A társas lazsálás jelensége nemcsak a munkahelyi vezetőnek, de azoknak a csoporttársaknak is problémát jelenthet, akik igazságtalannak élik meg mások megbúvását a csoportban. A kérdés az, hogy meddig hajlandóak elnézni ezt, meddig bírják a hátukon cipelni ezeket a társakat – és hol van az a pont, amikor felborul az addigi vélt egyensúly. Ahogy nő a csoport létszáma, úgy válik egyre változatosabbá összetétele is, ami növeli ugyan a csoport erőforrását, de növeli erőforrásigényét is. Minél nagyobb lesz a csoport, annál inkább nő a széthúzás valószínűsége, miközben mind nehezebbé válik az irányítás. A tagok egyre kevésbé ismerik egymást, a szerepek és felelősségkörök sokszor tisztázatlanok, és kezd egyre homályosabbá válni a közös cél is. Amikor a csoport tagjai kezdik azt érezni, hogy nem ismerik a munkavégzés célját, nem tudják, hová akarnak eljutni, megjelenik az alulmotiváltság, s azzal együtt csökken a tagok hajlandósága a munkában való részvételre – beindítva a társas lazsálást. Ebben a fázisban megerősödik a kommunikáció szerepe, sok nehézséggel és konfliktussal társulva.

A cikk a Mindennapi Pszichológia 2010. 2. számában olvasható