A Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet Agressziókezelési Munkacsoportja a több mint 15 éves múltra visszatekintő Fővárosi Pedagógiai Napok nulladik állomásaként szervezte országos konferenciáját az iskolai agresszió megelőzéséről és kezeléséről, „Para? digma VÁLTÁS” címmel. Horváth Ida, a konferencia moderátora már bevezetőjében továbbgondolta az esemény címét, amikor a para, váltás, paraváltás és paradigmaváltás szavakkal játszva ígérte meg, a rendezvény végére mindenki eldöntheti, kell-e egyáltalán „parázni”, vagy megnyugtató paradigmaváltás kezdődött.Az iskolai agresszió megelőzését és kezelését szolgáló komplex intézményfejlesztési tervezetet és módszertani csomagot is tartalmazó rendszerszemléletű modellben, a Mérei Projekt nevet viselő programban részt vevő oktatási intézmények különböző civil szervezetek közreműködésével olyan – az iskolai nevelésbe beépíthető – új módszereket próbálhattak ki, melyek legfontosabb közös eleme az érzelmeken és az élményeken keresztüli együttműködés.

Dr. Bagdy Emőke – aki egyébként Mérei-tanítvány volt – nyitó előadásában az érzelmi biztonság alapját képező oltalmazó anyai gondoskodás fontosságát hangsúlyozta, amikor arról beszélt, a szeretet nyelvét kell alkalmazni, ha az agresszióval bánni szeretnénk. Akkor lesz képes a gyermek az agresszió helyett adaptívan megküzdeni a szorongást keltő stresszel, ha megfelelő ideig és módon éreztetik vele, biztonságban van.

Dr. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus, fokozván a korábban elhangzottak jelentőségét, a fogadó és elfogadó szülői közeget emelte ki, mint az agresszió megelőzésének leghatásosabb módját. A mesélés, a testi közelség, a látszólag haszontalanul eltöltött közös idő, a közös „kakaóivások” mind érzelmi biztonságot jelentenek a gyerek számára, s hasonló pedagógiai légkörben sokkal fontosabbak a gyerek későbbi jólléte és az agresszió megjelenésének valószínűsége szempontjából. Előadásában egy olyan kooperatív iskolát vizionált, ahol a puskázás („tudom, hol keressem”) – és a súgás („át tudom adni a tudásomat”) nem bűn, hanem az együttműködés fontos eszköze; ahol a diák már nem passzív befogadó, hanem aktív részese saját oktatásának és nevelésének. Egy olyan iskolát, ahol az elv alkalmazása fontosabb, mint a precíz számítás, ahol zajos kooperatív óra van, csendes kompetitív óra helyett. Egy olyan intézményt, ahol nemcsak egy típusú, verbális intelligenciát fejlesztenek, játékkal, drámapedagógiával, élményeket adva. A kooperatív, együttműködésre sarkalló tanulási légkör az agresszió csökkenése mellett eredményesebb és kiegyensúlyozottabb személyiség kibontakozására teremt lehetőséget.

Dr. Herczog Mária szociológus a szülők szerepének fontosságáról, illetve az agresszió lehetséges okairól elmélkedett. Az elmúlt évek kutatási adataira utalva megjegyezte, hogy egy, a szülők nevelési elveit bemutató kutatás szerint a családon belül bántalmazott gyerekek 42 százaléka maga is bántalmazóvá vált az iskolában – a szülőknek tehát meghatározó szerepe van abban, hogy a gyerek „mit visz” az iskolába. Ugyanakkor a már meglévő iskolai agresszió keletkezésében és megoldásában jelentkező tanári tehetetlenségre is felhívta figyelmet. Az oktatási jogok biztosát idézve utalt arra a statisztikai tényre, miszerint a gyerekek 10 százaléka számolt be tanárok általi bántalmazásról, míg a tanároknak „csupán” 3 százaléka emlékezett hasonló esetre, jóllehet Magyarországon tilos a testi fenyítés. A tanár–diák–szülő hármas viszonyát a válófélben lévő szülők helyzetéhez hasonlította, ahol a felelősség és jogok tologatása zajlik együttműködés és kommunikáció helyett. Pozitívumként említette, hogy a médiában megjelenő ábrázolással ellentétben valójában nem nőtt látványosan az iskolában előforduló agresszió mértéke, inkább csak a már meglévő szint látszik jobban.

Dr. Aáry-Tamás Lajos oktatási ombudsman is megerősítette, hogy a kelet-európai régiót tekintve nálunk a legalacsonyabbak között van az iskolai agresszió szintje. Ezzel szemben megjegyezte: „persze más az, ami látszik és más az, amit ebből megélnek”.

Ezt a megélést járta körül beszélgetésében az oktatási jogok országgyűlési biztosa és Háy János író. Érzékletesen ábrázolták a politikus szakemberhez érkező problémák körét a volt tanár és író saját tapasztalatainak fényében. Háy János sok tanár véleményét fogalmazta meg, amikor arról beszélt, kezdő tanárként a legtöbbször eszköztelennek érezte magát, gyakran maradt magára a problémájával. Mind tanárként, mind diákként gyakran élte meg önérzete, önbecsülése összetörését, amivel úgy érezte, a későbbi kudarcok, és ezzel a frusztráció, az agresszió növekedésének alapját teremtik meg. Aáry szerint nem szabad, hogy a tanárok magukra maradjanak gondjaikkal: elő kell segíteni a párbeszéd, az együttműködés kiépítését a tanárok, a diákok, a szülők és az iskola között. Csak ebben az esetben valósulhat meg az író által megálmodott „tanár-diák: 0:0” döntetlen állapota, amit ha kooperációként fogunk fel, mindenki nyer.

Az együttműködés szellemébe jól illeszkedik a Projekt egyik paradigmaváltó eleme, a konfliktuskezelés resztoratív szemléletének alkalmazása. A már négyéves kortól használható módszer iskolai alkalmazhatóságát Negrea Vídia mutatta be. A kommunikációs módszer segít a kapcsolatok helyreállításában és a károsodások jóvátételében, mivel meggyógyítja az érzelmi sérüléseket, átalakítja a kapcsolatokat. Általában a konfliktushelyzetben hasonló szorongást, félelmet, kétségeket él át az áldozat, a közösség és az elkövető is. A resztoratív szemléletben közösségi élménnyé formálható a konfliktus feloldása, az elégedettség pedig – mivel újra létrejön a kapcsolat a sértett és az elkövető között – közel 90 százalékos. A probléma kezelésében szakértőként kezeli a bűnöst és az áldozatot, az összes érintettet bevonja a folyamatba, hogy kiderüljön, mire van szükség a konfliktus feloldásához és megelőzéséhez. A megtorló attitűd helyett helyreállító szemléletet alkalmaz, az érzelmek feltárásával és kifejezésével az érintettséget és az egyéni megélést helyezi a középpontba. Mindenkinek megjelennek az érzései, a nézőpontja: az elkövető vállalhatja a felelősséget, az áldozat elmondhatja az érzéseit és az általa kívánatosnak tartott jóvátétel módját a gondoskodó közösség kibékítésén keresztül.

A szemlélet több formatív és informális gyakorlatot tartalmaz. Ezek alapja egyrészt a figyelem, másrészt az én-üzeneteken alapuló, nyílt kommunikációs formában megvalósuló kérdezés és visszajelzés, mely a kommunikáció folytatására ösztönzi a beszélgető feleket. A tanárok döntéshozói szerep helyett mediátorként vesznek részt a folyamatban, a sértett felek és a közösség között közvetítenek. A kialakult problémát proaktív és reaktív közösségi körökben beszélik meg, akár 20-30 ember közreműködésével, családi döntéshozó konferencia keretében.

A „jó gyakorlatának” a mindennapokban való alkalmazásáról számolt be Boroznaki Zita pedagógus, resztoratív facilitátor, aki a szemlélet fegyelmi és iskolai egyeztető eljárásban betöltött szerepéről beszélt. Előadásában a megtorló eljárásmód és a jóvátételi szemlélet különbségeit vázolta: a szabályok megsértése helyett az egyént és a közösséget ért sérelemről beszélt, azaz a vád és a büntetés helyett jóvátételről, az elkövető helyett az áldozat(ok) sérelmeinek figyelembevételéről, passzív elkövetés helyett aktív felelősségvállalásról, megbízott szülő helyett az érintett részvételéről, a múltbeli események helyett a jelen és a jövő a fontosságáról, a bűnös stigma elkerülhetőségéről, a megbánás és megbocsátás előtérbe kerüléséről, racionalitás helyett az érzelmi intelligencia fejlesztéséről. A két rendszer között nem kell választani, párhuzamosan is működhetnek – ha nem működik a jóvátétel, akkor marad a büntetés, de az elkövető döntése, ha nem vesz részt a folyamatban. A resztoratív szemléletben a konfliktusokat nem kell elkerülni, tanulni kell azok erőszakmentes, nyertes-nyertes formáit. Előfordul persze, amikor semmilyen módszer sem eredményes az agresszió kezelésében.

Örök kérdés, honnan számít betegségnek az agresszív viselkedés, mettől nem osztálytermi kompetencia és mikortól a gyermekpszichiátria hatásköre. Dr. Gádoros Julianna, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia gyermekpszichiátere előadásában a címkézés és a tényleges zavar közötti különbségre hívta fel a figyelmet. Bizonyos affektív zavarok, szorongásos problémák, vagy az agresszív magatartás nem patológiás formái csak specifikus esetekben és speciális formában igénylik a pszichiátriai kezelést, a kommunikációs mód megváltoztatása, a resztoratív szemlélet, specifikus tréning is elegendő lehet. Más esetekben azonban nem kérdés, hogy az erőszakos magatartás neuropszichológiai elváltozást, genetikai okokra visszavezethető betegséget takar, ilyenkor elengedhetetlen az egészségügyi beavatkozás. Mindkét eshetőségre újszerű megoldást mutatott be dr. Kenézlői Eszter, a Vadaskert Gyermekkórházban 2009 óta működő serdülő élmény- és kalandterápiás részleg Borostyán-programjában dolgozó gyermekpszichiáter és outdoor tréner. A program az élményterápia és a kalandterápia elemeit alkalmazva vonja be az agresszív gyerekeket a terápiás folyamatba, kerülve a passzív beszédet. A 12 éven felüli, érzelmi és viselkedéses problémákkal küzdő fiataloknak szóló agressziókezelő program lényeges eleme az élménypedagógiai szemlélet, amely mind az egyén, mind a csoport fejlesztésére törekszik – az egyén és a csoport szociális kapcsolatát erősítve a kooperatív kompetenciák fejlesztésével. A tapasztalatot, a meg- és átélést helyezi a tanulási folyamat középpontjába. A problémához adaptált pszichoterápiás szemléletű módszer hatóereje mindig a komfortzónából való kilépésben van, így olyan új, kooperatív megoldási módokat kell találni a siker érdekében, ahol a korábbi agresszív megoldási mód már nem működik.

A pszichiátria világa után visszakanyarodtunk az osztályterembe, Végvári Viktória színházpedagógus nálunk egyelőre még teljesen új módszert mutatott be. A színházra és színházzal nevelés olyan terület, ahol a dramatikus színházi elemeken keresztül lehetőség adódik a serdülőket érintő problémák élményszerű, elemző feldolgozására. Az „osztálytermi színházban” egy színész az osztályteremben játszik, ez vitára és diskurzusra késztető folyamatként szólít meg egy közösséget, ami érzelmi azonosulásra ad lehetőséget védett környezetben. Játékos módon lehetőség van az adott probléma átdolgozására, új viselkedésmódok kipróbálására, amit a színész rögtön meg is jelenít.

A médiapedagógia lehetőségeit az agresszió megelőzésében  Kozák Zsuzsanna médiapedagógus mutatta be. Az audiovizuális nyelv és a média társadalmi szerepének oktatásán keresztül kritikus közönséget, tudatos befogadókat nevelnek. A médiapedagógia a közös alkotás keretében teremt lehetőséget az együttműködésre – folyamatos önreflexió mellett. Interkulturális keretben alkalmazva a módszer a sztereotípiák átlépésére és az egyedi identitáskonstrukciók megismerésére ad módot. Az eljárás egyik kiemelkedő eleme a „csatornatisztítás” módszere – a gyerekek közösen, alkotóként és szereplőként a filmkészítésen keresztül tanítják egymást az elfogadásra.

A második napi három szekció érdekes programjai újszerű oldalról közelítették meg az agresszió jelenségvilágát. A konferencia végére úgy tűnt, megerősödött az a nézet, hogy szeretetre s élménydús, aktivitásserkentő közösségre van szükség ahhoz, hogy iskolai keretben is elkerülhetővé és kezelhetővé váljon az agresszió. Az együttműködés együttes élményének jelenségét kidolgozó Mérei Ferenc nevét viselő intézmény mindent megtett, hogy a paradigmaváltás elkezdődjön…