Mindenki becsapható

Mi a különbség a bűvész, a mentalista és az illuzionista között?

A legnagyobb halmaz a bűvész. Ezen belül van a mentalista, az illuzionista és a szabadulóművész is. Alapjáraton bűvésztrükköket csinál, például eltüntet egy érmét, vagy kitalálja a kiválasztott kártyalapot. Mindehhez óriási kézügyesség kell. A mentalista az emberi elmével manipulál. Gondolatolvasás, hipnózis, memóriatükkök és pszichológiai befolyásolás a produkció. A cél olyan illúziókeltés, mintha az előadó természetfeletti képességekkel, „hatodik érzékkel" rendelkezne. Az illuzionista hatalmas méretű, látványos színpadi kellékekkel dolgozik. Én öt-hat éve csinálok nagy látványshow-kat. Az illuzionistának emberek vagy nagy tárgyak eltüntetése, lebegtetése és veszélyes szabadulóművészet a műsora. Ezt hívják – a szakmán belül – illuzionistának, de a bűvészet minden ágát egyaránt szeretem. 

Hogyan kezdődött?

Apukám barátja megmutatta, hogyan csalnak az utcán az „itt a piros, hol a piros" játékban. Ezt a trükköt megtanította nekem, én pedig begyakoroltam, és bemutattam ismerősöknek, barátoknak. Ekkor, tizenkét évesen kapott el a bűvészet iránti szenvedély. Az ember kicsit különlegesnek érzi magát, amikor azt tapasztalja, hogyan hat, amit csinál: csillog a nézők szeme, és pár percre kiszakadnak a mindennapokból. Így kezdtem el habzsolni a bűvésztrükköket. Minden barátom bűvészdobozát megszereztem, megvettem minden szakkönyvet, amit lehetett, és tizennégy évesen megnyertem egy „Ki mit tud?"-versenyt, amelynek az volt a fődíja, hogy felléphettem egy színházteremben négyszáz ember előtt. Ez volt az első előadásom. Kezdtem ismertté válni. Elmentem Molnár Gergely bűvészmesterhez, aki megnézte, mit tudok, és azt mondta, szívesen foglalkozna velem.

Trükköket tanított?

Azokat is, de főképp szemléletet, előadóművészetet. Hogyan kell ebben gondolkozni, megjelenni a színpadon, hogy kell beszélni, kitalálni saját mutatványt, hogyan jár a bűvészagy. Ő vitt el bűvészversenyekre is, amelyek közül néhányat megnyertem. Nem sokkal később már fellépésekre hívtak. Nekem a mai napig nincs névjegykártyám, mert mindig abban hittem, hogy a személyes ajánlásnál nincs jobb reklám. Én is azt a vízvezeték-szerelőt hívom, akit egy barátom vagy a szomszédom jó szívvel ajánl.

Azért így lassan épül fel egy praxis.

Lassabban, de nekem nem is volt akkor az a célom, hogy ebből éljek meg, hanem csak imádtam csinálni. Aztán szép lassan, ahogy végeztem közben az iskoláimat, épült ez is.

Ezek szerint van civil szakmája is.

Persze, közgazdásznak készültem, gépészként végeztem. Bár akkor már többen mondták, hogy nekem nem az lesz a pályám, nem vettem komolyan. Én egy tízezer fős kisvárosból jövök, Kapuvárról. Senkit nem láttam, aki előadóművészetből élt volna. Elkezdtem gépészként, de csak egy évet dolgoztam a szakmámban, mint gyártástervező technológus, de végül a bűvészettel együtt már nem ment, annyi volt a megkeresésem. Jelenleg is sokszor tizenkét-tizenhat órát dolgozom naponta, van menedzsmentem, segítő kollégáim, szeretek fuzionálni más területek művészeivel is. 

A saját szorgalmán, tehetségén túl, az induláshoz, ahogy említette, kapott segítséget. De hogy lehet ezen a területen folyamatosan fejlődni?

Egyfelől a mai napig felveszem a műsoraimat, és utána kielemzem őket, például hol nem volt tiszta a beszédem, hol nem volt jó a testtartásom, vagy egy poén ütősebb is lehetett volna. Sokszor kikérem néhány kollégám véleményét is. Ez egy nagyon hálátlan része a projektnek, de fontos. 

Ami fontos még, hogy 17-18 éves koromtól a mai napig járok külföldre a legnagyobb nemzetközi szakmai találkozókra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a világ legjobb illuzionistái előadásokat tartanak arról, hogyan találtak ki egy mutatványt, vagy egy mentalista elmondja, hogy milyen pszichológiai metódusokat használ. De olyan praktikus témák is szóba kerülnek például, hogy hogyan lehet szerzői jogilag levédeni egy produkciót. Van, hogy reggel 9-től éjjel 3-ig egymással osztják meg a résztvevők a tudásukat. Aki úgy dönt, hogy a bűvészettel hivatásszerűen, professzionálisan akar foglalkozni, annak ezek az alkalmak nélkülözhetetlenek.

Kinek mi az érdeke abban, hogy megossza a titkait?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy akinek Las Vegasban van szerződése, ő már nagyon szívesen eladja a mutatványait. Ez ugyanolyan, mint amikor engem megkérnek, hogy tanítsak meg egy egyszerű trükköt, akkor nyilván egy olyat adok oda, ami már nem fáj, ha megosztom. Vagy vannak olyanok is, akik nem dolgoznak színpadon, de nagyon jók az ötleteik, és ezeket árulják.

Említette, hogy hogy lélektani metódusokat is megosztanak. Ezt hogyan kell elképzelni?

Ezek nem egyszerűek, általában esszékötetekben adják közre őket, nem egy szemináriumon. De a kisebb mutatványok mögött is ott a pszichológia. Tudom, hogy mit kell megfigyelni, például hova irányul a néző tekintete amikor reagál.

Elmagyarázom, hogyan működik, úgy könnyebb lesz megérteni: látom, hogy ott van egy elem az asztalon. Tegye hátra mindkét kezét, és az egyikbe rejtse el az elemet. Most, ha szeretné, átteheti a másik kezébe, vagy hagyja ott, ahol van. Majd újra átteheti a másik kezébe, vagy hagyja ugyanabban, és ne árulja el, melyikben van. És nyugodtan még egyszer átrakhatja a másik kezébe, de én ne tudjak róla. 

(Ezután ki kellett nyújtani, majd kissé megemelni az ökölbe szorított két kezem. Nekem a jobb tenyerem rejtette el az elemet. És láss csodát, Balázs megmondta, hogy az elemet a jobb kezemben szorongatom. Aztán megkönyörült rajtam, és felfedte a titkot.)

Amikor valaki szemmagasságba emeli a két kezét, ösztönösen jobban ráfog a rejtegető kezére a hüvelykujjával, ráadásul rendszerint arra a kezére pillant, amelyikben elrejtette a tárgyat. Az is nagyon izgalmas, hogy az embernek az orra arrafele húz, amelyik kézben van a tárgy. Ha pedig megfogom és elengedem a kezét, akkor a tárgyat tartó kéz picit lassabban ereszkedik le, mert bár pihe könnyű ez az elem, de tartani akarja, nehogy kiessen. 

Mi történik, ha valamilyen okból mégsem sikerül egy mutatvány?

Minden produkció úgy van kidolgozva, hogy van A, B, C, D terv, és ha bármit hibáznék az A tervnél, ami a legjobb verzió, akkor megyek tovább a B-re, C-re, úgy, hogy a néző ne vegye észre, mert nem mondhatom azoknak, akik megváltották a jegyet, hogy bocsánat, ezt most elszúrtam.

fotó: Badár Tamás, Nyikos Dániel, 

Lélektani elemekkel dolgozik. Hol tanult pszichológiát?

Abszolút autodidakta módon foglalkoztam a pszichológiával. Ami nekem kell, az kívül esik a terápiás munkán, egészen speciális. Például beszélek a nézőhöz, én mondom a színt, hogy ez piros vagy fekete. Ha piros, gondoljon a tűzre – szólítom fel. És már látom, ha gondolkodik, mozog a szeme – akkor megvagyok. Szóval ez nem úgy működik, hogy sétálok az utcán, és egy járókelőnek odaszólok, hogy az ön kártyájának PIN-kódja 1923. Én alakítom ki a keretrendszert, és kicsalom a nézőből azt, ami nekem kell ahhoz, hogy a csoda érzését megadjam.

Tehát ha mondjuk azt szeretném, hogy a néző egy bizonyos lapot húzzon ki a kártyák közül, akkor én úgy húzom végig a kezem a kártyacsomagon, úgy terítem szét, úgy teszem ide, hogy érezze, melyiket kell elvennie. Nagyon izgalmas. Sokszor a megoldás szerintem izgalmasabb, mint a trükk. Mármint azt mondom, hogy nagyobb mutatvány maga a metódus, mint a hatás. Ezeken a világtalálkozókon gyakran előfordul, hogy olyan mutatványt látok, amiről fogalmam nincs, hogy csinálja a kolléga. Csak ámulok, és azt mondom, hogy ilyen nem létezik, ez most tényleg csoda. És ez jó érzés. Tehát az én értelmezésemben a bűvész, illuzionista, mentalista, hívjuk ahogy szeretné, valójában a csoda élményét adja. Mindannyian tudjuk, hogy trükk, de a csodát várjuk. Ez olyan egyébként, mint amikor elmegyek a színházba. Én ott nem a Stohl Andrást akarom látni a színpadon, hanem a Hamletet. Vagy ha egy filmet nézek, és beleélem magam a sztoriba, nem DiCapriót látom, hanem Jacket. 

A mindennapokban is használja ezt a tudást?

Egészen más dolog kitalálni, melyik kártyalapot húzta valaki, mint felismerni, ha valaki hazudik nekem.

Persze azért ez a sajátos figyelem, ami a mutatványokhoz kell, beépül, és bizonyos helyzetekben működik. Legutóbb egy autószerelőn éreztem meg, hogy átver, bár erre semmi kézzelfogható okom nem volt, mégsem hagytam ott a kocsit. Mint később kiderült, igazam volt. 

A műsort hogyan lehet a közönség aktuális állapotára szabni? Mi történik például, ha egy unott csapat várja?

Megérzi az ember, hogy itt egy humoros szám kell, vagy éppen lírai, mert olyan hangulatban vannak. Nagyon sokszor műsor közben változtatok. Ehhez kell az is, hogy szerelmes legyek a szakmámba. Folyamatosan jár az agyam. Nagyon nehezen állítom le. Nem tudok úgy elmenni, megnézni egy filmet vagy egy színházi előadást, hogy ne azt figyeljem, hogy fú, milyen jó ötlet itt például ez a fény. Meg fú, milyen jó, hogy így kúszik be ez a zene. Folyamatosan agyalok azon, hogyan lehetne még jobb, még extrább a mutatványom. Ezért gyúrok, ezért használom a mindfulnesst, és ezért csinálok autogén tréninget, hogy le tudjam állítani az agyamat. Ez elképesztően sok szellemi munka. A színpadon soha nem érzem, de ha a fellépés után beülök a kocsiba, ájulás szintű fáradtság tör rám. 

Nagyon-nagyon régóta járok terápiára. Hozzáteszem, hogy aki előadóművészettel foglalkozik, annak ez elengedhetetlen lenne. Az embernek folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy a rosszat ne élje meg végzetesnek, a jót pedig túlszárnyalhatatlannak. A színpad mindent felnagyít. Persze, amikor tízezer ember előtt fellépek, akkor a színpadon úgy érzem, én vagyok a Rolling Stones, de aztán fontos visszazökkenni, és tudomásul venni, hogy csak egy apró porszem vagyok.

A színpadon hogyan lehet kizárni az aktuális mindennapi gondokat? Szakítottam a csajommal, nem fizettem be a villanyszámlát, átvert valaki. 

Nagyon vicces, hogy volt olyan pillanat az életemben, amikor nagyon-nagyon nagy lelki nehézségeim voltak, és emlékszem arra, hogy az autóban sírással küszködtem. De, amikor felmentem a színpadra, átkapcsoltam. Volt olyan is, hogy 38.5 fokos lázzal küzdöttem, a színpadon pedig úgy éreztem, nincs semmi bajom, mert ha fellépek, az első perctől azon vagyok, hogy elkápráztassam a közönséget. 

Én nagyon sokszor hagytam már el a komfortzónámat. És minél többször kilép az ember, ez a zóna egyre nagyobb. Azért gyakorolok rengeteget, hogy biztos lehessek magamban. És hiába van olyan előadásom, amit már megcsináltam háromszázszor, a fellépés előtti másfél órában csak erre fókuszálok. Mivel kisebb céges rendezvényeken kezdtem, olyan nézők előtt edződtem, akik valójában nem azért jöttek, hogy engem megnézzenek, hanem mert a főnökük fizette a vacsorájukat. Ha az ember megtanulja megnyerni ezt a közönséget, akkor ők később a színházi előadásra is megveszik a jegyet. Izgalmas kihívás, de sok lelki munkát kíván, hogy ilyen helyzeteket kezelni tudjon az ember.

Hogy lehet túlélni, hogyha az ember apait-anyait beleadott, és egy csapat fanyalgót lát a nézőtéren?

Az elején nyilván nagyon rosszul érinti az embert. És ebből a szempontból ugyanolyan rossz az online tartalomgyártás is: a kommentelők színvonalát senkinek nem kell bemutatnom. Lassan tíz éve, hogy feltöltöttem az első videómat a YouTube-ra. Rengeteg munkát fektettem bele, tök jó volt, szerettem, aztán az első gyalázkodó komment után három éjszakán keresztül nem aludtam, mert csak ezen az egy kommenten pörögtem. Az azóta eltelt tíz év és 150–200 videó után viszont ezek már leperegnek rólam. Ehhez azonban folyamatosan foglalkoznom kell a lelkemmel. Mi, előadóművészek, a személyiségünkből élünk. Fontos megtanulni elengedni a dolgokat, nekem ez segít a legtöbbet. 

Egy-egy mutatványban arányaiban körülbelül mennyi a technika és mennyi a psziché? Hogy lehet rájönni arra, hogy milyen reakciók jelzik például az elrejtett tárgy helyét?

Valójában a pszichológiai módszerek is technikák, akárcsak a kézügyesség. Ez nem valami ráérzés, hanem tanulható egzakt részei vannak. Sok ezer óra munka. 

Rengeteg a meghívása, a fellépése. Hogyan töltődik? Nem lehet ebben kiégni?

Nyilván az embernek tisztában kell lenni a kapacitásával, hogy ne kiégés legyen a vége. 

Valahol azt nyilatkozta, hogy a bűvészetnek is van divatja. Hogy kell ezt érteni?

Cilindert és fehér kesztyűt már nem hordanak az emberek. Ha Rodolfo élne, biztosan digitális eszközökkel, mobillal, iPaddel bűvészkedne. Ma már nem mondhatom, hogy „vegyél elő egy gyufásdobozt, és van benne valami". Kinél van manapság gyufa? Legfeljebb otthon, a konyhában. Ma azt mondom: „Vedd elő a telefonodat, és gondolj valakire a telefonkönyvedből" — ez hétköznapi helyzet. Attól lesz hitelesebb az egész, hogy aktuális és hétköznapi.

Sok mutatványt csinált celebekkel. Ezeknek nyilván van marketingértéke is. Hogy lett ebből produkció?

Nyolc éve lehetett, a Strand Fesztiválon voltam, és megkérdezték, hogy nem akarok-e mutatni valamilyen trükköt, mert a színfalak mögött nagyon unatkoznak a fellépők. Akkor éppen ott volt John Newman, és Parov Stelar. Sikerült elkápráztatni őket pár trükkel. Így kezdődött. Később azért hívtak a legnagyobb fesztiválokra, hogy a fellépéseim mellett a hazai és a külföldi sztárokat szórakoztassam. Én, aki zenei fesztiválokon nevelkedtem, azt mondtam, hogy ez a legjobb munka a világon. Amúgy semmi különbség nincs a között, hogy az utca embere, egy sima néző vagy egy celeb a közönség. Egy híres ember is ugyanúgy néz meg egy bűvésztrükköt, mint egy gyerek. Pont ezért izgalmas a tartalom, amit gyártunk ebből, mert egy hétköznapi oldalát mutatja meg az előadónak, de mégsem kell bemenni ehhez a személyes terébe, hogy megkóstoljuk, mit főz.

Azt olvastam, hogy a fiatal bűvészeknek is segít. Ez valami misszió?

Nyitott vagyok. Amikor elkezdtem bűvészkedni, és tanácsot kérhettem a nálam jobbaktól, az fantasztikus dolog volt. És most szeretnék ebből valamennyit visszaadni. Legyártottam öt olyan videót, amiben megtanítok pár egyszerű trükköt, és elküldöm az érdeklődőknek. A sok fellépés miatt nem telik többre, mert így is háttérbe szorul a szociális és a családi élet. 

Ha eszébe jut egy ötlet, abból mikorra lesz produkció?

Ha jön egy ötlet, azonnal dolgozni kezdek rajta. Lehetek akármilyen fáradt, nem érdekel – egy jó ötletet nem szabad hagyni elszökni. Régen sokat halogattam, amin a terápiában is dolgoztam, és rengeteg szakirodalmat is olvastam róla. Rájöttem, hogy ha csak elteszem a fiókba az inspirációt, ugyanúgy foglalja a helyet a fejemben, ráadásul egyszer csak valaki más valósítja meg. El akarom kerülni, hogy nyolcvanévesen azon szomorkodjak, hogy hát ezt megcsinálhattam volna. 

Én a színpadon ugyanazt a szellemes, kedves embert látom, mint azt, aki most itt ül velem szemben. Nem érzékelem, hogy van egy varázsló Balázs és egy magánember Balázs. Hogy van ez?

A kettő összefügg. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok – a színpadon sem. Meggyőződésem, hogy attól leszek jobb bűvész, hogy magánemberként is egyre jobban működöm. Régen belebetegedtem abba, hogy híres akarok lenni. Ám ez olyan, mintha a markomban lenne egy adag homok, amit elkezdek szorítani, és minél erősebben szorítom, annál több folyik ki a kezemből. A terápián végül kimondtam: már nem érdekel a hírnév, csak az, hogy jó legyek a színpadon – akár tíz ember előtt is. És valami furcsa módon éppen akkor kezdtek történni a dolgok. Minél kevésbé görcsöltem rá, annál inkább sikerült. Tudományosan valószínűleg az a magyarázata, hogy megváltozik az ember belső működése, felszabadul, hitelesebb lesz. De azt hiszem, marad benne egy kis varázslat, egy kis izgalmas misztérium is.

Azt olvastam, hogy van egy tízhónapos kislánya. Nagyon fiatal apuka. Ma már ez különleges.

A szüleim 18 évesen házasodtak, ők még korábban kezdték. Igen, van egy kislányom, és ez életem legnagyobb bűvésztrükkje. Amikor megszületett, azt hittem, azonnal valami mindent elsöprő érzés érkezik. Nem így történt. Néhány nap kellett hozzá, hogy igazán megszülessek én is apaként. Azóta hiszem, hogy nem a gyermek születése a legnagyobb fordulat, hanem a szülőé. Onnantól lett minden más az életben. Az ember mindig talál okot a halogatásra: még a karrieren kell dolgozni, még nincs megfelelő anyagi biztonság, még nem ideálisak a körülmények. Csakhogy ez a tökéletes pillanat soha nem jön el. A gyerek viszont igen, ami véleményem szerint a legnagyobb csoda a világon. És vele együtt egyszer csak megérkezik az a valaki is, az az új én, akire addig hiába vártunk.