„Én nem bízom benned” – kiről szól ez a mondat? Rólad, aki ezek szerint megbízhatatlan? Rólam, aki ezek szerint bizalmatlan vagyok veled, és tán másokkal szemben is? Amikor ezt gondoljuk vagy kimondjuk, vajon belegondolunk ebbe a kettősségbe?

A bizalom ugyanis mindig kétoldalú. Egyszerre vesz részt benne az, aki bízik, és az, akiben bíznak. Csak együtt hozható létre – és együtt játszható el… Időnként nagyon nehéz rálátni, hogy egy-egy helyzet létrehozásában mi hogyan vettünk részt – és hogy részt vettünk-e egyáltalán. A rendszerszemlélet arra hívja fel a figyelmünket, hogy magunknak segítünk azzal, ha az előbbi kérdést feltesszük magunknak.

„Nincs egy barátja sem a gyermekünknek!” – panaszolta egy szülőpár egy neves családterapeutának, aki visszakérdezett: „És maguknak?” Ez a párbeszéd jól mutatja a családterápia szemléletét: a családi és személyes minták erejét, amelyek egyszerre jelentenek lehetőséget és felelősséget. A bizalmat is mintákon keresztül kapjuk – és mintaadással adjuk tovább.

Bizalom-minták

A család alapja a párkapcsolat – a család gerincét alkotó szülőpár kapcsolata. A rendszerszemléletű családterápia szerint ez a kapcsolat folyamatosan változik – alakul, fejlődik, erősödik vagy gyengül, bizalmasabbá vagy épp felszínesebbé válik. A kapcsolatot több tényezővel jellemezhetjük: az intimitással, elköteleződéssel, annak érzelmi töltetével – és a felek egymás iránti bizalmával. Ahogy a család alapja a párkapcsolat, úgy a házaspár kapcsolatában megélt bizalom a család többi kapcsolatában létrejövő bizalom mintájává válik. 

Abban a családban, ahol felnőttünk, megfigyelhettük, hogy szüleink – és azok, akiket szüleink beengedtek a család terébe – milyen történeteket mesélnek a bizalomról. Nyilván oktattak is minket, kiben lehet, kiben kell és kiben nem szabad semmiképpen megbízni. Talán azt is mondták, hogy a felnőttekben mindig meg kell bízni – ezzel persze nehéz feladatot adtak, hiszen ebben könnyen és hamar csalódhattunk.

Szüleink egymással való kapcsolata és a férfi-női szerepek kinyilvánítása meghatározta, merünk-e később bizalommal tekinteni a másik nem képviselőire. Édesanyánk esetleg gyakran felsóhajtott, s egy életre szóló programot adott át ilyenkor elrebegett mondatával: „A férfi mind disznó…” Vagy apukánkat hallhattuk tréfálkozni barátai körében: „Mikor higgy egy nőnek? Ha ló legel a sírján!” Ezekkel a mondatokkal a kapcsolatokra vonatkozóan olyan forgatókönyvet – és belőle fakadó alapállást – sajátíthattunk el, ami később megkönnyíthette saját autonómiánk és igazunk éber őrzését egy párkapcsolatban, viszont valószínűleg megnehezítette a másikkal való érzelmi közelség és elköteleződés kialakítását. 
A szüleink ráadásul megmutatták nekünk, hogy ők mennyire bíznak egymásban. Ellenőrizték-e egymást? Megkérdőjelezték-e olykor egymást? 

Manapság sokszor számolnak be arról terápiába járó párok, hogy egyikőjük – vagy mindkettejük – bele-belenéz a másik telefonjába, elolvassa üzeneteit, megnézi a híváslistát, elolvassa az e-mailjeit. Ez olyan határátlépés, aminek a hozadéka nehezen igazolható. Ha elolvasom és nem találok semmit, gyanakodhatok kedvemre tovább, hogy „áhá, biztos kitörölte”. Ha találok bármit is – vajon mit kezdek vele? Ha a másik fejére olvasom, az nem közelíteni fog bennünket, hanem eltávolít. Ha megőrzöm magamban, a titok inkább elválaszt, mintsem közel hoz. Magával az ellenőrzés gesztusával viszont biztosan nem építem a bizalmat – sem magamban a másik iránt, sem a másikban magam felé.  A személyes tér nem csupán fizikai – szimbolikus is. A családban is szüksége van a tagoknak személyes térre, amit a többiek tiszteletben tartanak – csak akkor érzi magát biztonságban s akkor tud bízni a többiekben bármely családtag. A személyes tér pedig a kedvenc fotelon, a saját szobán vagy sarkon kívül kiterjed a személyes tárgyakra, a telefonra, a levelekre is. Elgondolkodtató a közös szótő a bizalom és a biztonság szavak esetében – ez a két dolog mintha kéz a kézben járna. A bizalomhoz biztonságérzet kell – és fordítva. A biztonságérzethez az kell, hogy tudjak bízni – magamban, másokban és a világban. 

Ezenfelül szüleink velünk való kapcsolata is a bizalom elsajátításának terepe volt. Mivel lehetett elnyerni szüleink bizalmát és elismerését? Mi történt akkor, amikor például füllentettünk vagy rossz fát tettünk a tűzre? Szüleink hosszú időre megvonták a bizalmukat? Vagy épp ellenkezőleg: nem történt semmi, nem volt következménye a tetteinknek? Ha megkérdezték, hogy mostunk-e kezet, fogat, vagy bepakoltuk-e a táskánkat, hittek-e a szavunknak, vagy gondosan ellenőrizték kijelentésünk igazságtartalmát – és büntetést kaptunk, ha kezünknek nem volt szappanszaga, leheletünkön még a gumicukor érződött, és a táskánkban sem volt más a tegnap meghagyott uzsonnánkon kívül? Ezek az események valószínűleg sokkal mélyebben belénk ivódtak, mint szüleink vagy az idősek bölcs tanácsai a bizalomról és bizalmatlanságról. 

Ezekkel a mintákkal léptünk be – valamennyire felnőtt fejjel – egy kapcsolatba, ahol azután a két fél gyakran eltérő mintáiból kezdünk kialakítani egy közös, a bizalomról szóló történetet. Ha kettőnk mintája közel esik egymáshoz, az nagyon jó érzés, hiszen visszaigazolva érezzük az életre vonatkozó saját forgatókönyveinket. Ha egyetértünk például abban, hogy a világ veszélyes hely, nagyon meg kell válogatni, kit engedünk közel magunkhoz, kivel állunk szóba, akkor könnyű megegyeznünk abban is, hogy nem hívunk vendégeket, nem nagyon utazunk idegen helyekre, és fontos, hogy a család minél többet legyen együtt a meleg, biztonságos fészkében. Azok a családok, akik ebben egyeznek meg, büszkén vallják az összetartás és együttlét értékét – hiszen ez összhangban van életük mindennapi gyakorlatával. Az ilyen családban nem lesz könnyű dolga egy világjáró, egy nagy baráti körrel bíró „jövevénynek”,, hiszen tulajdonképpen vét a családi szokások és szabályok ellen, így a többiek ellenérzésével fog találkozni. 

Azokban a családokban viszont, ahol a nyitottságot teszik meg fontos értéknek s szívesen lépnek kapcsolatba idegenekkel, gyakran és sok vendéget fogadnak vagy sűrűn járnak látogatóba, valószínűleg több élményt tapasztalhatnak meg – ezek között lesznek nagyon kellemesek és néhány nagyon kellemetlen is. Egy ilyen családban könnyű lesz megtanulni a bizalmat – de vajon meg lehet-e majd találni az arany középutat a mindenre nyitottság és a bizalmatlanság között – valahol a kellő körültekintés táján?

A bizalom kialakulása

Van néhány kitüntetett időszak a családok életében a bizalom kialakulása szempontjából: 

Az egyik első helyzet, amikor a gyermek járni kezd és elindul. Ilyenkor direkt formában vár támpontokat a környezetétől, hogy az éppen felfedezett világban bízhat-e vagy sem. Amikor nekiindul s valami újdonsággal találkozik, visszanéz – és kiélezett figyelemmel várja reakcióinkat. Ha azt látja rajtunk, hogy biztatjuk, bízunk benne, akkor nekibátorodva folytatja a felfedezést, miközben rögzül benne a világba vetett bizalom mintája. Ha bármely akadálynál rémületet vagy elutasítást lát rajtunk, valószínűleg visszafordul és legörbül a szája – eközben megtanulja, hogy mely helyzetben kell félnie, bizalmatlannak lennie. Itt párhuzamosan alakul a gyermek bontakozó önbizalma és másokba vetett bizalma. Szülőként bizonyosan jó érzés, ha érezzük, hogy gyermekünk számára mennyire fontosak vagyunk, hiszen ránk van utalva – de talán többet adunk neki, ha megtanítjuk bízni magában s ezzel együtt bennünk, másokban és a világban. 

A következő időszak, amikor a gyermek a szobatisztaságot tanulja – a szülők pedig azt, hogyan bírják ezt a folyamatot. Kell-e ellenőrizniük gyermekük „produktumát”? A szülők gyakran pontos útmutatást várnak a „szakemberektől”, hogyan kell ezt jól, sőt tökéletesen csinálni. Sokféle jól működő családi minta vonatkozhat erre, egyedüli recept itt sincs – a fő kérdés, miből mit tanul a gyermek? Bizalmat abból tanul, ha bizalmat kap. 

 Később, óvodáskorban gyermekünk már nemcsak azokban a helyzetekben figyel minket, amikben ő is részt vesz – azokban is, amikor mi teszünk valamit az ő jelenlétében. Belépünk egy üzletbe, és bizalmatlanul méregetjük a minket nyilván átverni kívánó eladót – a gyermek, kezünket fogva és csendesen hallgatva rögzíti magában a viselkedési mintákat. Egy szülőpár panaszkodott egyszer: nagyon kellemetlen, hogy gyermekük minden vendégségben részletes kérdéseket tesz fel az ételekről, süteményekről – a beszélgetés során kiderült, hogy a szülők minden vendéglőben alaposan és eléggé bizalmatlan hangnemben kifaggatják a pincért az ételek részleteiről. A gyermekkel „nem volt semmi baj”, azt tette, amit egy gyermeknek tennie kell: magába építette a szülői mintákat. 

Az iskoláskor kezdetén felerősödik a teljesítmény jelentősége. A kudarc kéz a kézben járhat a bizalom elvesztésével – a siker vajon ilyen szorosan összefügg a megelőlegezett bizalommal? Ennek egyensúlya önbizalommal töltheti el, hiánya viszont szorongóvá teheti a gyermeket. Persze felmerülhet a kérdés, hogy ez kinek a szorongása? A gyereké, aki elszenvedi a kudarcot, vagy a szülőé, aki sikertelen szülőnek érzi magát egy – neadj’Isten – négyötöd láttán. Az biztos, hogy a szorongást a gyermek fogja megélni. Érdemes átgondolni magunkban, miért és kinek fontos a jó eredmény. Ha tényleg nekünk, akkor adjuk át ennek fontosságát a gyermekünknek – de a nagymamák, a barátnők és a szomszédok véleményét ne kérjük számon rajtuk, mert nem fogjuk tudni hitelesen képviselni. 

A bizalmat talán leginkább próbára tevő időszak a gyermekek kamaszkorának ideje – ilyenkorra a szülők kapcsolata is veszít erejéből, a nagyszülők pedig veszteségeket élhetnek meg, tehát fokozottan konfliktusos időszak következik be a „legjobb családokban is”. Az egymás iránti bizalom sokszor naponta megkérdőjeleződik, egyre több a személyes kérdés, amit nem osztunk meg a másikkal – ezt pedig gyakran a bizalmatlanság jeleként értelmezzük, holott egy természetes folyamat része. A konkrét és szimbolikus saját tér őrzése ekkor értékelődik föl – a szülők pedig ezt úgy élik meg, hogy a gyermekük kihagyja őket mindenből.  Egyaránt természetes igénye a szülőknek, hogy figyelemmel kísérhessék gyermekük sorsát és lehetőleg mindenről tudomást szerezzenek – és a serdülőknek, hogy ne hagyják ezt. A felek kölcsönösen méregetik egymást – és nehéz jóhiszeműnek maradniuk. De ne feledjük, ugyanakkor mindez óriási lehetőség, hogy a bizalom mellett a türelemről is példát adjunk gyermekeinknek. Persze a türelem is véges, a gyermek „bizalmi hitelkerete” egyszer csak kimerülhet – és fontos, hogy így legyen. Ahogy korábban említettük, a hiteles, őszinte visszajelzés mindenkinek fontos: annak is, akinek meginog a bizalma, és annak is, aki éppen játszik ezzel. Ha szólunk, hogy „eddig és ne tovább”, azzal mindkettőnk számára nyilvánvalóvá tesszük, hogy határállomáshoz érkeztünk. A kamaszok „nagy utazók”, érdemes őket nyíltan figyelmeztetni az állomásokra. 

Mindvégig igaz, hogy akkor könnyű gyermekeink felé bizalommal forduló, nekik bizalomteli mintákat átadó szülőnek lenni, ha párunk támogat ebben, és vele is bizalommal tudunk lenni egymás iránt – ez pedig mindkettőnkön múlik. Itt jutunk vissza cikkünk egyik kezdő gondolatához – a család alapja a szülőpár kapcsolata. 

A családi titkok területe is hasonló az óvatosság és bizalmatlanság szűk határmezsgyéjéhez. Azok a családok, ahol büszkék arra, hogy senkinek nincs titka a másik előtt, mindent meg lehet osztani – könnyen belecsúszhatnak abba, hogy mindent meg is kell osztani, és már nem tudni, hol kezdődik az Én és hol végződik a Te… A túl sok titok pedig, noha a titok őrzőit összeköti, a családban inkább elválaszt, eltávolít, mérgez – de biztosan nem építi a bizalmat.

Kultúra és bizalom

Ahogy az egyén viselkedése csak társas közegének, így családjának kontextusában érthető meg, úgy a családok jellemzői is a kulturális környezet figyelembevételével vizsgálhatók. Olyan kultúrában élünk, ahol az elszemélytelenedett, nagy létszámú közösségekben valóban nehéz bizalmat kialakítani és megélni – és a bizalmatlanság válik a megfelelő alkalmazkodás feltételévé. Nem csoda, hogy a kultúraszinten terjedő bizalmatlanság a családokba is beszivárog – hiszen a kultúra és a családi élet kölcsönösen meghatározzák egymást. Ha a hétköznapokban lépten-nyomon a bizalmatlanság történeteivel találkozunk, odahaza sem lesz könnyű máshogyan alakítani a kapcsolatokat. 

Persze, ha széttárjuk a karunkat és azt mondjuk, hogy „ja kérem, máshogy nem is lehet”, azzal feladtuk a saját erőnkbe, saját fejlődésünkbe vetett bizalmunkat. Ne tegyük! Minden generációnak lehetősége van arra, hogy felülírja elődei bizalmatlanságra buzdító történeteit s újakat adjon tovább. És bízhatunk abban, hogy ha nekünk nem is sikerült ez tökéletesen, majd a gyermekeinknek sikerül. Ha megtanulják tőlünk, hogy a bizalom nemcsak elveszthető, hanem építhető is, és ennek elsődleges terepe a család. Bízzunk bennük…