogom, hogy így megvan a napi angoltanulási adagom. Most egy Michael Connelly nevű amerikai író krimijét olvasom. Néhány napja tudtam meg, hogy ebből készült a Bosch című sikersorozat.

12. Van olyan helyzet – akár szakmai –, ami „lefagyasztja”?

Ha azt élem át, hogy nem értenek meg. Főleg ha azt gondolom, hogy a másik képes lenne rá.

13. Mit főz leggyakrabban?

Édesburgonyából készült krémlevest. Néhány hónapja próbáltam ki, és azóta a kedvencem.

14. Hány órát alszik átlagosan naponta?

Nyolc órát biztosan, hétvégén többet is.

15. Van bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

A szövés. Kicsiben már kipróbáltam néhány szövött szalaggal, de most nagyon vonz, hogy belevágjak nagyban is: kendőt, sálat szőni.

16. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?

Bach: IV. brandenburgi verseny.