Várva várják, hírnevétől rettegve néznek elébe, vagy közönyösen veszik tudomásul egy újabb munkatárs érkezését... Sokféle fogadtatásban lehet része az újdonsült kollégának. Akár így, akár úgy, ilyenkor mind a belépő személy, mind a fogadó szervezet oldaláról vannak előzetes elvárások. A beilleszkedés sikerét nagyban meghatározza, hogy ezek az elvárások mennyire reálisak, mennyire esnek közel vagy közelíthetőek egymáshoz. Az új kollégát nyilván azért választották ki és vették fel, mert a felvételi eljárás során képesnek mutatkozott arra, hogy szakmailag és emberileg is megfeleljen a vele szemben támasztott elvárásoknak. Vagy azért került ebbe az új pozícióba, mert már máshol bizonyított és itt is ezt várják tőle, vagy azért, mert látják benne a potenciált, hogy megfeleljen az új környezetben. A belépő munkatárs számára alapvetően fontos megismerni a vele szemben támasztott elvárásokat, hiszen ez lesz beilleszkedése,, illetve későbbi munkája sikerének a kulcsa. Természetesen a közvetlen felettes elvárásai a legfontosabbak, de nem szabad megfeledkezni a többi kulcsemberről sem: érdemes megkérdezni a főnök főnökét, a beosztottakat (ha vannak), az azonos szinten dolgozó munkatársakat...

Az első hetekben-hónapban érdemes aktívan „menedzselni” a szervezetből érkező elvárásokat: fel kell ismerni, s lehetőség szerint tompítani vagy mederbe terelni a túlzott követelményeket, és megtartható ígéreteket tenni.  Ez a későbbiekben sok csalódástól, felesleges stressztől vagy konfliktustól menti meg az új dolgozót.

A szervezet elvárásainak megismerésével és kezelésével párhuzamosan új belépőként érdemes megfogalmazni és hangot adni saját személyes elvárásainknak is. Ehhez először szembe kell néznünk önmagunkkal és meg kell tudnunk határozni: pontosan mit is várok el magamtól és a környezetemtől az új munkával kapcsolatban? Mit szeretnék tanulni, elérni? Milyen feltételekhez, értékekhez ragaszkodom körömszakadtáig? Mely területeken vagyok hajlandó kompromisszumot kötni, lejjebb adni az elvárásaimat? Mik a „válóokok”: minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy biztosan azt mondjam, ez a munkakör vagy szervezet nekem nem megfelelő? Mikor mondom azt, hogy az új munkahely elfogadhatatlan számomra? A kérdésekre adott válaszok nemcsak egyéntől, hanem élethelyzettől is nagyon függenek: ha valakinek alapvető megélhetési gondjai vannak, sokkal alacsonyabb elvárásokkal és magasabb kompromisszumkészséggel vagy elfogadási hajlandósággal lép be egy munkakörbe, mint akkor, ha kimondottan karrierépítési, önmegvalósítási célból váltana állást. Minden helyzetre igaz: csak addig és annyi kompromisszumot szabad vállalni az új munkahellyel kapcsolatban, amíg az még nem ütközik a személyes értékrenddel. Az értékválságba kerülő dolgozó olyan komoly pszichikai megterhelésnek van kitéve, ami akár  testi-lelki egészségét veszélyeztetheti.

Az új munkával kapcsolatos személyes elvárások feltárására, az alapos önvizsgálatra ideális esetben még a felvételi folyamat során – vagy legkésőbb az új munkaszerződés aláírása előtt – sor kerül. Gyakori helyzet azonban, hogy ekkor még nem áll rendelkezésre elegendő információ az új lehetőség egyértelmű megítéléséhez, vagy a belépést követően, a napi munka során derül fény olyan körülményekre, amelyek hosszú távon mégsem elfogadhatók az új belépő számára.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 2. számában olvasható