Prelúdium

„És Szanya újra meg újra meghallgatta Bachot, és a második hét végére meggyógyult.”

Az idézet Ljudmila Ulickaja Imágó című könyvéből származik, Szanya a regény egyik főszereplője, akinek a lelkét Bach Das wohltemperierte Klavier című műve és Samuel Feinberg zongorajátéka gyógyítja meg nagyanyja halála után. Valami hasonlót én is átéltem jó tíz évvel ezelőtt nagyanyám halálakor: talán éppen az Ulickaja-könyv hatására Bach zongorára írott darabjait kezdtem el hallgatni, a szomorúság pedig egyszer csak eltűnt. Azóta sokszor visszatértem Bachhoz, és bár ezen visszatérések a legkülönbözőbb okok miatt történtek, Bach gyógyító hatása mindig eszembe jut.

A Bach-kaland mellett legalább ennyire emlékezetes egy jóval frissebb élmény: tavaly nyáron egy több forrásból táplálkozó szomorú időszakban Beethoven V. és IX. szimfóniája, valamint Bartók vonósnégyesei és versenyművei felé fordultam.

Felzaklató önismereti utazások Beethoven-szimfóniákkal

A Beethoven-szimfóniák választásához csupán egyetlen, az emlékek hálóján harminc éve fennakadt olvasmányélményt szeretnék megosztani Papp Viktor Beethoven élete és művei című könyvéből: „Ha egészen kétségbeesetten és tanácstalanul álltok, meneküljetek Beethoven IX. szimfóniájába, és egyszerre meg fogjátok érteni a gyötrelmes jelent, és megtaláljátok a zűrzavarból, kínból és pusztulásból kivezető egyenes utat.” A IX. szimfóniához mindig valamilyen nehezebb élethelyzetben fordultam: így tettem most, illetve felvettem mellé párnak az V. szimfóniát.

Beethoven felzaklató önismereti utazásai, a katartikus Örömóda és a megrángató részek között csendesen megbúvó és a feloldozást hozó halkabb részletek határozottan segítettek: leginkább a földindulások által körülölelt harmadik tétel a IX. szimfóniában, valamint az V. szimfónia első tételében az engesztelő oboahang. (A lenti videónál 5:24 körül)

A Bartók-intuíció

A Bartók-művek felé fordulás, az azokkal történő találkozás messze nem volt ennyire egyértelmű és egyenes vonalú. Először is: Beethoven IX. szimfóniájával szemben nem volt olyan olvasmányélményem, amellyel a Bartók felé fordulást meg tudnám magyarázni, és a Bartók-zene gyógyító hatása is jóval később, egészen különös módon jelentkezett, ugyanakkor ez sokkal mélyebb nyomott hagyott bennem, mint akár Bach, akár Beethoven zenéje. 

Ez az írás tulajdonképpen a Bartókkal való intuitív találkozást szeretné elmesélni, és a magam módján emléket szeretnék állítani Bartóknak, halálának 80. évfordulójához közeledve.

A két szál pünkösdrózsa gyengédsége

A vonósnégyesekkel kezdtem tehát, aztán jöttek a versenyművek: minden darabot többször meghallgattam, mindegyiknek módszeresen utánaolvastam, néhány műhöz még festményeket is kerestem. Így érkeztem meg egy országon belüli vonatúthoz, amikor már túl voltam mind a hat vonósnégyesen, a három zongoraversenyen és az I. hegedűversenyen – lényegében mindenféle katarzis nélkül –, a Balatonfüredig tartó utat pedig Bartók II. hegedűversenyének társaságában terveztem eltölteni. Elkezdtem hallgatni a darabot, és közben a műhöz kapcsolódó írásokat olvasgattam.

A Wikipédia a variációs művészet szinte felülmúlhatatlan csúcsteljesítményeként ír a II. hegedűversenyről, majd ugyanez a szócikk megemlíti, hogy a „»Két szál pünkösdrózsa…« adja a lelkét annak az öt variációnak, amelyek a versenymű tartalmi keretét adják”, valamint azt is, hogy Bartók a 44 duó két hegedűre 37. számaként, Prelúdium és kánon címmel is feldolgozta a népdalt.

Ezt valahol az út felénél olvashattam, aztán a Balatonfüredig hátralévő útszakaszt csak és kizárólag a Két szál pünkösdrózsa társaságában töltöttem különböző feldolgozásokban: először Bartók, aztán különböző népzenei felvételek. Mintha a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető Bartók-darabokon pont ezért a gyengéd népdalfeldolgozásért kellett volna végigküzdenem magamat: a Bartók-duó három és fél perc gyönyörű katarzis, hogy aztán az üres semmi helyén virág nőjön.

Gyógyítás mély istenhittel, kiapadhatatlan energiával és a falusi élet képeivel

Ha becsukom a szememet, és Bachra, a tíz évvel ezelőtti találkozásunkra gondolok, akkor egy istenhittel mélyen átitatott embert látok, aki szinte mozdulatlanul ül a zongoránál, és Isten hatalmát, Isten bölcsességét és az univerzum örök törvényeit hirdeti rendíthetetlenül zongoradarabjaival – Bach ezzel a sziklaszilárd istenhittel gyógyít.

Beethoven is rendíthetetlen, de az ő gyógyító ereje nem az istenhitből, hanem a kiapadhatatlan energiából fakad: akár ezredszer is elkísér ugyanarra az útra, és akár ezredszerre is ugyanaz az energia árad belőle. Ha a kérdés, a probléma sokadszorra is ugyanaz, és ha a sokadik utazás sem hoz megoldást vagy megkönnyebbülést, ő akkor sem fordul el, ő akkor sem adja fel, a gyógyításba, a gyógyulásba vetett hite akkor sem halványul el.

Bartókhoz a túlmozgásos és vibráló nagyvárosból érkezünk kisebb városokon, községeken és aztán egészen apró falvakon keresztül. A ház, ahová igyekszünk, a falu szélén áll: talán egy domb oldalán a szőlők között bújik meg, talán egy völgyben fekszik, de az is lehet, hogy a pusztában áll magában. Hajnal van, csak valahol messze fent az égben két láthatatlan hegedű hangja rajzol vékony életet, amely az éjszakából a nappalba vezet. 

Kopogunk a ház ajtaján, Bartók nem szól, de mégis halljuk a bólintást. Benyitunk a házba, Bartók továbbra sem szól egyetlen szót sem, csupán jelen van, és ebből a néma jelenlétből születik meg a gyógyító zene.

Az imént az égben szóló két hegedűt most már sokkal közelebbről halljuk: hangjukban ott szól a kakas hajnali ébresztője, a falut átszelő patak csobogása és a falu határában lévő kertek élővilágának zsizsegése, amely minden tavasszal elvarázsol, mint az éledező természet csodája, aztán ott árad szét bennük a nyár földet perzselő forrósága, ott nehezedik az őszi tűzrakásokkor összegyűjtött avar illata, a lélek térfogatát megtöbbszöröző ádventi visszavonulások ajtócsukódása és a jeges tél befagyott mozdulatlansága.

A két hegedű hangjában ott zizegnek a széllel sugdolódzó falevelek, ott világít bennük a falu fölé szálló csillagok fénye, megfoghatatlanul és egészen halkan ott lüktet a falu hajnali titka, és persze ott hajladoznak a levendulabokrok és a patak menti pünkösdrózsák is…

De talán minden mellett a legnagyobb titok, az igazi gyógyító erő és a sejtszintű élmény az, ahogyan ezen a gyengéd népdalon és Bartók keze nyomán keresztül érezzük, hogy száz és száz éve is hallották a patak és a falevelek hangját, akkor is érezték az évszakok változását, és vidám vagy szomorú dalokat dúdoltak azok, akiknek a nevei most a templomkert tábláiról köszönnek vissza vagy akiknek a kézírását és a képeit látjuk régi fotókon a szobányi helytörténeti múzeumban.

Kóda

Korábban is voltak megérintő találkozásaim Bartókkal: emlékezetesek a Kékszakállú- és A csodálatos mandarin-előadások, vagy említhetném akár a Gyermekeknek című darab egyik tételét egy hétvégi Muzsikáló reggelben, de egyik sem ment ennyire mélyre, és egyik sem maradt ennyire emlékezetes, mint ez a vonatút, amely a végállomásán található kicsi falunak a mindennapjait is felrajzolta. Ebben a pár száz lelkes faluban látszólag éppúgy nem történik semmi, mint a Bartók-duóban, de mégis: minden egyes séta, minden egyes öntözés a kertben – ugyanúgy, mint a duó minden hangja – hosszú időre ad lelki muníciót…

A lap, és így ez az írás is augusztus 20-a után jelenik meg, a megjelenés után bő egy hónappal – szeptember 26-án – lesz Bartók halálának 80. évfordulója. Márai így ír az 1945-ös Naplóban: „Bartók meghalt. Ha a legmagasabb mértékkel mérünk embert és művet: ő volt utolsó igazán nagy emberünk.”

Ez az írás a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/3. lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!