Sikeres párkapcsolatok

Mi is a boldogság? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azonos a fájdalomnélküliséggel, s abban bízunk, egyszer majd eljön az aranykor, ahol minden negatív érzelem megszűnik, s ezt a fennkölt érzelmi magaslatot örökre megosztjuk kedvesünkkel – szinte a mitológiai Philemon és Baucis módjára eggyé válunk.

„A boldogsághoz egyetlen út vezet: nem szabad aggódnunk olyasmik miatt, amik túlesnek a hatókörünkön.” Epiktétosz

Ez jár nekünk?

A XX. század elhozta, a XXI. század pedig egyre jobban erősíti bennünk az öntudatos jogot: nekünk jár a boldogság és a siker, fel vagyunk háborodva, ha nem jön el, s újra és újra beleesünk a jól ismert gyötrelmek szakadékába. Telnek a hónapok, leperegnek az évek, s a vágyott aranykor illúzió marad. A végén aztán rákenjük az Istenre, a sorsra, a szerencsére vagy valamelyik felmenőnkre, aki ilyen pszichés terhet merészelt örökül hagyni ránk.Epiktétosz kétezer éves tanácsát közben valahogy elengedtük a fülünk mellett – pedig ez az elfeledett szentencia elegendő lenne, hogy mindannyiunk heti mosolyindexe kicsit magasabb legyen. Ezen elv szerint cselekedni, gondolkodni azonban roppant nehéz, hiszen ha meggyőződésünk, hogy a boldogság és a siker jár nekünk, akkor valójában passzív elszenvedői, mártírjai, áldozatai, s nem alakítói leszünk az életnek. Emiatt úgy éljük meg, hogy saját életünk csupán történik, de vajmi kevés beleszólásunk van az események alakulásába – vagyis nem vagyunk urai önmagunk és kapcsolataink meghatározásának sem. A kígyó a farkába harap, a kör bezárul, s azt hisszük, nincs menekvés. Létezik azonban másik ösvény, amin elindulhatunk. : Ha mindent úgy csinálunk, ahogy eddig, az eredmény sem fog változni – s ez különösen igaz párkapcsolati értelemben. Ezért érdemes megfontolni az alábbi lehetőségeket.

Hirdetés

Saját hatókörünk

Tudatosan nem lehet érzelmeket generálni. Ha lehetne, akkor most, kedves Olvasóm, egy másodperc alatt tudnál eufóriát, szenvedélyt, katarzist érezni, pusztán egy apró rágondolással. De ez nem így működik. Az érzés tehát majd mindannak a következménye lesz, amit teszel vagy nem teszel. Magyarán: érzelmi hogylétünk – legalábbis ebben a direkt formában – hatókörünkön kívül van. A lehetőség abban áll, ami a hatókörön belül maradt: önmagunk! Önmagunkat ugyanis lehet formálni. Ez az egyik kulcs. Sokan elképzelik, sőt rigorózus listákba szedve le is írják, milyen is legyen a férjük/feleségük. Mindenre kitérnek, a sármos, szexi külsőségekre éppúgy, mint a humoros, kulturált belső viszonyulásokra. Csakhogy egy másik listáról elfeledkeznek: önmaguk sajátosságairól. A kérdés így hangzik: az az ideálszemély, akit én elképzelek jövendőbelimnek, vajon szóba állna-e velem, meg akarná-e ismerni azt a személyt, aki most, ebben a pillanatban vagyok? Ha a válasz „Nem!” – márpedig, ha realisták vagyunk, akkor sokszor „Nem!” –, le kell vonnunk a tanulságot: Miben kell mindenképp megváltoznunk?Ezen a ponton hátrálnak meg a legtöbben, s önigazoló, maszatoló mondatokkal áltatják magukat, például: „Azt akarom, hogy magamért szeressen, olyannak, amilyen vagyok.” Ezzel pedig kimondják: nem hajlandóak megváltozni.Garancia természetesen nincs. Ha elindulunk a változás útján és révbe érünk, ez még nem jelenti, hogy valóban megismerjük életünk szerelmét, és sorsunkat összekötjük vele. Ha viszont nem indulunk el ezen az úton, maradnak az illúziók és a dajkamesék a ránk váró királykisasszonyról és a fehér paripán érkező lovagunkról. Lehet, hogy eljön, lehet, hogy nem; az esetek többségében azonban nem. Sporthasonlattal élve, ha elkezdek 5 évesen rendszeresen úszni, akkor megvan a lehetősége, hogy olimpikon leszek, ha ellenben nem úszom gyerekkoromban, olimpikon bizonyosan nem leszek. Vegyük észre, a történetben a titkos összetevő nem az olimpia, hanem az úszás maga.

Megalkuvás vs kompromisszumok

A legkeserűbb szájízt önmagunk elárulása jelenti. Hiszünk valamiben, vallunk egy értékrendet, látjuk valahogy a világot. Erre – ha a fejlődéstörténetünkben komolyabb nehézség nem volt –kellőképp büszkék is vagyunk, hiszen énünk része, identitásunk szerves alkotóeleme mindez. Elárulni, felrúgni önmagunk legmélyebb részét bizonyosan visszaüt néhány év, esetleg egy-két évtized után. A megalkuvás íze olyan keserű lesz, hogy újabb és újabb mételyt okoz majd fennálló kapcsolatunkban, akkor pedig a válás elkerülhetetlen lesz.Hogy mindezt megelőzzük, a minimális feltétel a határ kijelölése. Mi az a pont, amitől megalkuvásnak élnénk meg kapcsolatunk sajátos jellemzőinek vagy párunk egyik-másik tulajdonságának, szokásának, viselkedésének elfogadását?Sokan annyira vágynak a párkapcsolati sikerre, az elképzelt boldogságra, a házasságra, hogy a kapcsolat kialakulásának hajnalán gond nélkül átlépnek a kettejük között felmerülő súlyos problémákon, amik végül önmaguk elárulásához vezetnek. Ekkor pedig az önbecsapás ismert trükkjét alkalmazva mindezt kompromisszumnak láttatják önmagukkal és a másikkal – pedig nem az. Következésképpen merjünk, ne csak tudjunk különbséget tenni lényeges és lényegtelen között, mert míg kompromisszumokra szükség van a siker felé vezető úton, addig a megalkuvás érzete a kudarc biztos forrása.

Nincs olyan, hogy kész

A maximalisták és a perfekcionisták egyértelműen hátrányból indulnak. Nem lehet a végére érni és azt mondani: „Végre kész, nincs több teendőm vele (ti. a párkapcsolattal).” Nem lehet letudni és túllenni a párkapcsolati építkezésen.Amíg élünk, minden egyes napon innunk, ennünk kell – nem tudjuk előre meginni az élethez szükséges összes vizet és tápanyagot. Utóbbi analógia persze szégyenletesen gyermeteg és evidens, de legalább ennyire gyermeteg, ha elhitetjük magunkkal, hogy létezik egy nagy „párkapcsolati rév”, ahova behajózunk. „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Valóban? Véletlenül nem veszekedtek párszor? Nem sértődtek meg egy-egy félreértésen, nézeteltérésen?Ne építsünk illúziókat, helyette fontoljuk meg, hogy – egy életviteli elv szerint – minden nap egy külön élet. Nem elég egyszer kimondani az oltár előtt, hogy „szeretlek”, és azzal poénkodni a cimboráknak, barátnőknek, hogy „visszavonásig érvényes”. Ez ugyanis a párkapcsolati empátia hiányának biztos jele.

Párkapcsolati sikerdefiníció

A ’boldogság’ és a ’siker’ szavakkal az a baj, hogy mára teljesen kiüresedtek. Azt hisszük, tudjuk, miről beszélünk. Dobálózunk velük, de nem nézünk érdemben a szavak mögé – ráadásul közben arra is hajlamosak lettünk, hogy mindenkit ugyanazzal a mérőszalaggal mérjünk. De lehet-e az ízt hőmérővel mérni, az illatot méterrúddal? Nem lehet, mégis ezt tesszük nap mint nap, amikor olyan könnyen ítéletet mondunk mások életéről, így párkapcsolatáról is. Nem kellene egy kicsit alázatosabbnak lennünk? A végén még minket is éppúgy elítélnek majd valamelyik sikermutató kudarca miatt…Mi a siker? Nézetem szerint az, ha olyan életet élhetünk, amit élni szeretnénk. Ez a definíció kellően konkrét, de mégis tág teret ad valamennyiünknek, hogy ki merjük mondani, milyen az az élet, amit élni szeretnénk a mezei hétköznapokon. A párkapcsolati siker ugyanis sosem az ünnepnapok eposzi nagyságában keresendő – az legfeljebb apró tükör lehet –, hanem a mindennapok szürke forgatagában, amit a legdrágább kincsünkkel mérünk: a közösen megélt és nem csupán leélt idővel.

2018-05 lapszámban megtalálható