Ha azt kell látnunk, hogy visszaéltek a bizalmunkkal, akkor sok esetben – bármilyen meglepő – úgy döntünk, hogy nem, ezt inkább mégsem kell meglátnunk. Egyszerűen nem vagyunk hajlandók észrevenni! Közismert, hogy azok, akiket súlyos lelki megrázkódtatás ért, gyakran képtelenek visszaemlékezni a traumatikus eseményre. De mintha nem lenne véletlenszerű, hogy kit ér utol az efféle emlékezetkiesés. Megfigyelték, hogy a szexuális bántalmazás áldozatai közül sokkal nagyobb mértékben jellemző az emlékezetkiesés azokra, akiket családtagjuk részéről ért támadás, mint azokra, akikkel szemben egy idegen követte el a tettet. Érthető: ha egy idegen részéről ér valakit sérelem, könnyen megteheti, hogy megharagszik az illetőre és elkerül vele mindenféle további kapcsolatot – de mit tegyünk egy családtaggal? Ha érzelmileg és egzisztenciálisan függünk valakitől, veszteséget jelentene, ha kivetnénk az életünkből, ezért inkább nem is veszünk tudomást arról, hogy ártott nekünk.

Nem véletlen az a valóban létező jelenség sem, hogy sokszor a férj vagy a feleség az utolsó, aki megtudja, hogy párja megcsalja. Ez a hazugságra való vakság jelensége: az ember egyszerűen nem érzékeli a jeleket, amelyekből azt a következtetést kellene levonnia, hogy egy számára nagyon fontos személy visszaélt a bizalmával, elárulta őt. Az igazságért túl nagy árat kellene fizetni – jobb nem észrevenni a dolgokat…

Ez természetesen nemcsak a magánéletre, hanem a politikára is igaz. George W. Bush második megválasztása után az Analyses of Social Issues and Public Policy című folyóiratban külön lélektani tanulmány foglalkozott azzal, hogyan voltak képesek Bushra szavazni olyan emberek, akiknek kétharmada kiemelkedően fontos értéknek tartja az őszinteséget. Bush első elnöki ciklusa alatt ugyanis volt néhány olyan eset, amikor egyértelművé vált, hogy az elnök – finoman szólva – bizonyos megnyilvánulásaiban nem volt teljesen őszinte. Hogyan szavazhattak rá mégis a becsületesség hívei? Nos, választópolgárok, különösen azok, akik elkötelezettek egy-egy politikus, politikai irányzat mellett nem engedhették meg maguknak, hogy észrevegyék, szeretett vezetőjük gátlástalanul hazudik, mert ha ezt a tényt engedik eljutni a tudatukig, saját erkölcsi normáikat követve el kellett volna fordulniuk tőle.

Az elszánt – és a külső szemlélő számára teljesen abszurd – bizalom legkülönösebb példája alighanem a Stockholm-szindróma. 1973-ban Stockholmban két fegyveres bűnöző megtámadott egy bankot és négy embert napokig fogva tartott. Ezalatt a túszoknak sikerült meggyőzniük magukat, hogy fogvatartóik igen rendes emberek, akikben megbízhatnak; kiszabadulásuk után gyűjtést is rendeztek a bűnözők jogi védelmének finanszírozására. Ez észvesztőnek tűnik, ám a lélektani logika világos: a túszok számára sokkal jobb érzés azt hinni, hogy alapvetően rendes emberektől függ az életük, mint ha arra gondolnának, hogy elvetemült és aljas embereknek vannak kiszolgáltatva.

2011-06 lapszámban megtalálható