Algoritmusok, avagy a figyelem és a szabadság illúziója

Az eredeti beszélgetés itt tekinthető meg.

Ha valaki húsz évvel ezelőtt azt állítja, hogy a világ legértékesebb nyersanyaga nem az olaj, hanem az emberi figyelem lesz, valószínűleg kevesen hitték volna el. Ma azonban a világ legnagyobb technológiai cégei gyakorlatilag ebből élnek. Nem termékeket adnak el, hanem a fogyasztók figyelmét értékesítik a hirdetőknek. 

A közösségi média platformjait hajlamosak vagyunk semleges technológiának tekinteni. Mintha ugyanúgy működnének, mint egy telefonvonal vagy egy postai szolgáltatás. Az egyik oldalon elküldjük az üzenetet, a másik oldalon valaki megkapja. Csakhogy ez a hasonlat félrevezető. A platformok nem egyszerű közvetítők, hanem aktív szerkesztői annak, amit látunk. Az algoritmusok folyamatosan döntenek arról, melyik bejegyzés kerül elénk, melyik marad rejtve, milyen videót ajánlanak következőnek, és milyen tartalomra irányítják a figyelmünket. 

Ez a különbség első pillantásra technikai részletnek tűnhet, valójában azonban pszichológiai szempontból nagy jelentőségű. A közösségi média ugyanis folyamatosan alakítja a felhasználók érdeklődését. Minden kattintás, minden videónál való időzés, minden lájk vagy komment adatként szolgál. Az algoritmus ezekből próbálja megjósolni, mi az, ami ott tartja a nézelődőt még néhány másodpercig. Ez a cél pedig egészen más, mint amire számítana a tartalomfogyasztó. Ugyanis nem az a kérdés, hogy mi hasznos, vagy mi igaz, hogy mi segíti a fejlődését, hanem az, hogy mitől marad hosszabban egy oldalon.

Ez a logika magyarázza azt is, hogy a platformokon miért lehet ritkábban találkozni árnyalt, kiegyensúlyozott tartalmakkal, és miért sokkal gyakrabban olyan bejegyzésekkel, amelyek felháborítóak, ijesztőek, vagy dühöt váltanak ki. Az algoritmus számára ugyanis az érzelmi intenzitás az érték. Minél erősebbek a reakciók, annál nagyobb az esélye a kommentháborúnak, vagy hasonló tartalmak keresésének. Mindez növeli az oldalon töltött időt, ez pedig közvetlen gazdasági hasznot jelent a platform számára. 

Az emberi agy nem erre a világra készült

A közösségi média sikere nem elsősorban informatikai kérdés. Sokkal inkább evolúciós. Czabán Samu szerint ezek a rendszerek olyan pszichológiai mechanizmusokat használnak ki, amelyek több százezer éve alakultak ki bennünk. Az ember társas lény. Az elfogadás, az elismerés és a közösséghez tartozás mindig is a túlélés feltétele volt. Az agy jutalmazó rendszere ezért rendkívül érzékenyen reagál minden olyan visszajelzésre, amely azt üzeni: fontosak vagyunk mások számára.

A lájkok, az értesítések, az új követők vagy az üzenetek nem önmagukban válnak addiktívvá. Az teszi őket különösen erőssé, hogy kiszámíthatatlanul érkeznek. A pszichológiából jól ismert jelenség az úgynevezett intermittáló megerősítés szerint a véletlenszerű jutalmazás sokkal tartósabb viselkedést alakít ki, mint a rendszeres. Ugyanezen az elven működnek a nyerőgépek is. Soha nem lehet tudni, mikor jön a következő nyeremény, ezért újra és újra meghúzzuk a kart. A kijelző görgetése meglepően hasonló viselkedés. A következő értesítés talán érdekes lesz, a következő videó talán viccesebb, a következő komment talán dühítőbb. Ez a várakozás tartja a felhasználót a képernyő előtt. És ha valaki azt hinné, ezek pusztán „mellékhatások”, az téved, mert e mögött nagyon tudatos tervezőmunka van. 

Vajon miért éppen a dühítő, megosztó tartalmak uralják a közösségi médiát? 

Az emberi idegrendszer nem egyforma érzékenységgel reagál a pozitív és a negatív ingerekre. A negatív események – a fenyegetés, a konfliktus – mindig nagyobb figyelmet kap, hiszen őseink túlélése múlott azon, hogy időben észrevegyék őket. Egy elszalasztott lehetőség, egy figyelmen kívül hagyott veszély végzetessé válhatott.

Ez az úgynevezett negativitási torzítás ma is velünk él. Az algoritmusok pedig pontosan erre építenek. Ha egy videó felháborít, nagyobb eséllyel nézünk bele, olvassuk végig a hozzászólásokat, írunk saját véleményt, vagy küldjük tovább valakinek azzal, hogy „nézd már, micsoda ostobaság!”. Az algoritmus számára azonban teljesen mindegy a tartalom, csak az számít, hogy mennyi a reakció. Ezért válik a konfliktus a figyelemgazdaság egyik legfontosabb üzemanyagává. 

Pléh Csaba ezt a gondolatot kiegészítette azzal, hogy ugyan a negatív ingerek iránti érzékenység valóban evolúciós örökség, de a természetben ez rendszerint meneküléshez vezetett. Ha őseink veszélyt észleltek, igyekeztek minél messzebbre kerülni tőle. A közösségi médiában ezzel szemben éppen az ellenkezője történik. Az átlag felhasználó nem elfordul a fenyegető vagy felháborító tartalmaktól, hanem újabbakat keres belőlük. Ez olyan új jelenség, amelyet pusztán evolúciós magyarázatokkal már nem lehet alátámasztani.

Butábbak lesznek-e a gyerekek a telefonoktól?

A közösségi média hatásairól szóló vitákban gyakran ugyanaz a kérdés hangzik el: butábbak lesznek-e a gyerekek a telefonoktól? Romlik-e a figyelmük? Gyengébb teljesítményt nyújtanak-e? Pléh Csaba szerint könnyen lehet, hogy rossz helyen keressük a problémát. A pszichológus nem vitatta, hogy a digitális technológia átalakítja a gondolkodásunkat. Ahogyan korábban a könyvnyomtatás vagy később az internetes keresők is megváltoztatták az információfeldolgozás módját, úgy a mesterséges intelligencia és a közösségi média is új kognitív stratégiák kialakulásához vezet. Nem biztos, hogy kevesebbet tudunk majd, de egészen másképpen fogunk tanulni, és másféle tudásokra teszünk szert. A valódi veszélyt ő nem elsősorban az értelmi képességekben, hanem az érzelmi fejlődésben látja. A matematikai műveleteket ma már valóban gyakran a telefon végzi el helyettünk. Ennek lehetnek hosszú távú következményei a memóriára vagy a figyelemre, de ezek hatását még kutatják. A társas kapcsolatok változását viszont már most is látjuk.

A társas kapcsolatoknak nincs digitális helyettesítője

Pléh Csaba és Polyák Gábor egyaránt azt a tapasztalatát osztotta meg, hogy a telefon iskolai korlátozása után újra beszélgetnek egymással a gyerekek a szünetekben.  Nem a kijelzőt nézik, hanem egymást. A változás annyira látványos, hogy szerintük ez önmagában is bizonyítja, hogy a telefonok állandó jelenléte nemcsak a tanulást, hanem mindenekelőtt az emberi kapcsolatokat szorítja háttérbe. 

Ám ez a gondolat túlmutat az iskola falain. Ha egy kamasz minden bizonytalanságát, unalmát vagy feszültségét néhány másodperc alatt a telefonjához fordulva oldja fel, akkor éppen azok a helyzetek maradnak el, amelyekben megtanulhatna más emberekhez kapcsolódni. A várakozás, a csend, az unalom vagy egy kínos beszélgetés ugyanis nem pusztán kellemetlen élmény. Ezek a személyiségfejlődés természetes terepei.

A közösségi média ezzel szemben szinte minden kellemetlen érzést azonnal „kezel". Egyetlen mozdulattal eltünteti az unalmat, eltereli a figyelmet a szorongásról, új ingert kínál a magány helyett. Rövid távon megkönnyebbülést ad. Hosszú távon azonban éppen azoknak a készségeknek a fejlődését akadályozhatja, amelyek az érzelmi érettséghez szükségesek.

Korreláció vagy okság?

A tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet minden mentális problémát egyszerűen a közösségi médiára visszavezetni.

Pléh Csaba részletesen beszélt arról, hogy a kutatás-módszertani nehézségei miatt rendkívül nehéz az oksági kapcsolatot bizonyítani. Ha például azt látjuk, hogy a depressziós fiatalok többet használják a közösségi médiát, abból még nem következik automatikusan, hogy a közösségi média okozta a depressziót. Az is elképzelhető, hogy a már eleve magányos vagy szorongó fiatalok fordulnak gyakrabban ezekhez a platformokhoz. Ráadásul ma már szinte lehetetlen olyan kontrollcsoportot találni, amely egyáltalán nem használ digitális eszközöket. 

Természetesen a tudományos bizonytalanság nem jelenti azt, hogy ne lennének erős érvek az óvatosság mellett. Ugyanis kutatások bizonyítják, hogy a serdülők mentális egészségének romlása időben feltűnően egybeesik az okostelefonok és a közösségi média robbanásszerű elterjedésével. Bár ez önmagában még nem bizonyítja az ok-okozati kapcsolatot, a jelenséget nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Különösen akkor, ha emberek millióinak hétköznapi tapasztalata is hasonló irányba mutat. 

Ilyesmi a dohányzás és a tüdőrák közötti kapcsolat, aminek a bizonyítása évtizedekig tartott, amíg a tudomány minden kétséget kizáró adatokat halmozott fel. Ennek ellenére a dohányosok már jóval korábban érezték saját testükön a cigaretta káros hatásait. Hasonló a helyzet a közösségi médiával is. Lehet, hogy a végső tudományos bizonyítékokra még várni kell, de sok felhasználó már ma is pontosan tudja, milyen érzés órákon át céltalanul görgetni, majd kimerülten, rosszabb hangulatban felállni a képernyő elől. 

A tudomány feladata nem a pánikkeltés, hanem a bizonyítékok mérlegelése. Ugyanakkor az sem lenne bölcs hozzáállás, ha kizárólag a végleges oksági bizonyíték megszületésére várnánk. A pszichológiában – akárcsak a közegészségügyben – gyakran a megelőzés a legfelelősebb stratégia.

Valóban az algoritmusok osztanak meg bennünket?

A közösségi médiát gyakran vádolják azzal, hogy szétzilálja a társadalmat. Elég néhány percet eltölteni egy politikai vagy közéleti bejegyzés hozzászólásai között, és könnyen támadhat az az érzésünk, hogy az emberek már nem beszélgetnek egymással, hanem egymás mellett vagy egymás ellen beszélnek. Pléh Csaba rögtön óvatosságra intett. Szerinte hajlamosak vagyunk egy idealizált múltat felidézni, mintha valaha létezett volna egy teljesen harmonikus, egységes társadalom. Pedig a történelem egészen mást mutat. Magyarországon már a 19–20. században is éles politikai, vallási és kulturális törésvonalak húzódtak, a történelmi események értelmezésében pedig egymással versengő narratívák éltek. A társadalmi kohézió tehát soha nem volt magától értetődő állapot. Pléh arra figyelmeztetett, hogy a technológia felerősítheti a meglévő konfliktusokat, de nem feltétlenül teremti meg őket.

Czabán Samu ugyanakkor úgy vélte, hogy a történelmi előzmények ellenére ma mégis mérhetően nőtt a politikai és érzelmi polarizáció. Amerikai társadalomkutatások például azt mutatják, hogy ma sokan nagyobb ellenérzéssel viseltetnek egy másik politikai tábor tagjai iránt, mint korábban más társadalmi csoportokkal szemben. Az algoritmusok nem hozzák létre ezt az ellenszenvet, de rendkívül hatékonyan képesek felerősíteni, mert folyamatosan olyan tartalmakat kínálnak, amelyek megerősítik a már meglévő véleményeinket és érzelmeinket. 

Képesek-e a közösségi média algoritmusai eldönteni egy választást?

A beszélgetés apropóját részben a romániai elnökválasztás adta, ahol egy korábban szinte ismeretlen jelölt váratlan sikerében sokan a TikTok algoritmusainak és a mesterségesen felerősített tartalmaknak tulajdonítottak jelentős szerepet. A vita résztvevői azonban itt is óvakodtak az egyszerű magyarázatoktól. Polyák Gábor szerint veszélyes lenne minden politikai fordulatot kizárólag az algoritmusokkal magyarázni. Egy platform csak akkor tud hatékonyan ráerősíteni egy üzenetre, ha a társadalomban már létezik valamilyen fogadókészség. Ha egy politikai rendszer tartósan nem válaszol fontos társadalmi problémákra, ha nő az elégedetlenség vagy a bizalmatlanság, akkor az algoritmusok valóban fel tudják gyorsítani ezeknek az érzéseknek a terjedését. De önmagukban nem hozzák létre őket. 

Czabán Samu felidézte, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztás után sokan a Facebooknak tulajdonították Donald Trump győzelmét, ám az azóta született elemzések ennél jóval árnyaltabb képet rajzolnak. Az algoritmusok képesek lehetnek mozgósítani bizonyos választói csoportokat vagy felerősíteni egyes üzeneteket, de nem helyettesítik a társadalmi folyamatokat. A gazdasági egyenlőtlenségek, a politikai intézményekbe vetett bizalom megrendülése vagy a kulturális konfliktusok legalább ennyire fontos tényezők. 

A szabadság új paradoxona

A közösségi média működése alapvetően új helyzetet teremt a szabadság értelmezésében. A platformok azt ígérik, hogy mindenki szabadon beszélhet, bárki elérheti a nyilvánosságot, és minden vélemény egyenlő eséllyel jelenhet meg. Ez a digitális korszak egyik legvonzóbb ígérete volt.

Polyák Gábor szerint azonban ez az ígéret csak részben valósult meg. A nyilvánosság kapui valóban szélesebbre nyíltak, de közben megjelent egy új kapuőr, az algoritmus. Nem szerkesztők döntik el, melyik tartalom jut el milliókhoz, hanem matematikai modellek, amelyeknek elsődleges célja nem a közjó, hanem a felhasználói aktivitás maximalizálása. A látszólag korlátlan szabadság mögött így egy láthatatlan szelekció működik. Nem minden vélemény kap ugyanakkora figyelmet, hanem csak azok, amelyek a legerősebb érzelmi reakciót váltják ki. 

Ez a felismerés pszichológiai szempontból is fontos. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azért találkozunk bizonyos véleményekkel, mert azok a legelterjedtebbek vagy a legfontosabbak. Valójában azonban gyakran azért kerülnek elénk, mert a rendszer szerint ezekre fogunk a legnagyobb valószínűséggel reagálni. A szabadságot nem megszünteti, hanem azt befolyásolja, hogy miről gondolkodjunk. 

Meg lehet-e az algoritmusokat szelídíteni?

Ha elfogadjuk, hogy a közösségi média algoritmusai nem pusztán kiszolgálják, hanem alakítják is az emberek viselkedését, akkor az a következő kérdés, hogy őket, azaz az algoritmusokat, ki felügyeli? Erre a kérdésre ma még nincs egyszerű válasz.

A vita során Polyák Gábor arra emlékeztetett, hogy a digitális platformok hosszú időn át lényegében szabályozatlanul működtek. A közösségi média robbanásszerű fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint a jogalkotásé. Mire a társadalom felismerte a platformok hatását, addigra azok már emberek milliárdjainak mindennapjait szervezték át. 

Az Európai Unió első komoly válasza erre a helyzetre a Digitális Szolgáltatásokról szóló rendelet (Digital Services Act, DSA) lett. A szabályozás nagyobb átláthatóságot ír elő, kötelezi a legnagyobb platformokat a rendszerszintű kockázatok feltárására, és lehetőséget teremt arra, hogy a kutatók is jobban megismerjék az algoritmusok működését. Ez kétségtelenül előrelépés.

Polyák Gábor szerint azonban önmagában nem oldja meg a problémát. Az algoritmusok működése továbbra is rendkívül összetett és nagyrészt átláthatatlan. Még akkor is nehéz megérteni egy mesterséges intelligencián alapuló ajánlórendszer döntéseit, ha a platformok együttműködnek a kutatókkal. Egyre inkább olyan helyzettel állunk szemben, amelyben már maguk a fejlesztők sem tudják minden esetben pontosan megmagyarázni, miért éppen azt a tartalmat ajánlotta fel a rendszer egy adott felhasználónak. Ez a mesterséges intelligencia egyik legnagyobb paradoxona.

Nem egyszerű programokkal van dolgunk, amelyek előre megírt szabályokat követnek. Olyan tanuló rendszerekkel, amelyek működése részben saját fejlődésük eredménye. A jog azonban hagyományosan emberek döntéseit szabályozza. Sokkal nehezebb elszámoltathatóvá tenni egy olyan rendszert, amelynek működése maga is folyamatosan változik.

Elég-e megtanítani a gyerekeket a tudatos internethasználatra?

Amikor digitális veszélyekről beszélünk, gyakran hangzik el a legegyszerűbb megoldási javaslat, hogy tanítsuk meg a gyerekeket tudatos médiahasználatra. Ez kétségtelenül fontos, de önmagában kevés. Czabán Samu egy találó hasonlattal érzékeltette ezt. Nem várjuk el egy kisgyermektől, hogy pusztán önfegyelemből ellenálljon az édességeknek, miközben egy cukrászdában él. Nem azért, mert gyenge lenne a jelleme, hanem mert az önkontrollnak fejlődési korlátai vannak. Ugyanez igaz a digitális környezetre is. Ha a platformok legtehetségesebb viselkedéskutatói, pszichológusai és adattudósai azon dolgoznak, hogyan tartsák minél tovább a felhasználót a képernyő előtt, akkor nem reális elvárás, hogy ezt kizárólag egyéni akaraterővel ellensúlyozzuk. Ez a gondolat messze túlmutat a gyerekeken.

A pszichológiában jól ismert, hogy az emberi viselkedést nemcsak a személyiség, hanem a környezet is alakítja. Kurt Lewin klasszikus képlete – a viselkedés a személy és a környezet kölcsönhatásának eredménye – a digitális világban talán aktuálisabb, mint valaha. Nemcsak azt kell vizsgálnunk, milyen emberek vagyunk, hanem azt is, milyen környezetet építettünk magunk köré. Ha pedig a környezetet tudatosan úgy tervezték meg, hogy minél nehezebb legyen kilépni belőle, akkor a felelősség sem hárítható át kizárólag az egyénre.

A technológia nem jó vagy rossz 

A résztvevők közül senki sem állította, hogy a közösségi média önmagában káros volna. Ahogyan senki sem gondolta azt sem, hogy minden problémánkat az algoritmusok okozzák. A technológiáról szóló viták gyakran két véglet között ingadoznak. Az egyik oldalon a technológiai optimizmus áll, amely szerint minden újítás automatikusan jobbá teszi a világot. A másikon a technopesszimizmus, amely minden digitális eszközben fenyegetést lát. A technológia mindig emberi célokat szolgál. Az algoritmusok sem jók vagy rosszak önmagukban. Az a kérdés, milyen célokra tervezzük őket, milyen ösztönzők működtetik őket, és milyen értékeket szeretnénk érvényesíteni a digitális nyilvánosságban. Ez talán kevésbé látványos válasz, mint a teljes tiltás vagy a teljes szabadság követelése. Ugyanakkor valószínűleg közelebb áll a valósághoz.

A szabadság ára

Mi történik akkor, ha életünk egyik legfontosabb erőforrása – a figyelmünk – már nem teljesen a miénk? A pszichológia régóta tudja, hogy az ember nem teljesen racionális lény. Döntéseinket érzelmek, szokások, társas hatások és kognitív torzítások befolyásolják. A digitális platformok ezt üzleti modellé alakították. Éppen ezért az algoritmusokról szóló vita valójában nem informatikai kérdés. Nem is jogi, nem is gazdasági, hanem mélyen pszichológiai. Arról szól, hogy mennyire tudjuk megőrizni önrendelkezésünket egy olyan környezetben, amelynek minden eleme a figyelmünk megszerzésére irányul. Arról, hogy képesek vagyunk-e tudatos döntéseket hozni, amikor a választásainkat láthatatlan rendszerek finoman, de folyamatosan terelgetik.