Minden szakítás tulajdonképpen egy gyászfolyamat kezdete. Bárki is legyen a kezdeményező, mindkét félnek szembesülnie kell azzal, hogy ami volt, az lezárult, mert az érzelmek már nem teszik lehetővé a folytatást. Ám ennek a gyászfolyamatnak a lefutása sajátos képet is mutathat: vannak olyan személyiségek, akiknek nem megy az „elengedés”, bármit megtennének, hogy ne kelljen átélniük. Ilyen helyzetekben láthatjuk, hogy a szakító fél a szakítás ellenére valamilyen módosult formában ugyan, de élteti a kapcsolatot – ez azonban általában csak az ő érzelmi szükségleteinek kielégítéséről szól, és hiányzik belőle a hajdani társ tűrőképességének ismerete...

A megtartás-elengedés érzelmi folyamata olykor megakad, mert a veszteség átélése szorongást kelt. Valóban fájdalmas érzelmi élmény ez, hiszen el kell engedni a társat, a hozzá fűződő fantáziákat, vágyakat, és a reményeket. Az elengedést gátló tudattalan érzelmeink attól próbálnak megóvni, hogy átéljük a „nekem nem ment”, „én már erre képtelen vagyok” érzését, egyben segítenek, hogy ne kelljen felismerni és felvállalni saját szerepünket a számunkra oly fontos kapcsolat „halálában”... Különösen azok a helyzetek megtévesztőek, melyben a szakítás váratlanul következik be, annak ellenére, hogy általában vannak változásra utaló, megelőző jelzések. Csökken az érzelmek hőfoka, a találkozások gyakorisága, az együtt töltött idő érzelmi minősége. Ilyenkor előfordulhat, hogy a „legyünk barátok” mondat valójában egy mentőkötél, amibe – látszólag – még kapaszkodni lehet. Az elhagyott félben feléledhet a tudattalan restaurációs vágy, vagyis a remény, hogy az új típusú kapcsolatban talán még kedvező változások is lehetnek. Ha ez a helyzet, a barátság hamar működésképtelenné válhat, mert ezek a fantáziák előbb-utóbb a valóságban, a közös beszélgetések és találkozások alatt is megjelennek – s így állhat elő egy második szakítás, amely ugyanolyan fájdalmas lehet, mint az előző.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 5. számában olvasható.