Az emberi életet régebben jellemző „nagyszabású hullámhegyekből és -völgyekből alig észlelhető fodrozódás” lett. Nos, lehet, hogy Lorenz meglátása alapjában helyes, de azért nyilvánvaló, hogy rengetegen vannak, akik nem elégszenek meg a „fodrozódással”, és önként – ráadásul úgy tűnik, teljesen értelmetlenül – rendkívül kockázatos cselekvésekre vállalkoznak. Vajon miért teszik?

Sokan vannak, akik mintha kifejezetten szeretnének veszélyesen élni: vadul vezetnek, extrém sportokat űznek, állandóan belevágnak valamilyen új kalandba, ott vannak minden buliban, esetleg mértéktelenül isznak vagy drogoznak is. Kicsit úgy tűnik, mintha örökre megrekedtek volna a kamaszkor felelőtlen világában, és a felnőttes, megfontolt magatartást lehetővé tevő prefrontális gátló mechanizmusok nem fejlődtek volna ki bennük. Az ő esetükben azonban másról van szó, bár szintén idegélettani folyamatok állnak a háttérben.

Ahhoz, hogy a közérzetünk jó legyen, az idegrendszernek optimális izgalmi szinten kell maradnia. Ennek fenntartása a legtöbb ember számára nem jelent gondot, a mindennapok kisebb-nagyobb eseményei, örömei, izgalmai épp elegendő üzemanyagot szolgáltatnak a kellemes alapjárathoz. Ám vannak olyanok, akiknek az idegrendszere az átlagosnál jóval nehezebben reagál – nekik sokkal erősebb ingerlésre van szükségük ahhoz, hogy el tudják érni a megfelelő agyi aktivitás szintjét. A jelenséggel évtizedek óta foglalkozó, most 90 éves amerikai pszichológus, Marvin Zuckerman szenzoros élménykeresőknek nevezte el ezeket az embereket. Rámutat, hogy ennek a személyiségvonásnak vagy életmódnak a látszattal ellentétben nem a veszélykeresés a lényege; a kockázat csupán az az ár, melyet az élménykeresőknek gyakran meg kell fizetniük, hogy hozzájuthassanak a szükséges intenzitású ingerekhez.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6. számában olvasható