Miénk-e a sorsunk?

Van-e jogod elszúrni az életed? Akár igen, akár nem a válaszunk, lelkünk vágyik majd a kifejtésre, a magyarázatra, miként is reagálhatunk erre a részben filozófiai, részben mégis mélyen gyakorlati kérdésfeltevésre. Az sem mindegy, hogy okos felnőtt énünk a racionalitás fellegvárából igyekszik megadni válaszát, vagy hagyja betörni érzelmi viharzásait. Eszes énünk ugyanis könnyen odavágja: persze, hogy van jogom, hiszen az én életem! A hétköznapok valósága azonban – ahogy a lélek is – ennél jóval bonyolultabb. Neveltetésünk, családi szokásmintáink, szüleink üzenetei mindig fellelhetők érzelmi válaszunk megadásakor. „Papíron” még gondolhatjuk is, hogy jogunk van elbaltázni a saját életünket, de sokan és sokszor mégsem érezzük ezt valóságos válasznak – és főleg nem cselekvésbe torkolló ténynek egy egyszerű hétköznapon. Olyankor ugyanis előre rettegünk az elképzelt sikertelenség miatt, hogy megint valami balul üthet ki, márpedig az velünk nem fordulhat elő, egyáltalán nem megengedhető. Elvégre felelősséggel tartozunk, okoskodunk majd, s így adunk szikrát bűntudatunk gyutacsához. De nézzünk néhány példát.

Igen vagy nem?

1) Képzeljük el, hogy egy magára sokat adó jogászcsalád – saját tradícióinak birtokában, büszkén eltelve azzal, hogy mennyi mindent tettek már le a generációk arra a híres magyar asztalra, – egyszer csak azt hallja az ünnepi ebédnél fiatal felnőtt „gyermekétől”:

– „Apu, anyu, rájöttem, mást akarok csinálni. Jogom van elszúrni az életem, s ha nem alakul jól, az is rendben van.” (Magyarán: nem akarja továbbvinni a stafétát, ami már emberöltők óta apáról fiúra száll a családban.)

– „Na, azt már nem! Normális vagy!? – csattan fel az apa – A mi családunkban a név kötelez. Ne gondold, hogy Neked bármit lehet. Igenis felelősséggel tartozol a nagyapád és a dédapád örökségéért, szellemi hagyatékáért. Mennyi mindent megtettünk mi is anyáddal érted.” (…) Tegyük ki a három pontot, mert nem szeretnénk ott lenni a reakciók sorjázásánál. Ebben az esetben ugyanis azonnal kiderül, hogy az életünk nem is annyira a miénk, hanem a mi életünk a családé, s ők ezzel elkövetik a nagy bűnt: birtokolni akarnak minket testestül-lelkestül. Nagy teher ez. Itt a gyermek hirtelen tulajdonná válik, akinek kutya kötelessége a szerint eljárni, amit felmenői neki megálmodtak – s természetesen mindezt az ő érdekében, és nyilvánvalóan a szeretet, a gondoskodás és a törődés köntösébe bújtatva.

Hirdetés

2) Második példaként említsünk meg egy igazi talentumot. Versenysportoló ő, aki Európa-bajnok, majd világbajnok lett, sőt olimpikonként is felállt a dobogó tetejére, s hozta haza az újabb aranyat a magyarságnak. Bajnokunk azonban ő még csak 22 éves. A kérdés így hangzik: visszavonulhat-e a sporttól, mert mást szeretne az életében? Még legalább két olimpián jó eséllyel indulhatna újabb érmekért és csodálatos eredményekért, dicsőséget, figyelmet, sikert, karriert, megbecsülést szerezve. Ez a dilemma korántsem teoretikus. Kívülről mindig olyan könnyen megmondjuk, neki vagy épp neki mit és hogy kellene tennie. A másik életére, sorsára sokszor kész válaszaink vannak – de ha a miénket kívülről akarják befolyásolni, azonnal felcsattanunk. Újabb érdekes ellentmondás...

3) Egy harmadik esetben gondoljuk el, ahogy ezt a mondatot egy 25 éves, független, egyedülálló fiatal mondja. Jó szándékunk szerint igenlően válaszolunk: igaza van, előtte az élet, kilépett a felnőttség nagy kapuján a híres nagybetűs ÉLET-be, egészségesen levált a szülőkről s legyőzte kapunyitási pánikját, így igenis higgye csak el, hogy tényleg joga van elszúrni az életét, ha akarja. De vajon ezt mondanánk-e egy tíz évvel idősebb, 35 éves kétgyermekes családapánál vagy családanyánál is? Ekkor bizony már csóváljuk fejünket. Dehogy van joga. Ha elszúrja az életét, gellert ad gyermekei sorsának, ahhoz pedig már nincs joga, elvégre az nem az ő élete. Hogy is van akkor ez?

4) Negyedik variánsként pedig egy röpke gondolatkísérletben képzeljük csak el, hogy ezt a mondatot ugyanolyan életkorú férfitől vagy nőtől halljuk. Magyarán: milyen nemi különbségeket -gondolunk (és mondunk) mi magunk (és XXI. századi társadalmunk) a vizsgált kérdésben? Aztán képzeljük el, ahogy egy 8 éves kisfiú vagy kislány mondja ugyanezt, aztán a serdülőkora csúcsán lévő 16 éves srác és ifjú hölgy, majd a 24 éves fiatal felnőtt egyedülálló vagy házas férfi vagy nő, és így tovább. Rögtön kiderül, milyen lelki mikrorezdülések és értékítéletek vezetnek mindannyiunkat. Általában sosem ugyanaz a válaszunk e gondolatkísérlet kérdéseire nemek szerinti bontásban sem.

Lelkünk vasfüggönye

Az eddigi bekezdések jól mutatják, mennyire ingoványos területre tévedtünk a kérdés puszta feltételével. S ez csak néhány faktor azon determinánsok közül, melyek eldöntik, a lélek szubjektív igazsága átérzi-e majd, hogy övé a sorsa, vagy eleve elrendelt – ebben az esetben természetesen inkább fátumnak, vagyis végzetnek kellene neveznünk. Érdemes ilyen kérdéseken is merengenünk önmagunkkal önmagunkban önmagunkról, s nem csupán azokat a pszichotechnikákat hajhászni, melyek tíz biztos lépésben ígérik a sikert vagy a boldogságot és a harmonikus kapcsolatot.

Kedves Olvasóm, a Te esetedben mihez van tényleges (pszichés) jogod az életedben? Kiktől várod szimbolikusan az engedély megadását? Milyen belső normák és hozott minták határozzák meg, mit mersz valóban megtenni, vagy épp ellenkezőleg: nem megtenni? Amit sokszor nem hangsúlyoznak eléggé: olykor a nem-cselekvéshez is bátorság kell!

Neveltetésünk, családi modelljeink, hozott mintáink, apai vagy anyai üzeneteink is jócskán befolyásolják ez irányú lelki mozgásterünket. Ha valakit például egy tisztes protestáns munkaerkölcs szerint nevelnek, és megkapja a gyakori mondatot: „Kisfiam, kislányom, az élet nem arra való, hogy élvezkedj. Tedd a dolgod!”, könnyen belátható, hogy szinte zsigeri ellenérzése lesz pusztán az alapkérdéstől is. A lélektani vasfüggöny ilyenkor sokszor leereszkedik, s valamelyik kognitív polcunkról leveszünk egy jól kimunkált sablonválaszt, amivel indokoljuk, mit hogyan és miért pont úgy helyénvaló tennünk. Csakhogy a maximalisták és perfekcionisták premisszái sokszor olyan életigazságokon alapulnak, melyek csak annak tűnnek, s nem az abszolút igazságot képviselik

Kinek tartozunk az életünkkel?

Okfejtésünkhöz egy újabb szempontot érdemes még bevonnunk: kinek tartozunk az életünkkel? Tartozunk-e egyáltalán bárkinek? Sokakat ugyanis – egyfajta kívülről felkorbácsolt bűntudatként – gúzsba köt annak megélése, hogy hálásnak kell lennünk! Jelentkező pedig mindig van: szülőnek, nagyszülőnek, testvérnek, anyósnak, apósnak, barátnak, főnöknek, kollégának, kormánynak, ilyen intézménynek, olyan szakmai közösségnek, amolyan közösségi szerveződésnek. Tettek értünk valamit, s ezért cserébe az egész sorsunk irányítása felett odaadjuk a kontrollt? A kérdés nem költői, igenis valós, de nem eldöntendő fekete-fehér formában, hanem árnyaltabban. Ez ekképp hangzik: kinek mennyire adtam oda az életem feletti kontrollt, mert valamikor tett értem valamit? Ez a valami persze több esetben akár a fél életének, idejének, energiájának az odaadását is jelentheti, tehát egyáltalán nem lebecsülendő. A szabadság iránti kérdésfeltevésünk azonban ettől függetlenül jogos, s nem elvitatható. Olyan ez, mint a relációanalízis B válasza: mindkét állítás igaz, de a kettő között nincs összefüggés. Sokat tettek értünk, igaz. Szabad-e feltennünk a kérdést, hogy elszúrhatjuk-e az életünket? – ez is igaz. De előbbi nem törölheti azt a jogunkat, hogy végre tisztázzuk létezésünk sikereivel és melléfogásaival való viszonyunkat. Ki tudja, talán a gondolatfolyam végén szabadabbak leszünk és kapunk némi levegőt, mert már nem fulladunk meg a restanciák véget nem érő sorában.

Végül fontos megjegyeznünk, hogy nyitókérdésünk: „Van-e jogod elszúrni az életed?” nyilvánvalóan nem egy önfelmentő, felelősséget nem vállaló ideológia propagálása, nem a lustaság legalizálását tűzte zászlajára – egy önazonos életattitűd kialakítását szolgálja, ahol nem jó és rossz döntés vetélkedik egymással, hanem megszülethetnek az egyén sorsa szempontjából igaz és fontos döntések.

2020-05 lapszámban megtalálható