Milyen lehet az a hely, ahol éveken vagy akár évtizedeken át egyszerre élhető meg a ki- és bezártság? A kizártság a saját személyes élettérből, és a bezártság vadidegenekkel? Milyen kisebb bűnök miatt bekerülni, és milyen az élethosszig tartó rabság? Miképp hat a szlengben „smasszernek” nevezett büntetés-végrehajtási felügyelő személyiségére a munkája?

Ezekről és még sok másról mesélt dr. Bereczki Zsolt, aki eredeti szakmáját tekintve szociológus, szociális munkás és a hadtudományok doktora. Pályája során a büntetés-végrehajtás számos helyszínén és pozíciójában teljesített szolgálatot. Öt évig a Budapesti Fegyház és Börtön (Gyűjtőfogház) parancsnoka, és Strasbourgban az Európa Tanács börtönszakértői csoportjának tagja volt. Jelenleg a Közszolgálati Egyetemen tanít.

A szervezet

– Miben különbözik a börtön – funkciójától eltekintve – minden más intézménytől, mondjuk egy kórháztól?

A büntetés-végrehajtási intézetek, a börtönök totális intézmények. A totális intézmény egy szociológiai és közgazdasági fogalom egyszerre. Azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában egy térben zajlik valamennyi élettevékenység. Ezért a börtönökben a biztonság és az üzemeltetés nemcsak azt jelenti, hogy fölhúzunk három falat, beállítunk öt őrkutyát, meg az őrtoronyba kitelepítünk három drónt. És mivel a biztonság és az üzemeltetés nem szétválasztható, ha nem jól illeszkednek, megszaporodnak a rendkívüli események.

– A szökések?

A közvélekedéssel szemben nem a szökések a legdurvább rendkívüli események. Az én két évtizedes praxisomban összesen négy vagy öt szökésünk volt, beleértve a korábban Szegeden eltöltött éveimet is.

– Hogyan lehet egyáltalán egy ilyen zárt, jól őrzött intézményből megszökni?

Nem olyan egyszerű, mert mire átmászik a bástyafalon egy fogvatartott, addigra többnyire odaér az őrkutya és a biztonsági személyzet is. Aztán ha mégis sikerül, előbb-utóbb úgyis elfogják.

– Melyek a tipikus rendkívüli események?

Van, hogy az elítéltek öngyilkosságot kísérelnek meg, vagy megpróbálják felgyújtani a zárkájukat. Előfordulnak egymás elleni és a személyi állomány elleni támadások is. A rendkívüli események sokszor nagyon súlyos következményekkel járnak. A praxisomban minden volt. Én láttam még égő rabot is a folyosón. A legtöbb rendkívüli eseménynek olyan egyszerű okai vannak például, hogy nem jelenik meg a rab számláján valamiért a rokonai által beígért pénzküldemény, és nem tud bevásárolni a börtön boltjában. Vagy hogy valakinek az egészségi problémáját szerinte nem időben kezdik el kezelni. Ezeken szoktak a fogvatartottak felháborodni, ami aztán rendkívüli eseményhez vezethet. A tanulság tehát az, hogy ha a gazdasági, az egészségügyi vagy a reintegrációs szakterület működését a bentlakók nem tartják megfelelőnek, az a rendkívüli helyzetek melegágya lesz.

– Tudna példát mondani olyan intézkedésre, ami problémát generált?

Például amikor az új országos parancsnok a 2000-es évek közepén összevonta a biztonsági feladatokat a kezelési tevékenységekkel.

– Ez miért gond?

A büntetés-végrehajtásban alapvető fontosságú a kezelési és a biztonsági funkciók szigorú elkülönítése, a fogvatartottak bizalmának megőrzése és a hatékonyság érdekében. Egy nevelőtisztnek – akit ma reintegrációs tisztnek hívnak – eredetileg az a dolga, hogy a rabokkal bizalmi kapcsolatot építsen ki, és különböző konfliktuskezelési eljárásokkal próbálja meg a nyugalmat biztosítani. Ha ez a nevelőtiszt azt a pluszfeladatot kapja, hogy a zárkákat kutassa át, bilincseljen, egyszóval a rendészeti feladatokat is a nyakába varrják, melyik lesz az az elítélt, aki ezután is a bizalmába avatja? 

– Ezt ön hogyan kezelte a saját munkakörében?

Nagyon egyszerűen. Felmondtam a BVOP-nál, annak ellenére, hogy az akkori miniszter megpróbált maradásra bírni. A lényeg az, hogy otthagytam, és elmentem a civil szférába dolgozni.

– Hogy lett ebből Közszolgálati Egyetem?

Három évvel ezelőtt, teljesen véletlenül, egy tragikus esemény miatt. Egy régi kollégám, aki a Rendészettudományi Kar dékánja és a BV tanszékvezetője volt, elhunyt. Kellett a tanszékre egy ember, akinek megfelelő tapasztalata és PhD-fokozata is van. 

– Ön tagja volt az Európa Tanács börtönszakértői csoportjának is. 

1990-ben Magyarország csatlakozott az Európa Tanácshoz, és annak a feltétele volt, hogy el kellett fogadnunk az európai börtönajánlásokat.

– Azért ez a csapat, ha jól gondolom, egészen szélsőségesen eltérő jogrendű és kultúrájú országok képviselőiből állt. Hogy lehetett itt konszenzusra jutni? 

Óriási nehézségek adódtak az egységes álláspontok kialakításában. Mondok egy példát. Különösen nehéz terep volt a szexuális bűnelkövetők, angolul sex offenderek kezelése. Ebben a kérdésben nagyon nem tudtunk azonos platformra jutni, mert például a török kolléga mindenen felháborodott. A törököknél már az is szexuális bűncselekmény, ha te bikiniben kimész az utcára. Vagy a briteknél és a skandinávoknál már akkor régen bevett gyakorlat volt a kémiai kasztráció, ami szintén óriási felháborodást váltott ki egyes tagországok képviselőiből.

– Ez mit jelent?

A kémiai kasztráció azt jelenti, hogy ha valaki sokszorosan büntetett sex offender, akkor felajánlják neki, hogy a hosszú börtönbüntetését kedvezménnyel megszakíthatja, ha vállalja a terápiát, hosszú évekig szed gyógyszereket orvosi felügyelet mellett, ezenkívül egyéb módon, például elektronikus nyomkövetővel is kontroll alatt tartják. 

– Ez ügyben mit kellett képviselnie?

Én magam személy szerint egyetértettem volna a kémiai kasztráció előbb említett módozatának bevezetésével, de a magyar jogszabályalkotók akkor ezt elutasították, ezért én is ezt képviseltem.

A büntetés-végrehajtás jelene

– Milyen ma Magyarországon a büntetés-végrehajtás helyzete?

Ha csak a számokat nézzük, 1990-ben, amikor Magyarország teljes népessége tíz és fél millió volt, tizenkétezren voltak börtönben. Az egy nagyon magas arány. Jelenleg kilenc és fél millióan vagyunk, ami optimista becslés, mivel 700–750 ezer között lehetnek a nem Magyarországon élő magyar állampolgárok. Ehhez képest a rabnépesség húszezer fő. Tehát egymillióval kevesebben vagyunk, és nyolcezerrel több a fogvatartott. 

– Ennek mi lehet az oka?

A szakértők szerint főként a szociális és az oktatási helyzetben keresendők a bűnelkövetési okok. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. Ezt legjobban a két egymás mellett lévő hatalmas országgal, az USA-val és Kanadával szoktam szemléltetni. Nem tudom, látta-e a Kóla, puska, sült krumpli című dokumentumfilmet (Bowling for Columbine, kanadai–amerikai–német dokumentumfilm, 120 perc, 2002, rendező: Michael Moore – a szerk.). A film azzal kezdődik, hogy az USA egyik tagállamában bemegy a rendező-riporter számlát nyitni egy bankba, ezért bónuszként kap egy utalványt, amivel ott a bankban rögtön vásárolhat fegyvert is. A bankban van a fegyverbolt!

A kérdés, hogy hogyan létezik az, hogy miközben az USA-ban rendszeresek a merényletek, az iskolai lövöldözések, az Ontario-tó túloldalán, Kanadában, ahol szintén legális a fegyverviselés, tizenöt évenként akad egy-egy merénylet. Nyitva vannak az ajtók, és ha benyit valaki, nem lelövik, hanem kedvesen megérdeklődik, miben segíthetnek. A kanadaiak az oktatásban, a szociális rendszerükben, a nyugdíjban, a társadalombiztosításban nagy erőket mozgattak meg, generációk óta megvan az egymásba és a társadalomba vetett bizalom. Ezzel szemben az agresszió kultúrája mindig a félelemre épít. 

– Ehhez képest milyen különböző válaszokat ad a büntetés-végrehajtás területén a két állam?

Az amerikaiaknak kétmillió körül van a börtönnépességük, többnyire rettenetesen drágán fenntartott zárt intézetekben, amiket maximum security prisonoknak hívnak. A maximum security óriási biznisz, ezért a börtönök jó része magánüzemeltetésben van. Az államtól beszedik a fejkvótát, plusz betelepítenek a börtön területére gyárakat, megkapják az állami adómentességet vagy az adócsökkentett bérfizetés lehetőségét. Amerikában a legolcsóbb munka a rabmunka. Így aztán az üzleti szféra érdekelt abban, hogy mindig magasan legyen a rablétszám.

Ugyanakkor Kanadában kezelési rendszerű börtönök vannak. Figyelembe veszik a helyi sajátosságokat is a börtönök működtetésénél. Egy indián jó eséllyel egy zárt indián táborba megy börtönbe, és az ottani törzsfőnök lesz a börtönparancsnok. Nagyon erős a szociális háló. Rövidebb időtartamúak a büntetések, lazábbak a börtönök, lényegesen olcsóbbak is, mert nem kell felépíteni extrém magas kerítést, lépésszámlálót és sokféle automatikát. A visszaesési mutató 23% körül van, szemben az amerikaival, ami 78-80%. 

Tehát a számok azt mutatják, hogy minél szigorúbb biztonsági rendszerben működik a börtön, és minél hosszabb büntetéseket szabnak ki, annál nagyobb a visszaesők aránya. A kanadai és az amerikai büntetés-végrehajtás összehasonlítása azért szemléletes, mert megmutatja, hogy megfelelő oktatási-szociális feltételek híján a társadalom hogyan termeli ki a bűnözőket.

– Változott valami az elmúlt pár évtizedben Magyarországon?

Nagyot fejlődtek például a technikai és elhelyezési feltételek. A kétezres évek elején a fizikai körülmények rettenetesek voltak. Én úgy vettem át a gyűjtőt, hogy 970 férőhelyen 2063-an osztoztak. Borzasztóan zsúfolt volt, szörnyű higiénés körülményekkel. Azóta annyi börtön épült, hogy ez a helyzet megoldódott. A börtönkörülmények és a biztonsági színvonal is összehasonlíthatatlanul magasabb, mint régen. Az egészségügyi ellátás minősége sem említhető egy napon a húsz évvel ezelőttivel.

– Van valamiféle szabvány, hogy hány négyzetméteren hány rab lehet?

Igen, de ez nagyon differenciált. Például a fiatalkorúaknak, a nőknek, a valamilyen problémával küszködőknek is több hely kell. Az előzetesben lévőknek kevesebb, mert ők nem dolgoznak a börtönben, és átmenetileg vannak csak ott. Ezt régen légköbméterben határozták meg. A tényleges mozgástér rendkívül szűk volt, bár a régi zárkák magassága miatt akár egy zsiráf is elfért volna. Akkor változott a helyzet, amikor Magyarország csatlakozott az Európa Tanácshoz. 

– Ezek szerint nálunk is a szociális, egészségügyi és oktatási rendszer termeli ki a rabutánpótlást?

Az elítéltek számának növekedésében jelentős szerepe van annak, hogy a rendszerváltást követően számos térségben visszaesett a gazdaság, gyárak szűntek meg, munkahelyek tömegei tűntek el, és egyes régiók leszakadó pályára kerültek. Már legalább két generáció úgy nőtt fel ezekben a térségekben, hogy nem látta a szüleit elmenni dolgozni, nem strukturálta a napját semmi, akkor kelt-feküdt, amikor kedve volt. Az iskolák elnéptelenedtek vagy szegregálódtak, megcsappant a szakszemélyzet száma. Azok a gyerekek, akiknek kellene segítség vagy valamilyen külön fejlesztés, nehezen jutnak hozzá. Külön gondot jelent, hogy a zártabb cigány közösségekben, ahol nem magyarul beszélnek, a gyerekek nyelvi nehézségekkel kezdik meg az iskolát, arra pedig kevés a kapacitás, hogy őket felzárkóztassák. De hasonló az elmaradás a mélyszegénység minden területén. Az örökös iskolai kudarcok miatt ezek a gyerkőcök hamar kipörögnek az oktatásból, és a 16 évre leszállított tankötelezettség sem annak kedvez, hogy benn tartsa őket a rendszerben, és segítse a szocializációjukat. De ugyanilyen vészhelyzet, amikor egy fiatal egyszer csak kikerül az állami gondoskodásból. Ez a legjobb táptalaja a bűnözővé válásnak.

A rabnépesség

– Ha a fiatalkorú belecsúszik valamilyen bűnelkövetésbe, és bekerül a javító-nevelő intézetbe, ez milyen hatással van a további életére?

A javítóintézet más, mint a börtön, mások a rezsimszabályok. Sokkal nyitottabb, jobban hasonlít egy nevelőotthonhoz, mint börtönökhöz, és ez így van jól. De már az első napon olyan szubkultúrába kerül itt egy gyerek, ahol a társai korábban jó eséllyel bandáztak, alkoholizáltak, drogoztak. 

Az itt lévő lánygyerekek gyakran először áldozatokká válnak, sokukat 12-13 éves korukban megerőszakolják, prostitúcióra kényszerítik, de később ők maguk is elkövetőkké lesznek. Egyik nap „Kis Boglárkát” előállítják a bíróságon mint sértettet, a másik nap meg előállítják mint elkövetőt, mert futtat valaki. Ez rendszeresen előfordul.

– Azt mondta egy régi tanítványom, aki megjárta a börtönt, hogy a fiúknál ez valamiféle beavatási szertartás. Ez mendemonda, vagy van benne igazság?

Igen, bizonyos szubkultúrákban igaz, ahol nagy a jelentősége a férfiszerepnek. Ez több törzsi, vallási és egyéb csoport kultúrájában is jelen van. Például néhány falusi cigány közösségben régebben a katonaság utáni leszerelőbuli volt a férfivá avatás terepe, ma a börtönből való szabadulási bulit követően válik valaki a „törzs” teljes jogú tagjává, mivel a sorkatonaságot eltörölték. Sokszor át is vállalják egymás helyett a bűncselekményeket, hogy a börtönbüntetés után megemelkedett társadalmi státuszúvá válhassanak.

– Mindig azt hittem, hogy ennek főképp praktikus okai vannak.

Igen, ilyen is van. Például pénzért leüli valaki más helyett a kiszabott büntetést. Ennek sokszor tarifája is van. Vagy egy többszörösen visszaeső helyett magára vállalja valaki a bűnelkövetést, mert kevesebb priusszal kevesebbet kell ülni, bár ez többnyire rokonok között fordul elő. 

– Milyen összetételű jellemzően a rabnépesség?

Amikor én először bekerültem a börtönbe, megkérdeztem egy öreg kollégát, aki már húsz éve ott volt, hogy milyen a fogvatartottak összetétele. Ő azt mondta, főképp cigányok, pszicho- és szociopaták vannak a börtönökben (a köznyelvben használt kifejezések az antiszociális személyiségzavarhoz tartozó működések leírására – a szerk.). Ezzel szemben Huszár László kollégámmal két kutatást végeztünk ebben a témakörben hét év különbséggel, és kiderült, hogy a cigány népesség aránya a felnőtt férfi elítéltek között csak 30-32% volt. Szociálpszichológiai alapvetés, hogy a kisebbség arányát mindig felnagyítja a többség. 

Személyiségtorzulások

– A biztonság és a kezelés szempontjából a pszichopaták és a szociopaták között létezik különbség?

A szociopatát a társadalom termeli ki magából. Jellemzően kallódó, állami gondoskodásból vagy javítóintézetből, mélyszegénységből jönnek, ahol az egyetlen önvédelem az, hogy üss. Ők általában alacsonyabb intellektusú, alacsonyabb szociális státuszú emberek, akiknek ugyan vannak családi, baráti kapcsolataik, de azok ingadozóak. Jellemző rájuk az indulat-bűncselekmény. Ha van valami nézeteltérés, fizikai erőszakkal rendezik a problémákat. Őket lehetséges még reintegrálni. 

De akad szép számmal olyan is, akinél az indulatkontroll azért sérül, mert van valami részképességzavara. Mondjuk kap egy végzést vagy egy értesítést. Az olvasási, szövegértési nehezítettsége miatt nem tudja értelmezni a szöveget. Ettől agresszív lesz. Vagy szorong, mert pl. össze van zárva öt erőszakos elkövetővel, aki meg akarja verni, és elvenni a cuccait. Ilyen esetekben azonnal ütéssel reagál. 

– Vizsgálja valaki a rabok ismereteit, attitűdjét, mentális képességeit?

Igen, vannak kutatások. Érdekességként elmondom, hogy végeztünk szövegértésből a rabpopuláción egy minivizsgálatot. A 9 felmért felnőttkorú fogvatartottból egy sem tudta az általános iskola negyedik osztályának megfelelő olvasási, szövegértési és munkamemóriát felmérő feladatot hibátlanul megoldani. Mivel egy speciális részlegen voltunk, a mintánkba 3 diplomás is bekerült, ami finoman szólva sem tükrözi a magyarországi fogvatartottak képzettségi szintjét. Sajnos a mérnök, a közgazdász és a tanító végzettségű egyaránt megbukott szövegértelmezésből és/vagy munkamemóriából. Volt, aki gyönyörűen felolvasta a szöveget, szépen hangsúlyozott, de öt perc múlva fogalma sem volt, miről olvasott. Rettenetesen gyenge alapképességekkel érkeznek a rabok, sok a kezeletlen részképességzavaros.

A pszichopátia más. Ez egy biológiailag jobban meghatározott állapot. A pszichopaták általában intelligensek, viszont rájuk az jellemző, hogy nem tanulnak a saját hibájukból. Okosak, általában magasabb presztízsű helyekről jönnek, jellemzően van családjuk. Vigyázni kell velük, nem szabad őket a börtönön belül szabad mozgóvá tenni, nem szabad beállítani őket olyan munkahelyre, ahol valamit elkövethetnek. Mivel a belátási képességük csökkent, saját hibás tapasztalataikat ismétlik. 

A kezelhetetlenek

– Mit lehet kezdeni a kezelhetetlen fogvatartottakkal?

Vannak különleges esetek. Annak idején a rabokat cserélgettük az intézmények között. Ha az egyik helyen tarthatatlan volt a helyzet, átvettük, átküldtük a rabokat egy másik helyre. Egy ilyen alkalommal szólt Vácról a kollégám, hogy van egy súlyos eset, a gyerek szétharapja a vasat, a cellát kifúrja, kezelhetetlenül agresszív, ha átveszem, küldhetek helyette két problémásat. Kíváncsi voltam, miféle ember lehet, akiről legendákat meséltek. Legnagyobb megdöbbenésemre megérkezik egy alacsony, vézna, negyvenkilós fiatalember. Már az első nap péppé verték a zárkájában a rabok, mert megtámadta a cellatársait. Elő kellett állítani, és kórházba küldeni. Amikor beszélni akartam vele, akkor jöttem rá, hogy ez az ember súlyos beszédértési nehézséggel küzd, szinte semmit nem ért abból, amit mondanak neki. Addig ezt senki sem vette észre. És agresszióval reagált, mert ez volt az alapvető válasza, ha nem értett valamit.

– Hogy létezik ez?

Nem lehetett csodálkozni, mert százötven rabra egy nevelő jutott. Egy ideális világban a maximális nevelési csoport létszáma 20-25 fő lenne. Mint egy osztályban. 

– Szükségszerű-e a személyiségtorzulás?

Ha valaki egészséges, nincs semmilyen pszichés zavara, sajnos a börtönben jó eséllyel lesz. Egy ép pszichéjű ember, ha bekerül egy ilyen helyre, nyilván elkezd szorongani. Kérdés, hogy képes lesz-e ezt a későbbiekben kezelni. Ez már nem csak a bv-n múlik.

– Lehet egyáltalán enyhíteni ezt a megbetegítő helyzetet? 

Most már sok alternatív büntetési nem van. Ilyen a házi őrizet, az elektronikus követők, a reintegrációs őrizet. És mindemellett a reintegrációs tiszt, a pszichológus és a többi segítő megpróbál normális kapcsolatot kialakítani az elítéltekkel. Vagy munkába állítják, vagy iskolába jár. Ez lenne a legfontosabb, mert a börtönártalmak csökkentésében kitüntetett szerepe van. 

– Miért csak lenne?

A rendszerváltás előtt ha egy elítéltnek nem volt meg a nyolc általánosa, vagy a nevelőtiszt úgy ítélte meg, hogy funkcionálisan analfabéta, berakták az iskolába. Teljesen mindegy volt, hogy 52 vagy 22 éves. Most 16 éves koron túl nem lehet iskolába járásra kötelezni egy rabot sem, mert ez a jelenlegi korhatár. Személy szerint én nagyon egyetértenék azzal, ha a fogvatartottak kivételt jelentenének a jogszabály alól, és az idősebbeket is beiskolázhatnánk, akár kötelező jelleggel. Persze ez nem az én kompetenciám, és nyilván komoly pénzügyi vonzatai is vannak.

– Eddig csak az elítéltekről beszéltünk. De mi a helyzet az őrzőikkel?

Én Bibó-hívő vagyok. Biztos vagyok benne, hogy a hatalom mindig torzítja a személyiséget. És abban is egyetértek Bibóval, hogy nagyon nagy erkölcsi magasságban kellene lennie valakinek, hogy jól gyakorolhassa a hatalmat. Ez az én alapértékem. A börtönőrök hatalmi pozícióban vannak a rabokhoz képest, ennek nagyon komoly személyiségtorzító hatása lehet. Ez csak akkor kompenzálható, ha megfelelő a támogatás a szakma részéről. Ezért nagyon fontos, hogy legyen a börtönökben dolgozóknak szupervíziója vagy valami hasonló segítség. 

Ez egy veszélyes szakma

Azt is tudni kell, hogy ez egy veszélyes szakma. Nekem is megkísérelték felrobbantani az autómat a házam előtt a 2000-es évek elején. Tehát ez nem olyan egyszerű dolog, mint ahogy azt az ember elképzeli.

– Tudna mondani emlékezetes sikertörténeteket?

Sok izgalmas sztori volt, csak azok nem sikertörténetek. Nekem egyetlenegy ilyen visszacsatolásom volt az életben, hogy csináltam valami jót. Úgy kezdődött, hogy egyszer éjszaka felhívtak telefonon. 

– Hogy lehetett bírni ezeket az éjszakai riasztásokat?

Szinte minden vezetőnek lett valami baja. Sokunknak lett magas vérnyomása vagy pánikbetegsége. Ezt gyógyszerekkel, sporttal, terápiával lehet kezelni, csak pénz- és időigényes.

A történetre visszatérve, a börtönben volt egy olyan időszak, amikor rengetegen próbálkoztak öngyilkossággal. Többüknél lehetett látni, hogy tényleg meg akarnak halni. Ha valaki biztosan meg akar halni a börtönben, akkor az többnyire felköti magát. Aznap éjszaka is azzal hívtak, hogy megint van egy öngyilkosunk, akit ugyan sikerült leszedni a kötélről, de ha nem csinálunk valamit, biztos, hogy megint megpróbálja.

Bevágtam magam a kocsiba, bementem, és ott állt előttem ez a gyerek, akiről kiderült, hogy a tízfős zárkában megverték és csicskáztatták. Ő volt a legkisebb közös többszörös. Nem bírta, bement a vécébe, és felkötötte magát.

Behívtam az irodámba, kiküldtem a kollégákat, és elbeszélgettem vele. Akkor derült ki, honnan jött, és mit műveltek a zárkatársai. Azt mondtam neki, hogy figyeljen, én nem akarok itt a maga lelkére beszélni, de maga most 20 éves. Ha most felköti magát, akkor mindennek vége. De néztem az ítéletét, még hat éve van hátra. Egyezzünk meg. Nem öli meg magát. Áthelyezem magát egy kétfős cellába valami normális emberhez. Be fogom állítani munkába, de nem külső munkahelyre, hogy ne bántsák. Kell valamit tanulnia. Ezen túl minden második nap kap egy doboz cigit. Ha bármi gond van, akkor jelezze nekem. Ha ez működik, elő fogom terjeszteni fokozatváltásra, fegyházból börtönbe. Ott már lehet az ítéletet is csökkenteni, és ha minden rendben lesz, akkor a kedvezményes szabadulását fogom javasolni. Belement, és innentől semmi probléma nem volt vele, bent elvégezte az általános iskolát, rendesen dolgozott, és három év múlva szabadult. 

Néhány évvel ezelőtt leparkoltam az Arénában. Odajön hozzám egy kövér, kopasz férfi, aki azt mondja, hogy olyan hálás vagyok magának. Ha maga nincs, húsz éve halott lennék. Ő volt az. Van három gyereke. Pomázon lakik, van családja, a felesége egy kórházban takarít. Biztosan nem él makulátlan életet, de nem halt meg, és nem követett el azóta komoly bűncselekményt.

– Milyen tipikus jelei vannak a személyiségtorzulásnak?

Kétféle fontos következményről beszélhetünk. Az egyik a hospitalizáció. Ha valaki hosszabb intézményi tartózkodásra kényszerül, mondjuk kórházban, idősotthonban vagy valami egyéb hasonló intézményben, passzívvá, függővé válik, elveszíti az önállóságát. Jellemző lesz a szabályokhoz való túlzott alkalmazkodás, az érzelmi elsivárosodás, a tehetetlenségtudat. Leépül az önálló életvezetésre való képessége. A másik, a prizonizáció a börtönszubkultúrához való alkalmazkodás folyamata, amikor az elítélt átveszi a börtön informális normáit, értékrendjét és viselkedésmintáit. Jellemző lesz a torz csoporttudat, az agresszió és az elfojtás, az érzelmi bezáródás, a manipulációs technikák elsajátítása. Akit ez „beszippant”, biztosan visszaeső lesz, a bűnözői életformában ragad.

– Mi a helyzet az életfogytiglanra ítéltekkel?

Nagyon érdekes lélektanilag, hogy valójában egyik sem hiszi el, hogy ő itt tölti majd a hátralevő életét. Reménykedik, hogy kaphat kegyelmet, változhat a jogszabály, és hát ki tudja, mi lesz harminc év múlva. Így működik az ember pszichéje, a remény élteti.

– Ha lenne lehetősége, hogy ezt az egész rendszert megreformálja, mit tenne?

Elsősorban a humán részét erősíteném a bv-nek. Jelentősen növelném a reintegrációs tisztek, a pszichológusok és a pszichiáterek számát. Hiába van sok lehetősége a rabnak, ha motiválatlan. Őket kellene kicsit felrázni, és képessé tenni a szabadulás utáni normatartó életvitelre. 

A beszélgetésben elhangzottak Bereczki Zsolt magánvéleményét, és nem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, illetve a büntetés-végrehajtás hivatalos álláspontját tükrözik!