Egy amerikai közmondás szerint botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal sose tudsz ártani. A közmondás lényege, hogy a fizikai fájdalommal szemben a verbális bántás nem hagy maradandó nyomokat: mondhat ugyanis a másik bármit, azok akkor is csak szavak maradnak. Régóta tudjuk persze, hogy ez nem igaz. Nem véletlen, hogy az énekes-fényképész Linda McCartney ezt a mondást már máshogy fejezte be: botokkal és kövekkel összetörheted a csontjaimat, de a szavaiddal a lelkemet zúzhatod össze. 

Lekicsinylő címkék

A szavak ártalmas és bántó természetére jó példa a lekicsinylő címkék használata. Ezeket politikai, etnikai, szexuális, vallási vagy más orientáció alapján aggatják rá emberek egy csoportjára, és céljuk lealacsonyításuk, kigúnyolásuk, alacsonyabb rendűvé tételük. Andrea Carnaghi és Anna Maass 2007-ben megjelent tanulmányukban olyan szó-párosok hatását hasonlították össze, amelyek közül az egyik az elfogadott, hivatalos verzió (például afroamerikai, homoszexuális), a másik viszont egy lekicsinylő kifejezés volt (például nigger, buzi). Eredményeik szerint ezek a kifejezések nem szinonimái egymásnak, és a lekicsinylő kifejezéseknek elsősorban egy automatikus, nem tudatos szinten van hatásuk a befogadóra. Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki lealacsonyító, kirekesztő módon nyilatkozik egy csoportról, annak legfeljebb annyi hatása lesz ránk, elfogadó, nem előítéletesen gondolkodó emberekre, hogy magáról a „gyűlölködőről” alakítunk ki egy nem túl pozitív képet magunkban. A vizsgálatok azonban meglepő eredményt hoztak. Kiderült: ha azt követően, hogy végighallgattuk valaki lesújtó, lekicsinylő szavait, megkérdeznek minket arról, mi a véleményünk az érintett csoportról, sokkal több negatív tulajdonságot társítunk hozzájuk, mint ha nem hallottuk volna a róluk szóló gyűlölködő szavakat. Ami pedig a leginkább elgondolkodtató e folyamatban: egyáltalán nem kell, hogy kezdetben egyetértsünk a negatív véleménnyel, a bennünk élő kép az adott emberekről szinte automatikusan válik rosszabbá, s ennek leggyakrabban nem is vagyunk tudatában.

„Állatiasítás”

A lekicsinylő címkék mellett a nyelvi agresszió egy másik típusa az úgynevezett dehumanizáció jelensége, amikor a másik felet például patkánynak, féregnek vagy disznónak minősítjük. Az állatiasításnak mindig egyértelmű a célja: ha a másikat meg tudjuk fosztani emberi mivoltától, akkor többé már nem érvényesek rá azok az erkölcsi és etikai szabályok, amelyeket az emberekkel szemben amúgy kötelezőnek érzünk magunkra nézve. Az 1994-ben történt ruandai népirtás során például a hutu többséget megszólító RTLM rádió reggeltől estig sugározta gyűlölködő üzeneteit a kisebbségben lévő tuszik ellen. Ezek az üzenetek gyakran a dehumanizációt használták eszközként: „el kell taposni ezeket a tuszi csótányokat”, „a csótányok nem menekülhetnek”, „a csótányokat ki kell irtani”. Az RTLM rádió nem véletlenül vált a minimum félmillió tuszi halálával végződő népirtást követően a gyűlölet szimbólumává – és nem véletlen az sem, hogy vezetőit emberiség elleni bűntettek miatt ítélték el. A Harvard Egyetem docense, David Yanagizawa-Drott például úgy becsülte, hogy az RTLM rádióadásai nagyjából az összes erőszak 10 százalékáért voltak felelősek, ezzel mintegy 51 ezer ember halálát előidézve. 

Mielőtt téves benyomásunk alakulna ki, fontos leszögezni, hogy bár mind a lekicsinylő címkék, mind a dehumanizálás gyakoriak a háborús események során – kutatások tárták fel például a szerepüket a vietnámi háborúban, Afganisztánban és Irakban is –, de az ilyen típusú szélsőséges, ártó kommunikáció nem csupán a háborús helyzetek sajátja. Ugyanilyen verbális agresszió, amikor egy hétköznapi vitában valakit disznónak, libának vagy éppen féregnek neveznek, vagy ha a tanulóvezetőt mazsolának hívják.

Mit hogyan nevezünk?

Vannak azonban a verbális agressziónak olyan formái is, amelyek első ránézésre nem is igazán tűnnek agresszívnak, hatásuk viszont ugyanolyan romboló lehet, mint a lekicsinylő címkéké vagy a dehumanizációé. Albert Bandura, a Stanford Egyetem professzora 1999-ben írt egy tanulmányt, amelyben azzal foglalkozott, hogy milyen módszerek segítségével tudják felmenteni magukat az emberek a saját rossz tetteik súlya alól. Az erre szolgáló verbális eszköztárból kiemelte az eufemisztikus (megszépítő, finomító) nyelvhasználat és a passzív szerkezetek használatának a jelentőségét. Bandura szerint az események értékelése szempontjából óriási jelentősége van annak, hogy egy adott dolgot hogyan nevezünk. Ezért lesz szerinte a háborús műveletek alatt meggyilkolt civilekből járulékos veszteség, a kirúgásból alternatív karrierlehetőség, a hazugságokból mindössze a tényeknek másik verziója, és az adócsalásból kreatív könyvelés. Az eufemisztikus nyelvhasználat azért ártalmas, mert segítségével viszonylagossá tehetőek a rossz vagy akár kegyetlen tettek következményei: könnyebben bocsátunk el valakit, ha ez számára csak egy új lehetőség nyitánya, és könnyebben fogadjuk el az ártatlan áldozatok halálát is, ha járulékos veszteségként számolnak be nekünk róla.

A figyelem „átirányítása”

Egy másik nyelvi eszköz, a passzív szerkezetek használata a figyelem irányítására szolgál: akkor használjuk, ha a cselekvés elkövetője helyett a cselekvés tárgyára akarjuk irányítani a figyelmet. A magyarban ilyen hatást az általános alany használatával tudunk kelteni, például amikor azt mondjuk, hogy „a nőt megerőszakolták” szemben az aktív formával („a férfi megerőszakolta a nőt”). Az üzenet szintjén ennek azért van jelentősége, mert bár az üzenet tartalma nem változik (nemi erőszak történt), egy láthatósági hatás alakul ki: az kerül központi szerepbe, ha úgy tetszik, az lesz a történet főhőse, aki előbb jelenik meg a mondatban. A „nőt megerőszakolták” mondat főhőse az áldozat, ennek viszont komoly jelentősége van: a rá irányuló több figyelemmel együtt, beindul a rejtett hibáztatása is. Kollégáimmal, Bräutigam Csillával és László Jánossal vizsgáltuk ezt a jelenséget csoportközi viszonyokban: a magyar vizsgálati személyek szívesebben választották az általános alanyt, amikor magyar csoport volt az elkövető („a németeket kitelepítették Magyarországról a II. világháborút követően”), de éppen ellentétes volt a preferenciájuk, ha a magyar csoport volt az áldozat („a szlovákok kitelepítették a magyarokat Szlovákiából a II. világháborút követően”). A passzív szerkezet felmentő, és ezzel az áldozatokat derogáló voltára Elliot Aronson is rámutat Carol Tavrisszel közösen írt könyvében: történtek hibák, mondja a kommunikátor a felszínen, de nem én tehetek róluk, állítja a sugalmazott, háttérben meghúzódó jelentés. 

Tagadó vagy megerősítő

Két másik nyelvi eszközről érdemes még röviden szót ejteni, amelyek adott esetben szintén képesek lehetnek arra, hogy ártalmas, kártékony jelentéseket közvetítsenek. Amikor egy cselekvésről beszélünk, látszólag szabadon választhatunk a tagadó és a megerősítő forma között: szinte csak stílusbeli kérdésnek tűnik, hogy azt mondjuk „okos”, vagy azt, hogy „nem buta”, hogy „jó”, vagy hogy „nem rossz”. Camiel Beukeboom és munkatársai szerint ennél többről van szó: a tagadó megfogalmazás (pl. „ő nem buta”) a befogadóban ugyanis egyszerre aktiválja azt is, amit az üzenet állít (okos) és azt is, amit tagad (buta). Ez a jellegzetessége képessé teszi arra, hogy embereket sztereotip kategóriákba zárjon be: ha egy csoport tagja (például egy szőke nő) a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik (például jó matekdolgozatot ír, holott a szőke nők nem értenek a matematikához), akkor teljesítményét tagadó formában kommunikáljuk: „(Ő) nem (is olyan) buta”. Ez viszont aktiválja az általánosabb felismerést, amely szerint a szőke nők viszont nagyon is buták. Ebben az apró, nem tudatos kommunikációs jelenségben az az igazán ijesztő és ártalmas, hogy úgy vonja kétségbe a teljesítményt, hogy a felszínen mindvégig elismeri azt.

„Rejtett üzenetek”

Hasonló eszköz a nyelvi konkrétság-absztraktság megválasztása. A nyelvi kifejezés akkor a leginkább konkrét, ha olyan érték- és értelmezésmentes igéket használ, amelyek szabad szemmel látható, meghatározott kezdettel és véggel rendelkező cselekvéseket írnak le. Ha azt mondjuk például, hogy „a kisfiú megütötte a kislányt”, akkor tulajdonképpen csak azt írjuk le, ami amúgy is látható, és semmit sem állítunk a cselekvés okáról (lehet, hogy pusztán kedvességből, játékosan odapaskolt, vagy véletlenül egy rossz mozdulat következménye volt az ütés, de az is előfordulhat, hogy ártó szándékkal fájdalmat akart okozni). A leginkább absztrakt formában a kommunikátor egyértelművé teszi, hogy ki és miért okozta a cselekvést. Például azt mondja, hogy „a kisfiú agresszív (ezért ütötte meg a másik gyereket)”. A rejtett üzenet szempontjából a konkrét és absztrakt nyelvi szintek között a legnagyobb különbséget az jelenti, hogy míg a konkrét forma elválasztja a cselekvőt a cselekvéstől (hiszen nyitva hagyja a cselekvés okát), addig az absztrakt forma éppen összeköti őket (a cselekvő személyes vonását jelöli meg a cselekvés okaként). Hogyan lehet mindez kártékony? A jeles dolgozatra, ha például azt mondjuk, hogy „jó dolgozatot írtál” (konkrét forma) szemben azzal, hogy „okos vagy” (absztrakt forma), akkor nem áruljuk el, hogy szerintünk mi az oka ennek a jó teljesítménynek. Lehet, hogy a dolgozat volt könnyű, vagy a tanár nem volt szigorú, esetleg pusztán szerencséje volt a dolgozat írójának, vagy éppen csak annyiról van szó, hogy jó helyen ült.

Azzal a kijelentéssel kezdtük, hogy a „szavaiddal sosem tudsz ártani”. Ebben a cikkben olyan nyelvi jelenségeket mutattunk be, amelyek példák a tudatos vagy kevésbé tudatos ártalmas, az emberi kapcsolatokat romboló kommunikációra. Segítségükkel csökkenteni lehet az agresszió súlyát pusztán azzal, hogy más szavakkal írjuk le, és látszólag el lehet ismerni a felelősséget valamivel kapcsolatban úgy, hogy közben a kommunikáció lappangó, rejtett szintjén mégis elutasítjuk azt. Lehet más teljesítményét úgy méltatni, hogy közben rögtön kétségbe is vonjuk a siker tartósságát a konkrét kifejezések segítségével. 

A tanulság talán éppen ez: akár az üzenet megfogalmazói, tárgyai vagy befogadói vagyunk, érdemes odafigyelni nem csupán tartalmára, hanem formájára is, hiszen lehet, hogy megbánjuk, ha nem így járunk el.

Szabó Zsolt Péter – az ELTE PPK-n szociál- és szervezetpszichológiával foglalkozik. A kommunikáció mélyebb rétegei érdeklik: mit és hogyan mondunk? Miért így mondjuk?