A letartóztatás pszichológiája és a vallomások megbízhatósága

A kiszámíthatatlan bizonytalanság 

A letartóztatás pszichológiai hatásának megértéséhez nem a kihallgatószobából érdemes elindulni, hanem abból a pillanatból, amikor a büntetőeljárás alá vont ember mindennapi életének addig magától értetődő keretei hirtelen megszűnnek. Néhány nappal korábban még ő döntötte el, mikor kel fel, mikor dolgozik, kit hív fel és mikor találkozik a gyermekével vagy a párjával. A letartóztatással nem egyszerűen a helyváltoztatás szabadságát veszíti el, hanem hétköznapi életének jelentős része külső szabályozás alá kerül. Nem ő határozza meg, mikor telefonálhat, mikor találkozhat a hozzátartozóival, mikor hagyhatja el a zárkát, és mindenekelőtt azt sem, mikor lesz ennek a helyzetnek vége. Jogilag a letartóztatás nem büntetés, hanem meghatározott eljárási célokat szolgáló kényszerintézkedés, miközben a terheltet továbbra is megilleti az ártatlanság vélelme. Pszichológiai szempontból azonban ettől még tényleges szabadságelvonás történik, ráadásul olyan, amelynek végpontját az érintett rendszerint nem ismeri. Ebben fontos különbség mutatkozik a jogerősen kiszabott szabadságvesztéshez képest. Az elítélt ugyanis ismeri a rá kiszabott büntetés tartamát, a letartóztatott viszont nem tudja biztosan, hogy néhány hét, néhány hónap vagy ennél jóval hosszabb idő választja-e el a szabadulástól. Rendszerint nincs teljes képe arról sem, milyen bizonyítékokat szerzett meg közben a hatóság, mit vallottak a tanúk vagy az ügy más terheltjei, és mindez hogyan befolyásolja majd a kényszerintézkedés következő bírói felülvizsgálatát. A letartóztatás ezért lélektani értelemben nem pusztán egy hely, ahol az ember tartózkodik, hanem egy alapvetően megváltozott döntési és információs környezet.

Ennek a helyzetnek két különösen fontos sajátossága a kontroll elvesztése és a kiszámíthatatlanság. A stresszkutatás régóta vizsgálja, hogy egy megterhelő helyzet hatását nemcsak annak súlyossága befolyásolja, hanem az is, mennyire érzi az ember úgy, hogy képes valamennyire ellenőrizni vagy legalább előre látni, mi fog történni. A letartóztatott sorozatosan olyan eseményekkel szembesül, amelyekre nincs közvetlen ráhatása: nem ő dönti el, mikor hallgatják ki, mikor kerül sor valamely bizonyítási cselekményre, mikor dönt ismét a bíróság, és azt sem tudja, milyen új információkat szerzett időközben a hatóság. Ehhez társul az időbeli bizonytalanság is. A mindennapi életben még jelentős stresszt is könnyebb elviselni, ha van egy ismert végső pontja. Letartóztatottakkal végzett vizsgálatokban visszatérően megjelenik a várakozás, az eljárás időtartamának és kimenetelének bizonytalansága, valamint az az érzés, hogy az ember nem képes előre megtervezni még saját közeljövőjét sem. Ezekből a kutatásokból nem lehet pontosan megmondani, önmagában mekkora pszichés terhet okoz a bizonytalanság, azt azonban jól mutatják, hogy nem elméleti problémáról van szó: a fogvatartottak beszámolóiban ez a helyzet egyik meghatározó élményeként jelenik meg.

Az elszigeteltség következményei

A kontroll elvesztését tovább erősíti az elszigeteltség. Itt fontos különbséget tenni a szigorú értelemben vett elkülönítés (magánzárka) és a fogva tartás hétköznapibb formái között. Az ENSZ Nelson Mandela-szabályai (hivatalos nevén: A fogvatartottakkal való bánásmód minimumszabályai) alapján elkülönítésről akkor beszélünk, ha valakit naponta legalább huszonkét órán keresztül érdemi emberi kapcsolat nélkül tartanak fogva; a tizenöt egymást követő napot meghaladó elkülönítést pedig a szabályok már hosszú ideig tartó elkülönítésnek tekintik. A pszichológiai elszigetelődés azonban ennél jóval tágabban értelmezhető jelenség. Többágyas zárkában is kialakulhat ugyanis olyan helyzet, amelyben alig van értelmes tevékenység, kevés a zárkán kívül töltött idő, beszűkülnek a társas kapcsolatok és a családdal való kapcsolattartás is korlátozott.

Az Európa Tanács kínzás, valamint az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés megelőzésére létrehozott bizottságának, a CPT-nek (European Committee for the Prevention of Torture and Inhuman or Degrading Treatment or Punishment) a 2023-as magyarországi látogatása ebből a szempontból különösen érdekes. A bizottság megállapításai szerint a túlzsúfoltság és a korlátozott erőforrások továbbra is kedvezőtlenül befolyásolják a fogva tartási rezsimet, és különösen a letartóztatottak, illetve bizonyos magas biztonsági besorolású fogvatartottak esetében előfordult, hogy korlátozottan vagy egyáltalán nem fértek hozzá munkához, oktatáshoz és más zárkán kívüli tevékenységekhez. Ebből természetesen nem következik, hogy a magyar letartóztatottak általában a Mandela-szabályok értelmében vett magánzárkában, vagyis elkülönítésben lennének. Pszichológiai szempontból azonban a ténylegesen megélt körülmények számítanak: az elszigeteltség, az ingerszegénység és az értelmes tevékenység hiánya attól függetlenül megterhelő lehet, hogy a fogva tartási rendet jogilag minek nevezik.

Éppen ezért érdemes külön is megvizsgálni, mit mutatnak a kutatások az elkülönítés és a tartós társas elszigeteltség pszichés következményeiről. Ezen a területen már viszonylag erős kutatási eredmények állnak rendelkezésre. Luigi és munkatársai 2020-as szisztematikus áttekintése és metaanalízise több mint 380 ezer fogvatartott adatait összegezte, és azt találta, hogy az elkülönítésben tartott fogvatartottaknál gyakoribbak voltak a pszichés problémák és az önkárosítás; egyes vizsgálatok magasabb öngyilkossági kockázatra is utaltak. Az eredményeket ugyanakkor óvatosan kell értelmezni, mert azok, akik már eleve mentális problémákkal küzdenek, nagyobb valószínűséggel kerülhetnek elkülönítésbe.

Ezért is tanulságosak Andersen és munkatársainak dán letartóztatottakon végzett követéses vizsgálatai. Az elkülönítetten tartott csoportban gyakrabban alakult ki új pszichiátriai zavar, mint azoknál, akiket nem különítettek el. A konkrét arányokat nem lehet egyszerűen átültetni más országokra vagy más fogva tartási körülményekre, de a tanulság világos: nemcsak az számít, hogy valakit megfosztanak-e a szabadságától, hanem az is, milyen körülmények között teszik ezt. Az izoláció ráadásul nem egyszerűen magányt jelent. Az ingerszegény környezet, a kevés társas visszajelzés, az alvás felborulása, a monotonitás és a saját döntési lehetőségek beszűkülése egyaránt hatással lehet a hangulatra, a figyelemre és arra is, hogyan érzékeli az ember az idő múlását. Mindez nem mindenkinél jelentkezik ugyanúgy, ezért félrevezető valamiféle szükségszerű „megtörésről” beszélni. Az ember képes alkalmazkodni a fogva tartáshoz is. A lényeg inkább az, hogy a fogva tartás körülményei megváltoztathatják azt az állapotot, amelyben később fontos döntéseket kell meghoznia.

Ez azért válik közvetlenül büntetőeljárási kérdéssé, mert a letartóztatott ebben a helyzetben dönt arról, hogy vallomást tesz-e. Hajlamosak vagyunk ezt a döntést úgy elképzelni, mintha nyugodt körülmények között, kizárólag a későbbi jogi következményeket mérlegelve születne meg. Valójában azonban ugyanaz az ember dönt, aki az előző éjszaka talán alig aludt, nem tudja, mikor láthatja újra a családját, mi történik a munkájával vagy a vállalkozásával, mit mondtak a többiek az ügyben, és meddig marad még fogva. Döntésében ezért egyszerre van jelen a pillanatnyi helyzet nyomása és a vallomás későbbi jogi következménye. Ezt a helyzetet az időbeli diszkontálás jelensége segíthet értelmezni. A döntéspszichológiai kutatások szerint az emberek általában nagyobb súlyt tulajdonítanak a közvetlen, azonnali vagy rövid távon bekövetkező következményeknek, mint azoknak, amelyek bizonytalanok, és csak jóval később jelentkeznek. Ebből nem következik, hogy maga a letartóztatás szükségképpen megváltoztatja a döntéshozatalt. A jelenség inkább azt segít nekünk megérteni, miért kaphat a fogvatartott számára különösen nagy súlyt egy közelinek érzékelt következmény – például a szabadulás lehetősége – egy csak hónapokkal vagy évekkel később jelentkező jogi következménnyel szemben.

Innen érthető az a gyakorlati helyzet is, amikor valaki a letartóztatása első napjaiban kategorikusan kijelenti, hogy nem tesz vallomást, hetekkel később viszont már maga kezd érdeklődni az együttműködés lehetőségéről. Ehhez nem feltétlenül szükséges fenyegetés vagy jogellenes kihallgatási módszer. A családjához való visszatérés, a munkájának megőrzése vagy akár pusztán a bizonytalanság megszüntetése idővel egyre fontosabbá válhat. Egyre gyakrabban merülhet fel benne a kérdés: mit tehetek azért, hogy minél előbb hazamehessek? Ebből a szempontból fontos különbség van aközött, hogy a hatóság valóban ígért-e valamilyen előnyt, és aközött, hogy az érintett maga arra a következtetésre jut, hogy az együttműködés közelebb viheti a szabaduláshoz. Több terheltes ügyben a döntést tovább nehezíti, hogy a gyanúsítottak rendszerint nem tudják pontosan, mit mondott a másik, miközben a hatóság ismeri az addig tett vallomásokat és a rendelkezésére álló bizonyítékokat. Egy olyan tényszerű közlés, hogy „a társát tegnap öt órán keresztül hallgattuk ki”, önmagában semmit nem árul el arról, mi hangzott el, a kihallgatott mégis könnyen arra következtethet belőle, hogy a másik már beszélt. Ilyenkor nem feltétlenül maga a helyzet változik meg, hanem az, ahogyan ő értelmezi.

A kihallgatási helyzetek pszichológiája

Itt lép be a történetbe a kihallgatási helyzetek pszichológiája. A kihallgató szükségképpen hatással van a másik emberre: számít, hogyan kérdez, mennyi időt hagy a válaszra, mikor hallgat, mikor tér vissza egy témára és mikor tárja fel a rendelkezésére álló bizonyítékokat. Ezért az, hogy egy kihallgatási módszer pszichológiai hatást gyakorol, még nem mond semmit a módszer jogszerűségéről vagy megbízhatóságáról. A valódi kérdés az, hogy a módszer pontos információt hoz-e felszínre, vagy növeli annak a veszélyét, hogy a kihallgatott azt mondja, amit szerinte hallani akarnak tőle. Catlin és munkatársai 2024-es szisztematikus áttekintése 29 ellenőrzött körülmények között végzett szimulált kihallgatási kutatás eredményeit elemezte. Az információszerző módszerek mellett összességében több valódi beismerés született, míg a bűnösséget eleve feltételező, konfrontatívabb módszerek szignifikánsan több hamis beismeréshez vezettek. A valódi beismerések tekintetében ugyanakkor az információszerző és a konfrontatív megközelítés közötti különbség nem minden összehasonlításban volt statisztikailag szignifikáns. Mivel ezeknek a vizsgálatoknak jelentős részét laboratóriumi körülmények között, többnyire amerikai egyetemisták részvételével végezték, az eredményekből nem lehet közvetlenül megmondani, mekkora a hamis beismerés veszélye egy magyar büntetőeljárásban. Az azonban jól látszik, hogy a kihallgatás módja érdemben befolyásolhatja a hamis beismerés kockázatát. Ugyanez a szemlélet jelenik meg a 2021-ben elfogadott Méndez-elvekben (hivatalos nevén: Principles on Effective Interviewing for Investigations and Information Gathering / Elvek a nyomozati és információgyűjtési célú hatékony kikérdezésről) is, amelyek a beismerés mindenáron történő megszerzése helyett a pontos és megbízható információ feltárását tekintik a korszerű kihallgatás céljának.

A magyar büntetőeljárási törvény logikája több ponton is ugyanezt a megközelítést támogatja. A vallomást tenni kívánó terheltnek módot kell adni arra, hogy vallomását összefüggően előadhassa, és csak ezt követően intézhetők hozzá kérdések. A törvény nem engedi meg az olyan kérdéseket, amelyek a választ magukban foglalják vagy a feleletre útmutatást tartalmaznak, a törvénnyel össze nem egyeztethető ígéretet tartalmaznak, illetve valótlan tény állítását foglalják magukban. Ez azért is fontos, mert a hamis beismerésekkel kapcsolatos kutatások egyik klasszikus helyzete éppen az, amikor a kihallgató valótlanul azt állítja, hogy a kihallgatottal szemben bizonyíték áll rendelkezésre – például DNS-nyom, kamerafelvétel vagy egy másik gyanúsított vallomása. Kassin és Kiechel ismert kísérletében például olyan szabályszegéssel vádoltak résztvevőket, amelyet valójában nem követtek el. Amikor egy beépített személy hamisan azt állította, hogy látta a szabályszegést, többen írtak alá beismerő nyilatkozatot, és egyes résztvevők saját emlékeikben is bizonytalanabbá váltak. Egy laboratóriumi kísérlet tétje természetesen össze sem hasonlítható egy valódi büntetőügyével. A mechanizmus azonban fontos: ha valaki hitelesnek tart egy külső információt, az akár saját emlékei bizonyosságát is megingathatja.

Miért tesz valaki beismerő vallomást, ha nem is ő követte el?

A hamis beismerések kialakulásának több útja is lehet. Előfordulhat, hogy a kihallgatott pontosan tudja, hogy amit mond, nem igaz, mégis enged a helyzetnek, mert szeretné, hogy véget érjen a kihallgatás, valamilyen előnyt remél, vagy egyszerűen meg akar felelni a kérdező elvárásainak. Máskor ennél mélyebb folyamat indulhat el: az illető a saját emlékeiben is kételkedni kezd, és részben elfogadja a kívülről kínált értelmezést. Gudjonsson több évtizedes kutatásai arra mutatnak, hogy a hamis beismerés rendszerint nem egyetlen ok következménye. Számíthat az érintett életkora, mentális állapota, kimerültsége, az, hogy mennyire hajlamos engedni mások elvárásainak vagy elfogadni kívülről érkező sugallatokat, továbbá maga a kihallgatás módja és az is, milyen információkat kap közben a hatóságtól. Különösen fontos probléma, amikor a kihallgatás során olyan részletek kerülnek be a terhelt történetébe, amelyeket eredetileg ő nem is tudott vagy ismert. Ez azért veszélyes, mert egy későbbi beismerés éppen attól tűnhet rendkívül hitelesnek, hogy olyan részleteket tartalmaz, amelyeket látszólag csak az elkövető ismerhetett. Ilyenkor azonban nemcsak azt kell megkérdezni, hogy tudta-e ezeket a részleteket, hanem azt is, honnan tudta őket. Csak akkor erősíthetik valóban a vallomás hitelességét, ha kizárható, hogy a kihallgató kérdéseiből, más terhelt vallomásából, fényképekből, iratokból vagy más külső forrásból jutottak el hozzá.

Nemcsak az számít azonban, milyen információkat kap a fogvatartott, hanem az is, milyen állapotban van, amikor feldolgozza ezeket. Frenda és munkatársai 2016-os laboratóriumi vizsgálatában az egy éjszakán át ébren tartott résztvevők nagyobb arányban írtak alá valótlan beismerő nyilatkozatot, mint a kipihent résztvevők. Ez persze nem jelenti azt, hogy az alváshiány önmagában hamis vallomást okoz, de arra utal, hogy a kimerültség ronthatja a döntéshozatalt és növelheti a külső nyomással szembeni sérülékenységet. A stressz és az emlékezet kapcsolata hasonlóan összetett. Nem mindegy, hogy a megterhelés már az esemény átélésekor jelen van-e, vagy később, az emlék felidézésekor. A kutatások szerint az akut stressz eltérően befolyásolhatja azt, hogyan rögzítünk egy eseményt, hogyan őrződik meg később az emlékezetben, és mennyire pontosan tudjuk felidézni. Ezért éppúgy leegyszerűsítő azt mondani, hogy a stressz mindig rontja az emlékezetet, mint azt feltételezni, hogy egy különösen megrázó eseményre biztosan pontosan emlékszünk.

Ezeknek a folyamatoknak szélsőséges példája az izlandi Guðmundur–Geirfinnur-ügy. Két férfi 1974-ben eltűnt, holttestüket soha nem találták meg, az ügyben mégis több személy tett önmagát és másokat terhelő vallomásokat. A gyanúsítottak közül többen rendkívül hosszú ideig voltak elkülönítésben, és ismételten kihallgatták őket. Gudjonsson későbbi elemzése szerint az izoláció, az ismételt kihallgatás, a kívülről érkező sugallatok és az, hogy egyes gyanúsítottak fokozatosan bizonytalanná váltak saját emlékeikben, egymást erősítő folyamatként járulhatott hozzá a vallomások kialakulásához. Ez kétségkívül extrém eset, és nem tekinthető egy mai magyar kihallgatás tipikus modelljének. Arra azonban jól rávilágít, hogy a fogva tartási környezet és a kihallgatás pszichológiai hatásait nem mindig lehet élesen elválasztani egymástól.

A kínzás határai

Ezen a ponton a kérdés már nemcsak pszichológiai, hanem emberi jogi vetületet is kap. Az elkülönítés önmagában nem kínzás, és nincs olyan automatikus időbeli határ, amelynek elérése után minden elkülönítés kínzássá válna. Az ENSZ Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni egyezménye szerint azonban a súlyos fizikai vagy mentális fájdalom vagy szenvedés szándékos okozása kínzásnak minősülhet, ha annak célja például információ vagy beismerés megszerzése, büntetés, megfélemlítés vagy kényszerítés, és azt hivatalos személy okozza vagy kezdeményezi, illetve annak beleegyezésével vagy hallgatólagos jóváhagyásával történik. Juan E. Méndez, az ENSZ kínzással foglalkozó különleges rapportőre, 2011-es tematikus jelentésében külön is foglalkozott az előzetes fogva tartás során alkalmazott elkülönítéssel. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az ilyen elkülönítés jelentős pszichológiai nyomást gyakorolhat a fogvatartottra, és ha azt szándékosan információ vagy beismerés megszerzésére használják, felmerülhet a kínzás, illetve más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának sérelme. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata szerint az elkülönítés emberi jogi megítélése a konkrét körülmények összességétől függ, így többek között annak időtartamától, tényleges szigorától, indokától, valamint az érintettre gyakorolt fizikai és mentális hatásától. A lényeg ezért nem az, hogy az izoláció önmagában jogellenes-e, hanem az, mikor válik a fogva tartásból eredő pszichológiai teher a büntetőeljárás szükségszerű körülményéből tudatos vallomásszerző eszközzé. Ez a megkülönböztetés a letartóztatás pszichológiájának talán legfontosabb pontja. Ha egy fogvatartott saját maga arra a következtetésre jut, hogy az együttműködés javíthat a helyzetén, ez még nem teszi jogellenessé a vallomását. Más a helyzet azonban, ha a hatóság a fogva tartás különösen megterhelő körülményeit, az izoláció fenntartását vagy annak kilátásba helyezését tudatosan arra használja, hogy a terhelt beszéljen. A kérdés ilyenkor már nem pusztán az, történt-e kifejezett fenyegetés vagy ígéret, hanem az is, milyen környezetben született meg a vallomás, és a hatóság milyen szerepet játszott ennek a környezetnek a kialakításában vagy felhasználásában.

A megbízhatóság szempontjai: nemcsak a tények, hanem a folyamat is számít

A letartóztatás hatását ezért félrevezető valamiféle „megtörésként” leírni. Többnyire nem egyetlen drámai pillanatról van szó, hanem arról, hogy a szabadság elvesztése, a bizonytalanság, az elszigeteltség és az információhiány fokozatosan megváltoztatják azt a helyzetet, amelyben a terhelt gondolkodik, emlékezik és dönt. Ettől a vallomása még nem válik szükségképpen megbízhatatlanná, és az sem következik belőle, hogy minden fogva tartás alatt tett beismerést gyanakvással kellene kezelni. A kutatásokból nem az következik, hogy a letartóztatás önmagában téves beismeréshez vezet. Inkább az, hogy egy vallomás megbízhatóságát nem lehet pusztán abból megítélni, mennyire részletes, következetes vagy meggyőző. A beismerés nem egyszerűen annak felidézése, hogy mi történt, hanem egy adott pszichés állapotban és adott információk birtokában meghozott döntés eredménye is. Ezért minél erősebben hat a fogvatartottra az elszigeteltség, a bizonytalanság és az, hogy csak töredékes ismeretei vannak saját eljárási helyzetéről, annál fontosabb annak vizsgálata is, honnan származnak a vallomásában szereplő információk. Nem elég tehát azt vizsgálni, hogy a vallomás megszerzése megfelelt-e a büntetőeljárási garanciáknak. Azt is tisztázni kell, hogy azok a részletek, amelyek a beismerést hitelessé teszik, valóban a vallomástevő saját tudásából származnak-e, vagy a fogva tartás és a kihallgatás során jutottak el hozzá. A büntetőeljárási garanciák betartása és a vallomásban szereplő tények független ellenőrzése együtt szolgálják azt, hogy a bíróság ne pusztán azt mérlegelje, mennyire meggyőző a vallomás, hanem azt is, mennyire megbízható az a folyamat, amelyben kialakult.