Minden eltűnő felnőtt egy újabb fájdalom, egy újabb seb, egy újabb veszteség

Amikor olvastam az életútját, szívbe markoló volt, hogy egy viszonylag rendezett családban, tanult szülők egyszer csak úgy döntenek, hogy a nagyon problémás, tizennégy éves gyereküket intézetbe adják.

A szüleim nem voltak rossz emberek. Édesanyám a mikrobiológián dolgozott, édesapám műszerész volt. A gyermekbénulás-járvány idején megbetegedett, járógéppel és két mankóval tudott járni. Mindez erősen aláásta az önbecsülését. Az utolsó mély beszélgetésünk alkalmával megkérdezte tőlem, hogy szégyellem-e őt. Akkor elsírtam magam, hogy miért szégyellném. Én tök büszke voltam apámra, mert sok olyan dolgot ért el, amit egészséges emberek nem. Ő alapította meg, és lett elnöke a Baranya Megyei Mozgássérültek Sportegyesületének, az 1986-os ülőröplabda-világbajnokság egyik rendezője és mozgatórugója volt.

A szüleim nem akartak velem kiszúrni, hanem egyszerűen eszköztelenné váltak velem szemben. Nehéz lehetett nekik, mert az életüket a külvilág felé úgy próbálták bemutatni, mintha ez a tökéletesség vára lenne. Abban az időben pedig semmiféle segítséget nem kaptak, mit kezdjenek egy zűrös gyerekkel. Az öcsémre sem voltam túl jó hatással, nagyon sokat bántottam őt, tudat alatt így próbáltam büntetni a szüleimet. Az iskolában is kriminálisan viselkedtem. Most már tudom, hogy több figyelemre vágytam. A testvérem jó tanuló, jó srác volt, amolyan „bezzeg” gyerek. Miután évet is ismételtem, innentől hülye és bukott szamár is lettem. Nyilván küzdöttem, hogy ugyanúgy megkapjam a törődést, ami legtöbbször a verés, a szidalmazás, a mások előtt való megszégyenítés volt, de mégiscsak velem foglalkoztak. Persze, ez folyamatosan rombolt engem, hiszen nem kaptam építő szeretetet, és ettől torzan kezdtem működni. Ugyanezt látom azokon a fiatalokon is, akikkel foglalkozom: szeretet- és törődéshiányosak, vágynak a figyelemre. Amikor pedig megtapasztalják, hogy van az életükben egy stabil, szeretetteljes ember, akire számíthatnak, lassan elkezdenek kapcsolódni.

Értem. A szülei akkor erre voltak képesek, így akarták megoldani a problémát. De ön mit élt meg? Hogyan közölték? Hogy kisfiam, elég volt belőled, és szépen bevonulsz az intézetbe?

Én arra emlékszem, amikor már ott álltam a befogadóban, és az édesanyám azt mondta: „Kisfiam, még meggondolhatod magad.” Furcsán néztem rá, és azt mondtam: „Anya, ti adtatok be.” De többre nem emlékszem. Még arra sem, hogy pakolták össze a holmimat. Egyszerűen törölte az agyam.

Akkor lépjünk vissza az időben. Miféle balhékat csinált?

Édesapám nagyon sokszor a vitákat veréssel zárta le, és emiatt én is így álltam ki a magam igazáért. Tetszettek a Bud Spencer-filmek, ahol verekedéssel oldották meg a gondokat. Az életben meg én lettem az agresszor. Ezenkívül zavartam az órákat. A nevelési központban A, B, C, D, E osztályok voltak, én az E-n kívül mindegyiket megjártam. Azt gondolom, hogy a tanárok tényleg igyekeztek kiállni mellettem.

Voltak barátai? Vagy volt valaki, akivel bizalmas lehetett?

Nem, soha. Az állami gondozás után lett egy kvázi legjobbnak hitt barátom, de ő később kihasznált, elárult. Az én stílusommal, meg az én viselkedésemmel barátokat nem lehetett szerezni. Édesapám mindig azt mondta, hogy valaki lehet nagy ember, meg lehet hatalmas ember. És én hatalmas akartam lenni, az a fajta, akitől rettegnek, mert az utcán végzetes lett volna, ha kiderülnek a gyengeségeim. Az ismerőseim inkább színlelték a barátságot, mint hogy konfrontálódjanak velem.

De visszatérve. Tehát bekerült az intézetbe. Ott mi volt az első sokk? A legfájdalmasabb vagy a legnyomasztóbb?

Akkoriban még a mainál is rosszabb volt a helyzet. Nem létezett gyermekjogi képviselő, és a nevelők pontosan tudták, hogy nincs kihez fordulnunk. Talán velem azért voltak valamivel óvatosabbak, mivel én nem állami gondozott, hanem állami nevelt voltam, és tudták, hogy van külső kapcsolatom. Édesanyámék rendkívül prűdök voltak. Ezért nagyon durván éltem meg, hogy zuhanyozás közben mindig ott állt mellettem egy gondozónő, mustrálta a nemi szervemet, és megjegyzéseket tett. Semmiféle intimitásunk nem lehetett. Később már mindegy volt. Beláttuk, hogy mi nekik csak testek voltunk, nem több. Engem közvetlen atrocitás nem ért. Érdekes, hogy pár évvel ezelőtt létrehoztam egy csoportot, megkerestem az egykori társaimat, és mondtam nekik, hogy jó lenne találkozni, csinálhatnánk egy nagy bulit. Kérdeztem, mi lenne, ha meghívnám a nevelőket is. Ekkor a lányok sorban írták le, hogy nem akarják őket látni, ha találkoznának, meg is ölnék őket, mert szörnyű, miket csináltak velük. Sőt, voltak srácok, akik beszámoltak arról, hogy egy nevelő mit művelt előttük egy lánnyal. Nekünk ez gyerekként annyira bezárt világ volt, észre sem vettük, nem törődtünk egymással.

De látogatták? Vagy kimehetett?

Nem, nem látogattak. Nekem ugyan lett volna lehetőségem hazamenni, de egy idő után már nem vágytam rá, mivel állandó volt a veszekedés. Édesanyám egyetlenegyszer volt bent nálam, amikor közölte, hogy az édesapám nagyon beteg, és valószínűleg hamarosan el fog hunyni. Ez volt az egyetlen látogatás.

És ez a hír hogyan érintette?

Az a durva, hogy érzelmileg nem különösebben. Viszont érdekes, hogy ezután én hogyan viselkedtem az édesapámmal. A vitáink régebben általában úgy záródtak, hogy édesapám azt mondta, hogy akkor föl lehet állni, ki lehet menni az előszobába és ott lejátsszuk. Iszonyatosan erős volt, hiszen egész életében a karján hordta a testét, sportolt, esélytelen voltam vele szemben. Viszont amikor láttam, hogy ő gyengül, akkor én kezdtem el felállni, és én mondtam, hogy gyere ki, és játsszuk le. Persze soha nem akartam volna bántani az apámat, inkább azt akartam, hogy álljon föl, szedje össze magát.

Nem tudtak egymással megbékélni?

Volt egy utolsó karácsonyi beszélgetésünk, de akkor is összevesztünk, ő pedig hamarosan meghalt.

Lehet, hogy rosszul látom, de az ön részéről azért van valamiféle megbocsátás.

Én nem haragszom rá egyáltalán, inkább sajnálom bizonyos szempontból. Csőlátása volt, egy igazság lehetett, az övé. A gyereknevelésről is úgy gondolkozott, hogy kapott egy üres edényt, és az lesz benne, amit ő beletölt, és ha nem sikerül, a gyerek van elromolva.

Az öccsével továbbra is ellenséges a kapcsolat?

Nem, nem. Az öcsémmel nagyon szoros lett a kapcsolatunk. Rendszeresen beszélünk, segítjük egymást, találkozunk.

Az intézeti évek alatt, hogy ment a tanulás?

Kijártunk iskolába. Akkor is mindenhonnan kirúgtak. Az utolsó alkalommal megfenyegettek, hogy elszállítanak egy vidéki gyerekotthonba. Na, attól megrémültem. Pécsi gyerekként az nekem szörnyű lett volna. Így elvégeztem a nyolc osztályt, majd beírattak egy szakiskolába, így segédápoló, bébiszitter, meg óvodai dajka lettem. Soha nem dolgoztam a szakmámban, egy pár hónapos bébiszitterkedésen kívül. De én ezeket tényleg földolgoztam, helyére tudtam tenni a dolgokat, és gyakorlatilag nincs bennem rossz érzés.

Terápiába nem járt? Azért ezekkel a traumákkal egyedül megbirkózni nem kis vállalkozás.

Nem, nekem nem a terápia segített, hanem a feleségem, és az, hogy mélyen hívő lettem. Sokat jelentett az is, hogy évtizedek óta emberekkel és emberi sorsokkal foglalkozom. Minél több történetet hallottam, minél többféle életutat ismertem meg, annál inkább úgy éreztem, hogy mindazok ellenére, amin keresztülmentem, talán még szerencsésnek is mondhatom magam.

Mikor volt az a pillanat, amikor azt mondta, hogy én ebből ki akarok jönni?

A keresztényeknél azt szokták kérdezni, hogy mikor tértem meg. Hogy mikor változott meg az életem, annak tudom az időpontját. De az átalakulás egy nagyon hosszú folyamat volt, és rengeteg lépcsőből állt. Az önpusztítással addig mentem lefelé, amíg tényleg a béka feneke alá kerültem. Ott kiáltottam fel először a Jóistenhez: „Ha tényleg létezel, ments meg, mert én a saját erőmből, a saját eszemmel és azzal, ahogyan addig éltem, idáig jutottam. Innen már nem tudom, hogyan tovább.” Véget akartam vetni az életemnek, mivel láttam, hogy hol kéne lennem, hogy a társadalomban milyen pozíciót kéne betöltenem, de annyira lent voltam, hogy ez lehetetlennek tűnt egyedül, mindenféle segítség nélkül. Én akkor ott feladtam. Ez a feleségemmel való találkozás előtt történt, egy-két héttel. Ezért szoktam mondani azt, hogy a feleségem Isten ajándéka, ő küldött nekem egy angyalt, aki megfogta a kezem, és megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor az embert valóban szeretik.

fotó: Wiesner Iván

Hol találkoztak?

Akkoriban drogoztam, lőttem magamat, egy drogtanyán éltem. Ez úgy volt, hogy összefutottam két nagyon kedves gyerekkori ismerősömmel, akik látták, hogy milyen állapotban vagyok, és meghívtak egy – a barátaikkal kibérelt – nyaralóba, mondván, gyere, nem kell semmit hoznod, kapsz kaját, szállást, mindegy, csak gyere. Mert ki akartak ebből valahogy menteni. Fogalmuk sem volt, hogy mit tesznek. Először visszautasítottam, de eszembe jutott a segélykiáltásom Istenhez, és mégiscsak velük mentem. Ők pedig megetettek, lefürdettek, mondták, hogy pihenjek, és menjünk le a partra. Ott láttam meg azt a nőt, akit a mai napig imádok. Nyári munkában nyugágyakat adott ki. Gyönyörű volt. Én nem mertem volna odamenni hozzá, az isteni gondviselésnek tudom be, hogy ez a lány megkérdezte tőlem, én vagyok-e az Iván, mert ismert a Kertvárosból. Ha a Kertvárosban találkoztunk volna, valószínűleg úgy ment volna el mellettem, mintha nem is léteznék. Na, és akkor leültünk, beszélgettünk, beszélgettünk, és hát szegénykém szerelmes lett.

De mit szóltak a lány szülei? Azért ez egy elég kockázatos kapcsolatnak indult.

Hát az édesapja éveken keresztül imádkozott a Jóistenhez, hogy jöjjön meg a lánya esze, mert hát gondolhatja, hogy nem egy ilyen csávót képzeltek el neki. Rendkívül intelligens emberek. Végül beletörődtek a lányuk döntésébe, aki sok mindent kútba dobott, hogy inkább velem építse fel a jövőt, ami engem a mai napig meglep. Nekem ugye volt egy többoldalas diagnózisom arról, miféle személyiségzavarokkal és egyebekkel küzdök, ő pedig egy rendkívül kiforrott, stabil személyiség volt már tizennyolc évesen. Olyan, mint egy kőszikla. Tudta, hogy mit szeretne az életben, mik a céljai. Neki köszönhető alapvetően az, hogy elég jól élünk. Én voltam az első férfi az életében, és ez így is maradt. Azt láttam, hogy igen, ő az a személy, aki, ha megfogom a kezét, fölfelé rángat.

Ez egy nagyon szép történet, de hát gondolom, azért nem úgy megy, hogy ettől a pillanattól kezdve jó útra tért.

Ő később elmondta, hogy egy ilyen kapcsolatot senkinek nem ajánlana. Nagyon sok bántást kapott tőlem, miközben nem ez volt a szándékom, hiszen szerettem, szerelmes voltam belé. De egy olyan embernek, aki nem tudja magáról elképzelni azt, hogy szerethető, elképzelhetetlen, hogy számít bárkinek is, vagy hogy valaki föl akarja karolni. Jól szeretni nem könnyű.

Fizikailag is bántalmazta?

Nem, dehogy! A családi mintát vittem tovább, miszerint a konfliktusokban a másik lelki megsemmisítésére kell törekedni, és sebet ejteni. Ezt hoztam magammal, és a vitatkozásaink során ezt alkalmaztam egy olyan lánnyal szemben, aki soha ilyen agresszióval, ilyen gyűlölettel nem találkozott előtte. És hát természetesen nagyon sokszor feladta, így úgymond leuraltam. Ezzel együtt soha nem mentünk el a válás gondolatáig.

Amikor elkezdett működni ez a kapcsolat, azonnal szakított a régi életével?

Igen is, meg nem is. Ő még iskolába járt, elmentem elé, hazakísérhettem a kapuig. Egy alibimunkát szereztem egy biztosítónál, miközben elkezdtem dílerkedni, aminek az lett a vége, hogy előzetesben töltöttem három hónapot. A szülők a mai napig nem tudnak erről. Ő viszont ezeket az időket is átvészelte, mert meg volt győződve róla, hogy jó pár leszünk. Nagyon mélyen hívő lány, és a kereszténységbe való bekerülésem rajta keresztül történt. Később mesélte el, hogy tizennyolc és fél évesen megkérdezte a Jóistent, hogy van-e ennek a kapcsolatnak bármi értelme, és hogy ez a srác meg fog-e változni valaha. És akkor egy belső hang azt súgta neki, hogy negyvenéves korára rendben lesz. Ő pedig azt gondolta, ha ez így van, kitart.

Hogyan kezdődött az új élet?

2014-ben kezdtem el visszajárni egy átmeneti gyermekotthonba. Elég hamar kiderült, hogy jól ismerem a világukat, nagyon gyorsan levágom a műsort, és elég pontos diagnózist tudok felállítani egy-egy gyerekkel kapcsolatban, és ez a mai napig így van. A Van Élet a Gyermekotthon Után projekt ebből kezdett kinőni. Most már hetedik éve járok vissza a pécsi gyermekotthonba.

Nem akarok tapintatlan lenni, de ebből hogyan lehet megélni?

Mi tulajdonképpen nagyon kevésből is megélünk. Mindenünk megvan, amire szükségünk van, nincs tartozásunk, nem kell azon pánikolni, hogy miből fizetjük ki a következő számlát. Ez részben annak köszönhető, hogy éveken át kijártunk ausztriai síparadicsomokba pincérként dolgozni a téli szezonban. Amikor hazajöttünk, nem az volt az első dolgunk, hogy vegyünk egy jó autót, és megmutassuk a világnak, hogy nekünk összejött az élet. Félretettük a pénzt. Jelenleg körülbelül 230 ezer forintot kapok az alapítványtól. A feleségemet nemrég ki kellett jelenteni, mert az alapítvány már nem tudta fenntartani az állását.

Mennyi elfoglaltságot jelent a munkája?

A Dobbantó Ház, az ifjúsági klub, a gyermekotthonok látogatása – egy-két segítőn kívül gyakorlatilag mindent én csinálok – van, hogy napi 12–16 óra. Amíg én tárgyalok, a fiatalokkal foglalkozom, szervezek, építem a kapcsolatokat, addig gyakorlatilag az összes háttérmunkát a feleségem végzi: a közösségi médiától a könyvelésig, a kérvények benyújtása, a pályázatok megírásától az elszámolásig. Mint egy családi vállalkozásban.

Anyósával, apósával rendeződött a viszonyuk?

Abszolút. Az édesanyja sajnos már elhunyt, az édesapja pedig elmúlt nyolcvanéves, úgyhogy most már inkább mi segítjük őt. A feleségemnek van négy testvére, összetartó nagy család vagyunk.

Ha azt mondanák önnek, hogy itt van pénz, paripa, fegyver, mit változtatna a gyermekvédelemben?

Ezen nagyon sokat gondolkoztam. Ahhoz, hogy valódi változás történjen, rendszerszintű átalakításra lenne szükség. Ez a rendszer ebben a formájában inkább ellát, mint nevel. Nem elég kiemelni a gyereket egy bántalmazó vagy elhanyagoló környezetből, mert nem történik más, mint hogy bekerül egy másikba, ahol sokszor ismét bántalmazás és lelki elhanyagolás a része. A jelenlegi rendszer olyan, mint egy parkoló, ahová bekerülnek a gyerekek, de nincs elég ember, idő és figyelem ahhoz, hogy valóban foglalkozzanak velük.

A változás egyik legfontosabb eleme az lenne, hogy ezek a fiatalok stabil, támogató hátteret kapjanak. Nyakig benne vagyok, és látok mindent, ami és ahogy működik. Azt kell mondanom, hogy a gyerekek fizikai szükségletei ki vannak elégítve. Ami sokkal nagyobb probléma, az a lelkük. Akik ezen a területen dolgoznak, maximum papíron tudják azt, hogy mi zajlik ezekben a fiatalokban. Olyan szakemberekre lenne tömegével szükség, akik sokkal nagyobb empátiával fordulnának feléjük, személyes törődést, figyelmet adva. Ráadásul akik itt dolgoznak, olyan kevesen vannak a gyereklétszámhoz képest, hogy idejük sincs mélyen megismerni a rájuk bízott fiatalokat. Óriási a fluktuáció. Minden eltűnő felnőtt egy újabb fájdalom, egy újabb seb, egy újabb szakítás, egy újabb veszteség.

Szóval a személyes segítség lenne a legfontosabb. De ahol egy csoportban tizenkét gyerek él, a nevelők pedig váltott, tizenkét órás műszakban dolgoznak, és alig találkoznak egymással, ott jó esetben a naplóból tudják meg, mi történt az előző műszakban. Képzeljünk el egy családot tizenkét gyerekkel és két szülővel, akik felváltva vannak otthon. A tizenkét gyerekből mondjuk öt égetnivaló kölyök: törnek-zúznak, drogoznak, prostituálódnak, folyamatosan történik velük valami. Ők viszik el az energia és a figyelem nagy részét. Aztán van öt másik, aki úgy nagyjából rendben van, iskolába jár, csintalan, vannak igényei, de velük nincs különösebb baj. Rájuk már jóval kevesebb figyelem jut. És marad egy-két gyerek, akin észre sem veszik, hogy bajban van – egészen addig, amíg eret nem vág. Mert ő csak ott ül a sarokban, elvan magában. Talán azt sem kérdezik meg tőle, hogy „Figyelj, milyen napod volt ma?” Egyszerűen láthatatlanná válik, mert nincs vele gond. Aztán egyszer csak összeomlik, pszichiátriára kerül, és akkor persze mindenki kapkodni kezd. Csakhogy addigra már évek teltek el.

A jelenlegi rendszerben nincsenek keretek, nincsenek valódi következmények. Ha az egyik nevelő felállít egy szabályt, a másik vagy betartja, vagy nem. A gyerekek pedig pillanatok alatt megtanulják, kinél meddig lehet elmenni, kivel mit lehet megcsinálni. Azt mondjuk, pedagógiai eszközökkel kellene hatni, de ehhez rengeteg időre, energiára és személyes figyelemre lenne szükség. A gyermekvédelemnek nincs hosszú távú stratégiája. Abban a közegben, ahová én visszajárok, hiába vagyok külsős, sokszor én vagyok az egyik legstabilabb pont az életükben.

Mivel biztatja ezeket a gyerekeket a saját példáján túl?

Nem kell sajnálni ezeket a fiatalokat, én sem sajnálom őket. Azt szoktam mondani nekik: igen, ez az élethelyzeted, ebben vagy, és teljesen megértem, min mész keresztül. De ezt nem lehet áldozati kártyaként használni egész életedben. Egy ponton túl neked kell meghoznod a döntéseidet, és azoknak következményei lesznek. Ami volt, az volt, elmúlt. Mindent újra lehet kezdeni. Mi azon dolgozunk, hogy ezt ők is elhiggyék, a Dobbantó Házzal pedig éppen azt szeretnénk elkerülni, hogy amikor az állam egyszer csak közli: felnőtt vagy, itt a vége, a fiatal teljesen egyedül maradjon. Egy családban felnövő gyereknek attól, hogy nagykorú lesz, nem csukódik be mögötte a szülői ház ajtaja. Továbbra is van kit felhívnia, van hová hazamennie, van kitől tanácsot kérnie, és ha bajba kerül, van, aki mellé áll. Az állami gondozásból kikerülő fiataloknak éppen ez a biztos háttér hiányzik. Egyik pillanatról a másikra megszűnik mögöttük a rendszer nyújtotta támasz is, és az utcán találhatják magukat.

Megkeresik személyesen is a gondjaikkal?

Ó, rengetegen. A fiatalokat azután is nyomon követem, ha kikerülnek innen. Tartom velük a kapcsolatot, fordulhatnak hozzám a problémáikkal, és amiben tudok, segítek. Persze nem olyasmiben, hogy „Tud egy tízest kölcsönadni? Jövő héten visszaadom.” Ebben nem. De munkakeresésben, lakhatásban és sok más dologban igen. Sokszor pedig egyszerűen csak arra van szükségük, hogy beszélhessenek valakivel, kiventilálják magukat. Éppen most hívott fel az egyikük azzal, hogy sikerült az éve, másodikos lesz. Hatalmas dolog, és persze együtt örültünk. Én pedig már azon gondolkodom, mivel jutalmazhatnám meg, mit tudnék adni neki, amivel azt üzenem: igenis megérdemli az elismerést, mert nagy dolgot vitt véghez.

Én abban hiszek, hogy megértő figyelemmel, szeretettel és valódi odafordulással lehet elérni őket. Van olyan, aki csak azért nem szökik meg, hogy találkozhassunk, vagy mert akkor nem tud részt venni a közös programunkon. Van, hogy kifejezetten egyetlen gyerek miatt megyek be, mert tudom, hogy neki éppen arra van szüksége, hogy azt érezze: „Az Iván bá miattam jött be. Én érdeklem. Velem akart találkozni. Fontos vagyok neki.” Persze minden fiatal egyformán fontos. Csak szeretetteljes technikákkal lehet igazán jól közeledni hozzájuk. Viszont, hogy ez működjön, ismerni kell őket. De valahogy szereztem egy olyan képességet, hogy nagyon gyorsan észreveszem, kinek mire van szüksége.

A nevelők kapnak külső segítséget? Mondjuk, van szupervízió?

Nem, nem, nincs szupervízió, nincs semmi. A nevelők gyorsan kiégnek. Tehetetlenné válnak, és egy idő múlva úgy látják, hogy ezekkel a gyerekekkel már úgysem lehet mit kezdeni. De ha elmondhatom, hogy az évtizedes munkám hatására egy-két gyereknek tudtam, tudtunk segíteni, és a sorsukat másik mederbe terelni, akkor már volt értelme az életemnek.

Ha úgy érzi, lelki nehézségeivel egyedül nem tud megbirkózni, ne féljen segítséget kérni! Van kihez fordulnia, és van, aki meghallgatja. A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) a 116-123-as telefonszámon éjjel-nappal, ingyenesen és névtelenül elérhető.