Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad…

        Puskin: Anyegin – Tatjana levele Anyeginhoz

Amikor hiába is várnánk...

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...

K. a harmincas évei elején járó fiatal nő, P. pedig a húszas évei közepét tapossa. Életük egy ponton hasonlít, mindketten párkapcsolatot szeretnének, nem akarnak egyedül lenni és meg akarják találni azt a férfit/fiút, akivel boldogok lehetnének. Eddig mindketten bizakodva tekintettek a jövőbe, de miután személyes randevúzásra egyre kevesebb lehetőségük adódott, mindketten regisztráltak egy-egy ismerkedős applikációra, mely szabadnak és korlátlan lehetőségnek tűnt. Pár héten belül mindketten arról számoltak be, hogy elég gyakran van egy furcsa jelenség, mikor sikeres összeillés van valakivel, és az illető jellemzően – és reménykeltően – szinte azonnal ír. A remény és a jóérzés belőlük is szinte azonnali választ váltott ki, melyben biztosították az illetőt, hogy természetesen szeretnének majd találkozni vele, csak még írjon pár mondatot. Azonban ezek után napok is eltelhetnek, az illető soha többé nem jelentkezik. Mintha csak az lett volna a célja, hogy behúzzon egy strigulát: „ő is válaszolt – tehát sikeres vagyok!”

Más esetekben egy-egy jól sikerült randevú után, amikor szexre is sor kerül, a partner egy hang nélkül tűnik el az online térben. Olykor egy üzenet még érkezik, hogy „bocsi, ez most mégsem jön össze”, de sokszor még ennyi sem.

Esther Perel pszichológus szerint „a választási paradoxont illetően egyrészt a változatosság s a játékosság azért gyönyörködtet, mert oly sok lehetőséggel élhetünk. Másrészt… sok-sok embert látok, aki retteg a bizonytalanságtól és az önbizalomhiánytól, amelyek a választások tömegéből adódnak; ezek okozzák a FOMO-jelenséget, a félelmet a lehetőség kihagyásától, azt, hogy valamit elpuskázunk. „Honnan tudjam, hogy az igazit találtam-e meg?” Létrehoztuk az ún. „stabil kétértelműséget”. Az a stabil kétértelműség, amikor túlságosan félünk az egyedülléttől, de azért a szerelmi viszonyban nem óhajtjuk lekötni magunkat. Ez az egyik taktika a kapcsolat bizonytalanságának elhúzására, de egyúttal a szakítás bizonytalanságának elhúzására is.”

Ghosting és benching

Ma az online tér megannyi lehetőséget kínál arra, hogy egy nő valakivel kapcsolatba kerüljön. Egyre nő az ismerkedést kínáló appok száma, és a könnyű elérés lehetősége, a számtalan egyedülálló férfi látványa nagyon megtévesztő. A kutatók már évek óta mondogatják, hogy ezek a fejlesztések valójában nem tesznek jót az emberi kapcsolatoknak, mert a gyors és könnyű kapcsolatteremtés ígérete nem az érzelmeken, hanem a softweren múlnak. A valódi érzelmeket nem lehet gyorsan átélni és ledobni, még a legrövidebb idejű élmény is érzelmi hatást fog kiváltani, amit nem lehet megúszni. A ghosting és benching jelentése mára elég ismertté vált. A „szellemmé válás” és a „kispadra ültetés” olyan jelenségek, melyek – bár jóval kisebb mértékben – léteztek régen is, de az online lehetőségek hihetetlenül megnövelték előfordulásukat. Egy olyan nőnek azonban, aki magánéletében végre valami jóra vágyna, komoly érzelmi veszélyt jelenthet mindkettő. Tegyük fel, hogy két ember megismerkedik online, és „beszélgetni” kezdenek. Az érzelmek az online térben nagyon gyorsan fejlődnek, ezért akár 15-20 üzenetváltás után már az életre és a jövőre vonatkozó mondatok is leíródhatnak. Ha ez kiegészül néhány valódi találkozással, akkor végképp igazinak tűnhet a kapcsolat megkezdése. Ezt az érzést különösen megtámogatják az online lehetőségek – reggeli üzenetek, munkaidőben küldött szívecskék... megannyi jelzés arról, hogy a másik létezik és a kapcsolat is él, hiszen állandóan gondol rám. Aztán egyszer csak mindennek vége szakad, az illető felszívódik, nem ír, nem válaszol. Ahhoz képest, hogy ilyen régen is előfordult, most a látvány rosszabb és a riasztó érzés is kiterjedtebb lehet, mert a másik egyidejűleg 5-8 színtérről is „eltűnhet”. Mintha sosem létezett volna. És az a nő, aki időközben felépítette fejében a kapcsolatot, elmesélte a barátnőinek, és már kezdte tényleg elhinni az egész helyzetet, egyszer csak ott találja magát a semmi közepén. 

Nincs kommunikációs lehetőség, nincs semmi kapaszkodó

A ghosting, ez az egyre inkább terjedő, de érzelmileg megkérdőjelezhető megoldás rosszabb egy valódi szakításnál, ahol a partnernek legalább módja van valamit mondani vagy feltenni egy kérdést. A ghosting azonban ezt nem teszi lehetővé – a másik oldalon a teljes közömbösség látszik, amitől mindenki kihasználtnak, rosszabb esetben lecserélhetőnek, eldobhatónak érezheti magát. Ha még egy mondatot sem lehet váltani, az elég kemény jelzés: a másik embernek már nem voltunk annyira fontosak, hogy erre lehetőséget adjon. Egy olyan nő azonban, akinek ilyenkor először a saját negatív tulajdonságai jutnak eszébe, majd képes lesz azon aggódni, hogy a másikkal valami baj történt, azért nem válaszol, hogy lemerült/elveszett/ellopták a telefonját, hogy mérhetetlen mennyiségű munkája van, vagy egyszerűen olyan érzékeny lelke, amit nyilván ő megbántott valahogy, és jó lenne kiengesztelni. Ezek a gondolatok már azt mutatják, hogy a kívülről érkező negatív reakció nem a józan gondolkodást, hanem a saját negatív gondolatokat hívja életre. Még akkor is fájdalmas egy ilyen helyzet, ha valakinek megfelelő az önértékelése, mert azt fel kell dolgoznia, hogy ennyire félrevitte az emberismerete, vagy azok a vágyai, melyek oda vezettek, hogy fantáziájában átrajzolta a másik ember valódi karakterét. De még ha tudatosítjuk is magunkban, hogy a történtek nem minket minősítenek, hanem a másik embert, akkor is érzelmi konfliktust okoz mindez. A benching jelensége majdnem teljesen hasonló, ám ott az illető időnként azért feltűnik és küld „valami” életjelet, értelmezhetetlen érzelmi tartalmakat, de úgy, hogy a válaszra már nem válaszol. Ilyenkor a nők sokszor azzal áltatják magukat, hogy „jobb egy fantom, mint a semmi”, és benne maradnak abban az érzelmi helyzetben, ami tulajdonképpen a realitásban nem is létezik – vagy folyamatos értelmezgetéssel fenntartják a kapcsolatnak látszó egyoldalú üzenetváltást, és várnak…

De miért lett ez ennyire gyakori?

Régen sem volt mindenkinek isteni és szeretetteljes személyisége – Sherry Turkle pszichológus pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, az azért nem volt cél, hogy kitoljunk egymással. Lehetséges, hogy minden hasonló helyzet hátterében ott rejlik az a nárcisztikus attitűd, mely a technológia segítségével látványos, könnyű, bármikor hozzáférhető lehetőséget kínál a szorongások enyhítésére és a nárcisztikus minigyőzelmek learatására. Az a férfi, akinek napját megédesíti, ha ránéz az applikációjára és ott végiglapozza azon nők fotóit, akiknek egy sort sem válaszolt, nyilván önmaga is önértékelési szorongásokkal – és a nők irányában komoly tudattalan agresszióval – jellemezhető. De miután „mindenki csinálja”, ez már nem tűnik egyéni pszichés problémának, mindössze olyan trendnek, melynek ismeretében mindenkinek önmagára kell vigyáznia, amikor az online képek keltette érzelmekre a valóságban reagál. Mindezek alapján azt látjuk tehát, hogy a ghosting és benching ismerkedési és kapcsolati stratégia megjelenése szinte törvényszerű a bizalmatlan férfiak és az egyre elégedetlenebbé váló nők körében. Nem mondhatjuk, hogy régebben nem voltak nárcisztikus indíttatású párkapcsolati működések, és azt sem, hogy mindenki szeretetteljes volt a másikkal. De annyit talán tényleg megengedhetünk magunknak, hogy rávilágítsunk: ma az online eszközök térnyerése nem a legjobbat hozza ki a felhasználókból. Olykor talán még azt is önzőbbé teszik, aki eredetileg csak kísérletezgetni akart kicsit, nem pedig elbánni a másik féllel. Az érintőképernyő használata ugyanis segít abban, hogy a másik személy érzelmeit, személyiségét, reakcióit figyelmen kívül lehessen hagyni. Ez a személytelenség, a másik tárgyiasítása olyan lehetőség a nárcisztikus próbálgatások területén, amit sokan képtelenek kihagyni. Mintha játéktérré válna a párkapcsolati tér, ahol – noha a „gyakorlás” az információs kor előtt is létezett – most viharos gyorsasággal lehet válogatni, selejtezni és aztán eltűnni. Nyilván nem mindenki jár így és nem mindenkit lehet annyira cserbenhagyni, de ez a jelenség ma elég jellemző a fiatal nők körében. Sokan szenvednek attól, hogy a „választottjuk” eltűnik, majd három hét múlva feltűnik egy négybetűs „mizu?”-val, amire a legtöbben pozitív és kedves választ adnak, mert azt érzik: igazuk volt akkor, mikor súlyos akadályoztatást gondoltak az eltűnés mögé, és most tessék, itt a valóság, hiányoznak a másiknak... De amikor ez többször megismétlődik, akkor minden nőben megjelenik a csalódottság és a harag érzése, ami harcba kezd a szeparációs szorongás keltette érzelmi kapcsolódási igénnyel, és újratermeli azt az elfogadást, amit pedig nem kellene. Vajon hogyan lehet egy ilyen szakadozó kommunikációról azt gondolni, hogy valójában egy sokat szenvedett párkapcsolat? Hogyan nem látja meg egy fiatal nő ilyenkor az érzelmi hiányokat, az érzéketlenséget és a nárcisztikus „használatot”? Miért nem érzi, hogy menekülnie kellene, ahelyett, hogy Terézanyut formálva önmagából, mindent megért és elfogad? A választ – bár nem mindenki számára lesz kedvező – a kölcsönös tudattalan érzelmi destrukció folyamatában találjuk. A benching során egy nő önmagával szemben, míg a férfi vele szemben destruktív, és fordítva, minden látszat ellenére (mikor azt gondoljuk, hogy az eltűnő alak az élet császára, és boldogan futkározik egy virágos réten) a férfiak is önmagukkal és a másikkal szemben mutatnak hasonló érzelmi működést. A két személyiség tehát „összeteszi” amije van: a bizalmatlanságot, az elhagyástól való szorongást, és a távolságtartást, amit aztán kölcsönösen és fájdalmasan megosztanak egymással. Noha tényleg inkább a nők tűnnek áldozatnak, nem gondolhatjuk, hogy a másik oldalon a kiüresedett, nárcisztikus érzelmekkel tarkított bizalmatlanság annyira jó érzés. Ami talán mégis valami pluszt jelent, az a helyzet feletti kontroll, amit általában a férfiak kezében látunk – de csak azért, mert a nők átadják. Komoly oka van tehát annak, hogy egy nő nem menekül, hanem beleáll azokba a helyzetekbe, ahol a korai negatív érzelmi élményeit élheti át újra meg újra. Ha egy ilyen karakterű embernek azt a tanácsot adjuk, azonnal fusson, amerre lát, nem fog egyetérteni, mert azt gondolja, mindenkinek meg kell adni egy esélyt, vagy hogy „fordulhatnak még jobbra a dolgok, ha elég kitartó”. Ez a kitartó erőfeszítés azonban általában nem változtatja meg a helyzetet, mert a szereplők képtelenek másfajta viselkedésre. Nyilván mindig vannak filmszerű kivételek, de a pszichoterápiás tanulmányok sora mutatja, hogy a karakterműködés spontán megváltozása meglehetősen ritka. De ma, a XXI. században, mikor minden felületen azt a nárcisztikus üzenetet látjuk: ne kérj bocsánatot semmiért, légy önmagad, és tudd, hogy az életedben lesznek, akikre rálépsz... (saját Twitter-gyűjtés), akkor talán még érthetőbbé válik, hogyan lesz egyre több emberben kevesebb az empátia és nagyobb az önzés. Ez tulajdonképpen olyan agresszív törekvést jelez, ahol a másik fél személyisége és érzelmei nem számítanak majd. A személytelenség világában érzéketlennek lenni nem nagy dolog. Az igazán valami az, ha valaki képes arra, hogy ezt felismerje, és úgy dönt, megállítja a destruktív érzelmek áradatát – akár barátok, akár szakember segítségével. Bármi jó, csak el kell végre mozdulni arról a holtpontról, amit egy érintőképernyő kétpercenkénti megnézése jellemez. Egy valódi párkapcsolatban a másik fél nem szívódik fel, ad biztonsági jelzéseket – de el is várja azokat. Ha ettől valakit lúzernek látunk, akkor pont azokra az erényekre leszünk vakok, amik pedig a kölcsönösség alapfeltételei. Ha valaki Mr. Tökéletest keresi, ő nem biztos, hogy James Bondnak lesz öltözve – lehet, hogy csak egy „egyszerű gyereknek” látszik majd, aki azonban nem szalad el a problémák elől, és bár lehet, hogy nem csillámporos, filmszerű pillanatokat varázsol egy randin, de ott lesz mindig, ha támaszra van szükségünk. 

Tari Annamária – pszichoterapeuta, pszichoanalitikus

 Az eredeti cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.