Boldogan éltek, míg…

A párkapcsolati munka azután is folytatódik, sőt, akkor kezdődik igazán, amikor véget érnek a mézeshetek. Nem véletlen, hogy a munka szót használjuk, hiszen egy kapcsolat működtetése, fenntartása mindkét fél részéről sok energiát, odafigyelést, kompromisszumot igényel. Hiába fogadjuk meg, hogy „míg a halál el nem választ”, az évek során számtalan akadály gördülhet elénk, ami akár vízválasztó is lehet. Nézzük meg, milyen szakaszokon megy végig a párkapcsolat egy házasság során!

A rózsaszín szemüvegtől az intimitásig

Margaret Mahler fejlődési szakaszait alapul véve Ellyn Bader és Peter Peterson az 1980-as években megalkotta a párkapcsolatokra vonatkozó szakaszolást:

1. Szimbiózis: az az időszak, amikor mindkét fél rózsaszín szemüvegen keresztül látja a másikat. A felfokozott érzelmek, egymás idealizálása és az egymás közötti határok elmosódása jellemzi. Hajlamosak vagyunk a másikra saját énünk részeként tekinteni, szinte összeolvadni vele. Bader és Peterson szerint ez a kapcsolat első 6–9 hónapját öleli fel. A házasság allegóriáját segítségül hívva ez lehetne az esküvő utáni mézeshetek időszaka, amikor lubickolunk az egymás iránt érzett szerelemben, és a világ problémái sem hatolhatnak át a kettőnk által kialakított védőburkon.

2. Differenciáció: ebben a szakaszban elkezdjük észrevenni azt is, hogy a másik különbözik tőlünk; egyre objektívebben látjuk a személyt, akivel összekötöttük az életünket. Ez feszültségekkel teli időszak, mert mindkét félnél újra előtérbe kerül az én, elkezdik újból kialakítani a saját határaikat, és ismét megjelennek a saját szükségletek. Már lecseng az esküvő és a mézeshetek okozta mámor, a párnak vissza kell térnie a szürke hétköznapokba.

3. Gyakorlás: ebben az időszakban a kapcsolatban élő felek ismét a világ felé fordulnak. Energiáikat már nem csak a partnerkapcsolatra fordítják, mindez pedig egyfajta eltávolodással jár. Mindenki visszatér a saját megszokott életviteléhez.

4. Újraközeledés: ez az igazi intimitás szakasza, ahol a pár már sikerrel vette az előző fázisokat, és elérte azt a szintet, ahol ismerik a másik erősségeit, hibáit, a saját és a másik igényeit, és igyekeznek mindezt egyensúlyban tartani a kapcsolatban.

A hosszú távú kapcsolatok általában sikerrel veszik az első és második szakasz akadályait. Aki házasságra adja a fejét – hacsak nem impulzív döntésről van szó –, az már túljutott a rózsaszín köd szakaszán, és reálisan látja, milyen emberrel szeretné leélni élete hátralevő részét. Túl vannak már több nagyobb nézeteltérésen, veszekedésen is, felmérték, mit várnak a kapcsolattól, milyen igényeket támasztanak a másik felé, és milyen eszközeik vannak a konfliktusok megoldására. A problémák azonban nem érnek véget azzal, hogy hivatalosan is összekötjük az életünket. A neheze csak ezután jön, és ha ezzel nem vagyunk tisztában, beleeshetünk abba a hibába, hogy elkényelmesedünk a kapcsolatban.

A fenti szakaszolást tekintve a gyakorlás és újraközeledés fázisaiban gyakran jelentkezhetnek nehézségek, amikor a mézeshetek után a pár ismét visszacsöppen a monotonitásba. A gyakorlás szakasza azt a veszélyt rejti magában, hogy az egyik vagy esetleg mindkét fél túlságosan csak kifelé nyit, és a külvilágra koncentrál, elfelejtve azt, hogy már nincs egyedül. Ebben az esetben a másik fél úgy érezheti, elhanyagolják, nem foglalkoznak a szükségleteivel, megszűnik a „mi”, és megjelenik a magányosság érzése. Lavner és munkatársai 2014-es kutatása kimutatta, hogy habár a házasság számos pozitív változást is előidéz (például csökken a féltékenységből adódó konfliktusok száma, mert a pár tagjai ezzel az elköteleződéssel nagyobb biztonságban érzik magukat), már a házasság első négy évében is nő az elégedetlenség a felekben. A nők ennek okaként a gyermekvállalás, illetve a gyermekek ellátása körüli kérdéskört nevezték meg, a férfiak által megnevezett okok viszont főként az intimitás köré csoportosultak (ide tartozik a szexuális együttlétek gyakorisága, minősége, illetve a vonzalom kifejezésének aspektusa is). Fontos kiemelni, hogy azok a problémák, amik a házasságkötés előtt is fennálltak, szintén nem szűnnek meg varázsütésre pusztán attól, hogy biztosítottuk egymást a szerelmünkről.

A kezdeti tűz utolsó parazsai

Egy másik probléma, ami szintén gyakran előkerül egy hosszú távú kapcsolatban, a szenvedély kérdése. Sokan azért keresnek máshol izgalmat, mert úgy érzik, kihunyt a tűz, eltűnt a szenvedély. Ez azonban teljesen természetes jelenség. A szimbiózis szakaszára jellemző önfeladás, összeolvadás, felfokozott érzelmek néhány hónap után elillannak, hiszen ez az állapot sokáig nem fenntartható. Mégis mennyien vágyódunk utána újra és újra. A kezdeti szenvedély helyét idővel átveszi az érett szeretetkapcsolat, ami az újraközeledés szakaszára jellemző. Ez már másfajta szerelem, sokkal reálisabb és komplexebb a kezdeti izgalmaknál.

Természetesen azzal sincs semmi baj, ha vágyunk a szenvedélyre, és szeretnénk visszakapni valamennyit a kezdeti érzéseinkből. Ezt azonban a kapcsolaton belül is megtehetjük. Ha képesek vagyunk a másik felé nyíltan kommunikálni, hangot tudunk adni a csalódottságunknak, félelmeinknek, elégedetlenségünknek, és meg tudjuk fogalmazni, mire lenne szükségünk, akkor – természetesen ha a másik fél is nyitott a kommunikációra és befogadásra – közös nevezőre lehet jutni abban, hogyan élesszük fel a kezdeti tüzet. A probléma megoldásához a nyitottság, az újdonságkeresés, az új élmények együttes megélése lehet a kulcs.

A párkapcsolati munka alapja

Minden interperszonális kapcsolat alapja a kommunikáció. A konfliktusok hevében azonban sokszor azt vesszük észre, hogy elbeszélünk egymás mellett. A párunk meg sem hallja, vagy teljesen félreértelmezi és kiforgatja, mit szeretnénk mondani. Ilyenkor törekedjünk arra, hogy felismerjük a saját igényeinket, érzéseinket, és mindezt úgy tudjuk a másiknak elmondani, hogy az ne legyen bántó rá nézve. Ehhez hívhatjuk segítségül az asszertív kommunikációt, mely azt jelenti, hogy nem minősítjük a másikat, kerüljük az agresszivitást, énkifejezések használatára törekszünk, és nyíltan, őszintén, általánosításokat kerülve kommunikálunk. Szerencsés esetben a másik már nem támadásként éli meg a helyzetet, hiszen róla tulajdonképpen semmit nem közlünk, csupán annak adunk hangot, ami bennünk az adott pillanatban lezajlik. Ehhez természetesen nagyfokú tudatosság szükséges, aminek az elsajátítása és alkalmazása eleinte nehezünkre eshet, de minél többször kapjuk magunkat azon, hogy ismét haragból, indulattal kommunikálunk, annál többször tudunk tudatosan kicsit hátrébb lépni a helyzetből, és alkalmazni az asszertív kommunikáció elemeit.

David Olson, elismert amerikai pár- és családterapeuta nyomán két kommunikációs stílust különíthetünk el. A negatív kommunikációs stílus esetében leértékeljük a másik felet, és inkongruens üzeneteket fogalmazunk meg. Ez gyakran negatív megjegyzésekkel telített, és jellemző rá a másik fél felé tanúsított empátia hiánya. Ezzel szemben a pozitív kommunikációs stílus azt jelenti, hogy empatikusan állunk a párunkhoz, egyértelmű üzeneteket küldünk felé, és támogató megjegyzéseket is megosztunk vele, ami hatékonyabb problémamegoldást eredményez.

Mindez párhuzamba vonható azzal, ahogy a konfliktuskezelési típusokat is csoportosítjuk. A versengő konfliktuskezelés esetén egy vesztes és egy győztes kerül ki a küzdelemből, ami destruktív módon hat a kapcsolatra. A kooperatív konfliktuskezelés ezzel szemben nyílt és őszinte kommunikáción alapul, ami együtt jár a félreértések csökkenésével, és bizalommal teli attitűdhöz vezet.

Ha magunkra és a kapcsolatra nézve is alkalmazzuk a tudatosságot, és be tudjuk építeni a mindennapjainkba az ezt építő alapokat és sarokköveket, akkor olyan otthont építhetünk ki együtt, amelyben biztonságra és szeretetre lelhetünk akkor is, ha az élet viharai olykor megtépáznak bennünket.