Önismeret a túrákon

Természet és lelassulás

A túrázás egyik legerősebb hatásfaktora a természet. A maga elemi erejével hat ránk még akkor is, ha inkább a sportértéke vagy a teljesítmény miatt túrázunk. A természetet járva állandó kölcsönhatásban vagyunk az élővilággal, folytonos energia- és információáramlásban. Minden lélegzetvételünkkel, testünk kibocsátott hőjével hatunk a környezetünkre, az pedig folyamatosan hat ránk. Ha le tudjuk tapogatni a természetből érkező jeleket, finom ingereket – például az időjárásra vagy a terepi körülményekre vonatkozóan –, sokkal inkább biztonságban, „otthon” érezhetjük magunkat benne. 

Az ökopszichológia szerint részei vagyunk a természetnek, és akkor tudunk igazán egészségesen működni, ha a természet ritmusára hangolódunk, és vele egységben élünk. A mai emberek nagy része mesterséges környezetben és ingerek között él, távol ettől a ritmustól. A napi szintű vibráló zaj, a végtelen embertömeg és ingerdömping folytonos stresszforrások, a negatív hírek, a gondolatok véget nem érő zakatolása pedig annyira kimeríti testünket, elménket és a lelkünket, hogy létfontosságúvá válik, hogy képesek legyünk lelassulni és visszatöltődni. Szükségünk van arra, hogy időről időre ki tudjunk lépni a mókuskerékből, és valami egészen más „dimenzióba” helyezzük át magunkat, hogy visszatalálhassunk önmagunkhoz. Ilyen lehet a hosszú távú túrázás. 

Habár a természetben ezer meg ezer élőlény vesz minket körbe, és nyüzsög az élet, a mi emberi elménk egy sokkal gyorsabb és lüktetőbb tempóhoz van szokva, ezért korántsem egyszerű elsőre ráhangolódnunk a természet számunkra lassabbnak tűnő ritmusára. Sokszor érezzük azt, hogy a természetben megáll az idő, ami sokak számára kezdetben akár nehezen elviselhető is lehet, de ha huzamosabb időt töltünk kint, akkor organikusan képesek leszünk igazodni annak csendes, megnyugtató üteméhez. Ahogy a természet hat ránk, és az idő lelassul, egyre inkább eltűnnek a percek és az órák, az idő múlását a táj vagy a nap állásának változásával érzékeljük. Lelassul a testünk is, a hegyen nem lehet rohanni, legalábbis nem érdemes. Felveszünk egy olyan tempót, amelyben képesek leszünk hosszan lépdelni anélkül, hogy túlzottan kimerítenénk testünket, és mindeközben elménk kinyílik arra a színes kavalkádra, amelyet a természet formái, színei és élővilága mutat meg számunkra. 

Letisztulás 

Mielőtt útnak indulunk, rengeteg kérdés és kétely merül fel bennünk, hiszen nem tudjuk, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznünk. Milyen körülmények várnak majd ránk, mire lesz szükségünk, hogyan „éljük majd túl” a megszokott hétköznapi komfortjaink nélkül. Lehetőségeink korlátozottak, hiszen egy hátizsáknyi tér áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy mindent elvigyünk, amire valóban szükségünk lehet. Nem könnyű eldönteni, mik ezek, mekkora helyet foglalnak, és hogyan rendezzük el őket úgy, hogy elférjenek. Az első összepakolás után kezdődik a leegyszerűsítés, amikor rájövünk, hogy nem fér el minden a táskánkban vagy nem fogjuk elbírni a súlyát. Ekkor kerülnek mérlegre először valós szükségleteink, és kezdjük el lehámozni magunkról a sallangokat, és végül ott találjuk a hátunkon az elbírható súlyú zsákot, menetkészen az útra. 

Az út során persze kiderül, hogy még így is túl sok felesleges dolgot hoztunk el, vagy esetleg olyanok maradtak ki, amikre valójában szükségünk lett volna. Ez a tanulás része. 

A túra haladtával pedig elindul bennünk egy folyamat, amelyben egyre inkább „lecsupaszítjuk” magunkat vagy talán az út maga csupaszít le bennünket. Kezdjük elengedni az otthoni, hétköznapi problémákat, terheket, és könnyül a „cipelt belső zsákunk” is. Óriási ajándék, hogy fizikálisan is eltávolodhatunk a napi létünk terheitől, és egy messzi perspektívából tekinthetünk rájuk, ahonnan tisztábban kirajzolódnak körvonalaik, és mindinkább kisebbnek vagy megoldhatóbbnak látszanak. Fókuszunk szépen lassan áttevődik az „itt és most”-ba, ahol valójában mindössze annyi dolgunk van, hogy megtaláljuk az aznapi ösvényünket, igyunk és együnk megfelelő időközönként, és eljussunk az esti szálláshelyre. Nincs más feladat. És ez milyen jó! Milyen ritkán adatik ez meg! 

Miközben kaptatunk fel egy meredek hegyre, azon vesszük észre magunkat, hogy a madarak csicsergése vagy a szél susogása mellett a legintenzívebb hang, amit hallunk, a saját légzésünk. Halljuk, ahogy egyenletesen és ritmikusan beszívjuk, majd kifújjuk a levegőt. Elménk megnyugtatását legkönnyebben a testi folyamatok felől tudjuk elindítani, ilyen például a légzésünk harmonizálása. Minden belégzésnél felgyorsul szívverésünk, a kilégzéseknél pedig lassul, ezzel az egyenletes szívritmus-szabályozással hatunk az összes szervünkre a vérellátás kapcsán, amely természetesen hat az elménkre, azaz a vegetatív idegrendszer kiegyensúlyozott működésére is. Egy másik nagyon fontos ritmust a lépteink hangja diktálja. Egyik lábunkat a másik elé tesszük, ezzel ütemességet képezve a testünkben. A mozgás – és különösen a ritmikus (egyenletes időközönként ismétlődő) és monoton mozgás szorongásoldó és pszichés feszültségcsökkentő hatással bír, amikor is endogén opiát termelődik a szervezetünkben, amely euforizáló hatású, azaz boldogságérzetet ad. Mindemellett pedig ez a fajta mozgás egyfajta módosult tudatállapotot idéz elő bennünk, egy olyan fajta relaxált állapotot, amelyben testtudatosságunk is megmarad, hiszen közben folyamatos mozgást végzünk. 

Jelenlét 

Az a jelenség, hogy tudatunk testünk működésére fókuszál, légzésünk és szívünk szabályozására, lépteink egyenletességére, képes minket gondolataink szövevényes mátrixából visszahúzni saját testünkbe és a saját jelenünkbe. A tudatos jelenlét, ismert nevén mindfulness az, amikor képesek vagyunk tudatosan észlelni a minket körülvevő környezetet, saját mentális és fizikális állapotunkat, és benne maradni ebben a pillanatban. Ez az érzelmi egyensúlyunk és jóllétünk megteremtését segíti elő. 

Talán mindannyian ismerjük azt, amikor hiába vagyunk egy csodaszép helyen, emésztő gondolataink sokasága, a problémáink folyamatos pörgetése miatt egyszerűen észre sem vesszük azt, ami körülvesz bennünket. Ahhoz, hogy valóban azt lássuk és érzékeljük, ami körülvesz bennünket, legegyszerűbben az öt érzékszervünk segít hozzá. A természet pedig bőven szolgáltat ingert arra, hogy mind a látásunkat, hallásunkat, szaglásunkat, tapintásunkat, akár ízlelésünket is aktiváljuk. Még ha tudatosan nem is figyelünk erre, a növényi illatokat belélegezve, azok szagmolekulái átszűrődnek a tüdőnk nyálkahártyáján és bejutnak a véráramunkba. Kutatások szerint ez mérsékelheti a stressz- és szorongásszintünket, és még a gyulladásos folyamatokra is jótékony hatással bírhat. Ha kinyitjuk a szemünket, és meglátjuk, mi vesz körül bennünket, akkor lélegzetelállító természeti tájak tárulnak elénk. Ezek látványa szervezetünkben olyan idegpályákat aktivál, melyektől nyugodtabbak leszünk és csökken a szorongásunk, sőt a zöld szín látványától még a kreativitásunk és az optimizmusunk is erősödik. Ha csöndben maradunk, meghallhatjuk a természet által komponált „filharmonikus zeneművet” (a madarak énekét, a folyó robaját, a szél zúgását, a rovarok ciripelését), amelyek nemcsak csökkentik a stresszt, de aktiválhatják a kognitív teljesítményünket és enyhítik a fiziológiás fájdalmakat is. 

Gondolataink mederben tartása

Ruminációnak hívjuk azt a fent említett bosszantó agyi tevékenységet, amikor nem tudunk elszakadni a problémáinktól, és megállás és megoldás nélkül ugyanazon kérdéskörön zakatol az agyunk. Olyan ez, mint egy rossz körhinta, amely sosem akar megállni, és végül már szédülünk benne, de nincs erőnk kiszállni belőle. Túrázásaim során magamon azt a mintázatot tapasztaltam, hogy ahogy elindulok az ösvényen, és már nagyjából biztonságban érzem magam, tudom, hogy jó helyen vagyok és jó irányba tartok, elindulnak a gondolataim olyan dolgokról, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak ahhoz a csodálatos jelenhez, amelyben éppen vagyok. Hosszú percek, akár órák telnek el így, és van, hogy nem is emlékszem az út részleteire, mert annyira belemélyültem a témáimba. Nyilván, ha ezek kellemes és kreatív gondolatok, akkor élvezzük megjelenésüket, de ennek ellenkezőjétől meg akarunk szabadulni, legfőképp akkor, amikor épp azért jöttünk, hogy a külvilágot is kizárjuk. Ez nagyon nehéz küzdelem, mert a jelentudatos állapot szembemegy az agy természetes működésével. Létezik ugyanis az agyterületeknek egy kölcsönösen összefüggő hálózata, az úgynevezett alapértelmezett üzemmód-hálózat (default mode network), amely, amikor agyunkat leköti egy feladat, inaktívvá válik. Amikor például a térképünket olvasva próbáljuk megérteni, hogy merre kell tovább haladnunk, vagy az eget kémleljük, hogy jön-e vihar, akkor nem létezik más téma az agyunkban. Amikor viszont elménk „üresjáratba” kerül, azaz nincs, ami aktuálisan lekösse, ez a hálózat azonnal aktívvá válik, és az agyunk elkezd olyan problémákra fókuszálni, amelyek megoldást kívánnak. A fent említett tudatos jelenlét ahhoz tud hozzásegíteni bennünket, hogy az alapértelmezett üzemmód-hálózatot ki tudjuk kapcsolni, és arra figyeljünk, ami éppen körbevesz minket. Ebben segíthet egy látványban, illatokban és természetes hangokban és ingerekben gazdag természeti környezet. 

Azt vettem észre, hogy ezeket a gondolatköröket érdemes előbb hagyni átfutni magunkon, és nem küzdeni velük, majd szépen lassan az elménk és érzékszerveink elkezdik felfedezni a környezetünket, és egyre inkább az köti majd le a figyelmünket. Ez az átkapcsolás organikusan, saját magától is megtörténhet, de ha nem, akkor lehetőségünk van tudatosan is kapcsolódni a környezetünkhöz. A hosszú távú túrák előnye, hogy olyan sok időt töltünk a természetben, annyi kilométert teszünk meg, annyi csodás táj tárul elénk, és annyi ingert engedünk be, hogy lesz ideje az elménknek magától lejátszani ezt a folyamatot. Néhány nap elteltével azt érezzük, hogy megnyugodtunk, lecsendesedtünk, és megérkeztünk oda, ahol valóban vagyunk. 

Az utak kiszámíthatatlansága és a megküzdés 

Mielőtt útra kelünk, kialakítunk magunkban egy mentális térképet arra nézve, hogy hogyan fog telni az út, hogyan fogjuk végigvinni azt. És ahogyan lenni szokott, ez természetesen jórészt teljesen átíródik majd. A Caminon fogalmazódott meg bennem, hogy az élet maga egy camino, azaz egy út, egy olyan út, amely néha ugyan egyenes, de legtöbbször kanyargós, hol éles, beláthatatlan, hol szelíd, biztonságos kanyarokkal váltogatva, útvesztőkkel és néha kiszámíthatatlan terepviszonyokkal tarkítva.  

Úgy vágunk neki egy túrának, hogy van egy elvárásunk arról, hogyan kellene alakulnia – de nagyon kevés esetben alakul valóban úgy. Ez a kiszámíthatatlanság és változékonyság pedig lelki edzettséget is ad. Ahogyan túráim közben az utakat kémleltem, több típusú utat azonosítottam magamban, és arra jöttem rá, hogy ezek az utak pontosan olyanok, mint az életünk útjai, szakaszai. Mintha egy túra alatt úgyszólván tömörítve élnénk meg az életet, mintha egy hét alatt annyit tapasztalnánk, mint a hétköznapi életünk során egy év alatt. Egy túra során vannak a be- vagy felvezető részek, amik nem a legszebbek, sokszor betonon, akár forgalmas utak mentén kell sétálni egy ideig, ezeken csak áthaladunk úgy, hogy a lehető legkevesebbet fogadjuk be belőle. Ilyen lehet, amikor az életünkben csak túl akarunk lenni valamin gyorsan, ami örömet nem okoz, de tudjuk, hogy meg kell csinálnunk. Ennél egy fokkal jobbak az „olyan semmi különös” szakaszok, amin csak áthaladunk, de nem üti meg az ingerküszöbünket, nagyjából észre sem vesszük. Ezek az „áthidaló” részek, melyek szükségesek ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol már kellemesebb élmények érnek minket, ebből bőven találunk példát a hétköznapi életünkben is. Ahogy haladunk belefelé a tájban, felfelé a hegyen, kezdjük kinyitni szemünket és meg-megállni, és azt mondani, hogy „hű, ez azért már szép”, és kezdünk örülni annak, hogy nekivágtunk ennek. Jönnek majd a „na erre nem számítottam” és a „jézusmáriám” részek, amikor rádöbbenünk, hogy egy iszonyatosan meredek kaptató áll előttünk, aminek nem látjuk a végét, de azért csak elindulunk rajta, hiszen ezért jöttünk. Mint a legtöbb kihívás és feladat az életünkben. Aztán jön a fekete leves, amikor órák óta küzdünk felfelé, levegőt is nehezen kapunk már, és még mindig azt látjuk, hogy elérhetetlen messzeségben van a tető, vagy a tetőt elérve rájövünk, hogy ez nem is a tető volt, csak egy gyűrődés a hegyen, és a csúcs vagy a hágó még odébb van. Nos, ez az a pont, amikor az életben is krízisek kisebb-nagyobb sorát éljük meg. Kétségbeesünk, megkérdőjelezzük saját képességeinket, haragszunk magunkra, amiért így döntöttünk. Ilyenkor, amikor veszélyhelyzetet érzékelünk, bekapcsolnak az agyunk ősi területének, a hüllőagynak a reakciói, azaz vagy küzdeni kezdünk, vagy feladjuk, vagy lefagyunk. Jó esetben a hegyen az első történik meg, hiszen nem sok lehetőségünk van arra, hogy könnyedén lejussunk. Ez a pont egyébként nagyon fontos a személyiségünk fejlődése szempontjából, hiszen minden olyan helyzet, amelyben próbára tesszük a képességeinket és feszegetjük a komfortzónánkat, lehetőség a fejlődésre, a lelkünk és az önmagunkba vetett hit megerősödésére, valamint új megküzdési módok kialakítására. 

Komfort

Ahhoz, hogy személyiségünk, énerőnk és a saját magunk iránti bizalom erősödni tudjon, bizony szükségünk van arra, hogy kilépjünk megszokott kis terünkből, abból a zónából, amit jól ismerünk és kezelni tudunk, és olyan helyzetekkel találkozzunk, amelyek meghaladják az önmagunk képességeiről alkotott képet. Fontos persze, hogy nem ugorhatunk egyből három lépcsőfokot előre, hanem fokozatosan tágítsuk ki komfortzónánkat, ami alatt megtanulja a szervezetünk és az elménk, hogy mire képes még. Egyébként a túraútvonalak nehézségén vagy hosszúságán túl sok minden más is van, amellyel feszegetjük saját határainkat. Egy 10–18 kilós hátizsákkal nehezebbek vagyunk, nem tudunk bármikor enni, inni és nem azt, amire vágyunk. Néha akkor sem pihenhetünk meg, amikor szeretnénk, nem mondhatjuk bármikor, hogy elegem van, unom, kilépek. Sokszor egy kicsi sátorban alszunk egy matraccal elgyötört testünk alatt, a ruháink a hosszú napok alatt elkoszolódnak, és a hajunkat sem tudjuk bármikor megmosni. Azaz nincs meg az a komfortérzetünk, amelyet valójában a hétköznapokban nem is értékelünk, hiszen olyan természetes, hogy vannak. Ha túl tudjuk magunkat tenni azon a gondolaton, hogy nekünk ezek a dolgok márpedig a komfortunkhoz nélkülözhetetlenek, ha el tudjuk engedni vagy átkeretezni, hogy mi nekünk a komfort, akkor ezek egyből könnyedséggé válnak. Megszabadítanak minket a hétköznapi életünk megbéklyózó, kényszeres kényelmi szükségleteinktől, és egyből könnyűnek és szabadnak érezhetjük magunkat, egy olyan embernek, akinek nem kell sok a boldogságához. 

Átalakul a fájdalomküszöbünk is, hiszen annyi inger éri a testünket, hogy sok kényelmetlenséget már észre sem veszünk, csak azokra a jelzésekre figyelünk fel, amelyek valóban azt mutatják, hogy törődnünk kell velük. Észrevesszük, hogy testünknek tényleg mi a megfelelő közeg és védelem, a túl sok védelem (túlöltözés például) általában diszkomfortot okoz, az elhanyagolásnak (leégünk, mert nem használtunk naptejet, akár egy rossz cipő, ami feltör) pedig komoly ára van. Egyszóval jobban megtanuljuk érteni testünk igényeit és bánni vele.  

A terepi viszonyok mellett ott van még a másik nagy kiszámíthatatlan társ is, az időjárás. Sosem tudhatjuk igazán pontosan, hogy mikor jön egy nagyobb szél, ered el az eső vagy csap le egy nagyobb vihar, akár kezd el perzselően sütni a nap. Ehhez is megtanul az ember alkalmazkodni. Én az elején mindig lesem a radarképet, aztán egyszer csak elengedem; ha jön az eső, akkor elérhető helyen van az esőkabátom, és húzom is fel az esőhuzatot a hátizsákra, és megyek tovább. Felszabadító érzés tud lenni, ha a külső körülmények (nyilván van olyan, amikor vissza kell fordulni) nem zavarják meg a belső állapotomat, azaz alkalmazkodom hozzájuk és megyek tovább az utamon. 

Megérkezés

Kicsit elidőztem a kihívásokkal teli meredek úton, így van ez a hegyen is, az tűnik végeláthatatlan hosszúnak. De egyszer felérünk és megérkezünk oda, ahová utunk tartott. Ez elképesztő boldogságlöketet tud adni, azt az érzést, hogy kitartottam, mentem és megcsináltam, itt vagyok! A hosszú távú túráknál nem csupán egy csúcs a cél, hanem napokon át újabb és újabb célok vannak. És sokszor rájövünk, hogy nem is mindig a legmagasabb csúcs vagy a hágó átkelése a lényeg, hanem maga az út, ami tele van meglepetéssel. Olyan lélegzetelállító helyekkel, ahol, ha megengedjük magunknak, hogy megálljunk és elidőzzünk, azon kapjuk magunkat, hogy tele lesz a szívünk hálával. Hálával azért, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy eljuthattunk ide, hogy ott ülhetünk egy gyönyörű hegyoldalban, a természet csodás íveivel, színeivel és illataival körbevéve. De gyakorolhatjuk a hála megélését akkor is, amikor elmajszoljuk a hátizsákban szétlapított, de annál finomabbnak tűnő másnapos szendvicsünket, amikor végre találunk egy kutat, amelyben iható víz van, vagy, hogy a kempingben az érmével működő zuhanyzóból egy percig folyik a meleg víz, és a sátorban este vízszintesbe helyezhetjük megfáradt testünket. Egyszerű, de annál fontosabb dolgok, amelyeknek örülni lehet! Szerintem a hála az egyik legnemesebb és legfelemelőbb érzés, amit az ember az élete során át tud élni, egy túra pedig sok ilyen pillanatra ad lehetőséget. 

Érzelemszabályozás és kapcsolódás

Azt vettem észre magamon, hogy a túráim során, néhány nap alatt olyan mennyiségű és változatos érzelem vonul át rajtam, ami szerintem otthon egy hónap alatt sem. Ezek az egészen pozitív felemelő érzelmektől akár kétségbeesett negatív érzelmekig mozognak. Gondoljunk csak bele, mennyi minden történik ilyenkor velünk, mennyi váratlan és meglepő helyzetbe keveredünk, mennyiszer kell újraterveznünk, és mennyiszer kell megküzdenünk fizikálisan vagy mentálisan akár egy napon belül. Remények, elvárások, öröm, csalódottság, kétely, frusztráltság, fájdalom, feladás, pánik, katarzis, nyugalom, béke, lecsöndesedés… Nemcsak a környezeti körülményekkel, de saját érzelmeinkkel is meg kell küzdenünk ilyenkor, és tudjuk, akkor tudunk jól lenni, bízni magunkban és hatékonyan haladni az úton, ha belül kiegyensúlyozottságot élünk meg. Azt gondolom, hogy kifejezetten jót tesz az érzelemszabályozási képességünknek, ha ki vagyunk téve olyan helyzeteknek, amikor minél több érzelmet le kell reagálnunk és a megfelelő helyre tennünk magunkban. Ez ad egyfajta érzelmi állóképességet és rugalmasságot, amely segít minket abban, hogy a hétköznapjainkban ne árasszanak el minket, hanem ismerve azokat, képesek legyünk szabályozni, csökkenteni vagy felerősíteni őket.

És ahogyan érzelmeinket nyugodt mederbe tereljük, tudunk jobban kapcsolódni önmagunkhoz és a külvilágunkhoz is. Ehhez szükséges, hogy tudjunk és akarjunk időt tölteni magunkkal, azaz képesek legyünk az egyedüllét művészetére. Sok embernek ijesztő lehet az egyedüllét, mert a magánnyal azonosítja. Az egyedüllét annak a képessége, hogy jó társai tudjunk lenni önmagunknak, hogy megtaláljuk a sok apró boldogságot úgy is, hogy az nem mástól jön, hanem saját magunktól. És nagyon fontos, hogy egyedül vagyunk képesek megtalálni, meghallani a belső csöndünket, sőt ráhangolódni a természet csöndjére is. Egészen más élmény a természetben egyedül bandukolni, mint egy társasággal különféle, sokszor oda nem kapcsolódó témákról cseverészve menni, nem figyelve sem befelé, sem kifelé. Ha önmagunkban és a saját érzelmeinkkel jól tudunk lenni, akkor leszünk képesek másokkal is mélyen kapcsolódni. Nagyon jól esett az úton néha megosztani számomra idegen túrázókkal az út nehézségeit vagy este a kempingben egy fröccs mellett barátkozni és nevetni. Igen, az ember társas lény, de szüksége van időre önmagával is. A kettő együtt tud harmonikusan működni. 

Zárszó

Sok gondolat szerepelt a fentiekben, de úgy érzem, mind egyről szólt. Arról, hogy mély és organikus belső igényünk van arra, hogy időt tölthessünk a természetben, a természettel. Időt tölthessünk önmagunkkal, és megismerhessük a képességeinket, és meghaladhassuk a saját határainkat. Ez maga a fejlődés. Egy több napos, hosszú távú túrán, távol a megszokott hétköznapi rutinunktól, annyi változatos és komplex élmény ér bennünket, hogy ha figyelünk ezekre és jól értelmezzük őket, akkor nemcsak mentálisan kerülünk egyensúlyba, hanem komoly lelki megtisztuláson és fejlődésen is keresztülmehetünk. Gyakorló pszichológusként azt hiszem, elmondhatom: egy ilyen túra felér fél év önismereti munkával. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki szeretne találkozni saját fizikális, mentális és lelki határaival, meghaladni azokat, fejlődni, és közelebb kerülni önmagához.

Felhasznált irodalom: Bagdy, E.: Vitalitásgenerátorok: Szubjektív jóllétérzésünk erősítésének és egészséggondozásának természetes eszközei. Tanulmány. Károli Gáspár Egyetem, Pszichológia Tanszék, 2007. ; Molnos, Zs.: Mindennapi ökopszichológia – A perspektívaváltástól a finomhangolásig. Budapest. Ökopszichológia Intézet, 2022.  , Neff, K., Germer, C.: Tudatos önegyüttérzés – Gyakorlati útmutató önmagunk elfogadásához, belső kifejlesztéséhez és a boldog élethez. Nyíregyháza. Ursus Libris Kft., 2022. ; Willis, K.: Jóságos természet – Miért tesz jót az egészségünknek a növények látványa, illata és érzékelése. Budapest. Libri Könyvkiadó, 2021.