E. 20 éves fiatal nő, akinek már a második párkapcsolata fut zátonyra. Nagyon szeretne igazán szerelmesnek lenni, kézen fogva mászkálni a városban, azt érezni, hogy szeretik. Ám már második alkalommal találkozik egy furcsa jelenséggel: egyik kapcsolatában sem lehetett kimondani az érzelmeket. Több hete tartó találkozások és randevúk után már szerette volna tudni, „mi is a helyzet”, de sehogy sem alakultak úgy a dolgok, hogy ez spontán kiderülhetett volna számára. Arra várt, hogy kimondódjon: „Mi most járunk”. Azt szerette volna hallani: „Igen, ez itt a mi párkapcsolatunk”. Feltehetjük a kérdést, miért volt ennyire szüksége a szóbeli megerősítésre? Miért nem támaszkodott az érzéseire, és miért nem bízott abban, hogy jól érzi, amit érez? E kérdésekre azonban számára nem voltak jó válaszok: úgy fogalmazott, ezekben a kapcsolatokban oly kevés volt a látható és tapintható érzelem, hogy nem is támaszkodhatott ezekre. A találkozások olykor inkább hasonlítottak egy baráti alkalomra, ami kiegészül némi erotikával. A jövőre utaló, ezzel a bizalmát növelő mondatok sosem hangzottak el. Mindig a jelenben maradtak, sokszor még azt sem lehetett tudni, legközelebb mikor találkoznak egyáltalán. Mindkét kapcsolatnak végül ő vetett véget, mert azt érezte, hónapok és évek telhetnek így el...

Valami megváltozott az érzelmek kommunikációjában

„Az őszinteség az agy hibajelzője: idegrendszerünk minden apró hangulatot arcizmaink felé irányít, aminek következtében minden érzés azonnal tükröződik az arcunkon. Az érzelem megnyilvánulása automatikus és öntudatlan, s elfojtása tudatos erőfeszítést igényel. Ha fondorlatosan takargatjuk érzéseinket – ha el akarjuk titkolni félelmünket vagy haragunkat – ehhez aktív erőfeszítésre van szükségünk, és ritkán sikerül tökéletesen.”*

A mai párkapcsolatokban gyakori, hogy az érzelmek közlése nem hagyományos tempóban és módon történik meg, mert a „régi” egyenletes érzelmi folyamat különböző típusú kapcsolati szakaszokra/változatokra oszlott. Ezen változások századunkban a húszas és harmincas korosztályban egyaránt előfordulnak, és miközben a nők, a lányok fantáziája és érzelmi elvárásai mást diktálnának, mégis belemennek egy olyan bizonytalan kapcsolat fenntartásába, amiben nincs sem bizalom, sem biztonság.

„Ez a legalja annak, amit egy párkapcsolatból ki lehet hozni. Csak testi kapcsolat van. Nem találkoztok napközben, nem tudja a középső neved és nem is érdekli. Nem fog fél tizenegy előtt sms-t írni és valószínűleg talál majd egy okot, hogy miért ne aludj nála.” (Idézet egy fiatal nő blogjából.) A folyamatban, amely a Booty callstól (szex/pornó videojáték) kezdve az Official Facebook fotóig tart – ahol végre a nyilvánosság is megtudja az immár definiált együttlétet –,   csak akkor lehet valaki biztos abban, hogy ez tényleg egy párkapcsolat, ha ez verbálisan is kimondódott.Lehet, hogy régen is voltak ilyen szakaszok, a suta sétáktól a kézenfogáson át az első csókig, bár akkor talán nem volt rá szükség. Kimondatlan – de mindenki által betartott – szabályok irányították a két ember viselkedését, melyben kölcsönösen megbízhattak, pont úgy, ahogy egymásban is. Valahogy nem volt intézményes cél a másikkal való kitolás és a bizalmatlanság tudattalan megerősítése. Persze akkor is voltak nárcisztikus problémákkal küzdő emberek, de azért általánosságban nem ez volt a legjellemzőbb érzelmi működés.

Nincsenek kutatási adatok arra nézve, milyen mértékben csökkent manapság a nemek közötti bizalmatlanság, de szemmel látható, hogy a digitális generáció tagjai ma már praktikusan (is) néznek egy párkapcsolati helyzetre. Mennyi időnek kell eltelnie, minek kell megtörténnie, míg végül a Facebook vagy az Instagram legitimmé teszi a kapcsolatot a közös fotó megosztásával. Átalakult a szexualitásról vallott felfogás is, szinte praktikus tevékenységként megjelenítve a régen a legnagyobb intimitást megkövetelő együttlétet.

Egy kezdeti párkapcsolati szakaszban ma nagyon gyakran nem látni sem a bizalmat, sem a türelmet, de még a nyugalmat sem. Úgy tűnik, ma nem lehet hinni a másiknak, ez pedig szükségképpen törvényszerűvé teszi a folytonos online ellenőrzést – ami érthető módon csak a tudattalan bizalmatlanságot növeli.

Ha tehát meg akarjuk érteni, miért kellenek biztosítékok arra, hogy a kapcsolat létrejött, a tudattalan félelmek és szorongások, a bizalmatlanság és a nárcisztikus énvédelem erősödésében kell keresnünk a válaszokat.

Ma szenvedni kell egy párkapcsolatban?

Nem tudjuk statisztikailag igazolni, hogy ma többen szenvednek-e tiniként a párkapcsolatokban, de azt igen, hogy a közösségi média állandó használata miatt a mai tizenévesek depressziója és alkalmatlanság-érzése egyre növekvő tendenciát mutat. És bár jó lenne azt gondolni, hogy az online térben átélt negatív élményeik később nem érintik majd személyes kapcsolataikat, gondoljunk bele, milyen érzelmi munícióval indul a felnőttélet felé az a tinédzser, aki már első párkapcsolati élményeiben csalódni kénytelen. Úgy tűnik, a korai anya-gyerek kapcsolatból eredő érzelmi működés természetrajzát ki kell egészítenünk az „információs kor” által hozzátett vonásokkal. Jean Twenge kutatásaiban olvashatunk a „személyes deficitről”: azok a kamaszok, akik több időt töltenek személyes kapcsolatokkal, boldogabbak, kevésbé magányosak és kevésbé depressziósak – ellentétben azokkal, akik társas életüket látszólag védettebb térben, online élik leginkább. De az online idő nem óv meg a fájdalomtól, a személyes azonban igen. Hasonlóan fontos tény ma már, hogy a személyes kommunikációt folytató tinédzserek jobb szociális képességekkel rendelkeznek, például jobban olvasnak érzelmeket egy arcról.

De hogyan jutunk el a boldogtalan párkapcsolatok felvállalásáig?

A digitális generációk olyan világban nőnek fel, ahol bár egyre nagyobb teret hódít az online kommunikáció, mégis tudjuk, hogy a személyes készségek mindig fontosak maradnak. Az embereknek a munkában és a randevúkon még mindig személyesen kell találkoznia és fel kell ismernie helyzeteket, érzelmeket, s működnie kell az empátiának, az érzelmi intelligenciának ahhoz, hogy valaki érzékelje, most jobb, ha védeni kezdi önmagát. Ám ez a képesség csak akkor fejlődik, ha nem pusztán elméleti tudás, hanem gyakorlati tapasztalat is alátámasztja. A korábbi generációknak alapvető szociális tanulási folyamatként mindig rendelkezésre állt a beszélgetésekben való részvétel. Természetes módon megtanulta mindenki – családi háttértől és korai gyermekkori tapasztalatoktól függetlenül –, hogyan lehet értelmezni a szavak mögött rejlő érzelmi üzenetet, hogyan lehet megérezni, ha nincs harmónia a kimondott tartalom és a látható mimika, a gesztusok között.

„A közösségi média csak annyiban segít a kapcsolatépítésben, amennyire hasznos egy igazi közösség megteremtésében, amelynek van szerkezete, célja, értelme, és személyes kapcsolattartást is magába foglal” – írja Brené Brown a Bátran a vadonban c. könyvében, majd idézi Susan Pinklert**: „Evolúciós mércével mérve rövid idő alatt váltunk csoportban élő, a fajtársak minden egyes gesztusát és szándékát értő főemlősökből magányos fajjá, ahol a faj tagjainak mindegyike a saját képernyőjével van elfoglalva.”

Ez a gyors változás már érthetőbbé teszi, hogy a fiatalok érzelmi állapota olykor inkább instabil, semmint olyan, amire támaszkodhatnának. De miközben mindkét nem vágyna a biztonságra és arra, hogy ne kelljen folyamatosan monitoroznia a mellette lévő ember érzelmi állapotát, mindezt megváltoztatja a tudattalan érzelmi hárítások sora és a lassan rutinná váló védekezés az elköteleződéssel szemben.

Vagyis ha az egyik fél mégis jobban bevonódna érzelmileg, akkor le kell vele ülni, tisztázni a játékszabályokat – vagy el kell tűnni a színről. Ha például a „barátság extrákkal” nem megy, akkor véget kell vetni a kapcsolatnak, és keresni kell valaki mást, ügyelve arra, hogy az érzelmek véletlenül se álljanak útba. Amikor tinédzsereket hallunk beszélni a párkapcsolataikról, gyakran hangzik el, hogy „nem fogom kiszolgáltatni magam”, „nem mutatom meg az érzéseimet, csak ha ő is mutat valamit...”

Esther Perel pszichológus nagyon fontos megállapítást tesz, amikor úgy fogalmaz: ennek a narratívának valójában nincsen íve, nem épül fel a cselekmény, nem bontakozik ki, nem éri el a katarzist, és nem záródik le. Valójában – mondja – „ennek a történetnek nincsen története”, a szexualitás le van választva arról az eseménysorról, melynek keretében életre kelt.Az elköteleződés és a tartós kapcsolat hovatovább úgy fest, mint valami életfogytiglani szabadságvesztés, amitől a fiatalok szerint inkább rettegni kell, semmint vágyott állapotként gondolni rá. Ezt a mentalitást sok lány is átveszi, és úgy kommunikálnak, mintha a monogámia olyan korlátozás lenne, amit jobb elkerülni. Az elköteleződés tehát azt jelenti – írja Perel – hogy „fel kell áldoznod a céljaidat és az ambícióidat egy olyan dologért, ami felett nincs irányításod és amelyben el is bukhatsz. A kapcsolatok a függetlenség elvesztését jelentik. Amikor az ember romantikus értelemben beenged egy másik embert az életébe, neki kevesebb helye marad.”

Én, Én, Én...

Ahogy korábban a párkapcsolatról azt gondoltuk, hogy egy társ gazdagítja az embert s az érzelmek teljesebbé teszik az életét, úgy most azt látjuk, hogy a fiatal Z generációnak hamarabb jelent biztonságot egy diploma, mint a párkapcsolat, amiben szeretetet élhetnek át.

Ha pedig a fiatalok azt érzik, hogy az életük során egyre csak önmagukat kell védelmezniük, az nem kedvez a párkapcsolatoknak. És ez azért jelent problémát, mert végül a harmincas éveikre találják magukat abban a – tinédzserkorra jellemző – érzelmi állapotban, amikor meg kellene tanulni egy hosszú kapcsolat kialakítását és fenntartását.

A bizalmatlanság tehát a párkapcsolatok terén is jelen van, sőt befolyásoló tényezővé vált. A Jean Twenge által leírt nárcizmus-járvány már láttatja eredményét: a párkapcsolatok terén bekövetkezett érzelmi változások mindinkább az énes viselkedés irányába tolódnak el. A XXI. század egyik legerősebb trendje az individualizmus – úgy is fogalmazhatunk, hogy mindenki a maga Ego Rt.-jét építi.

Mindezt érvényesnek találhatjuk arra a párkapcsolati kultúrára, amit a Z generáció megél a mindennapjaiban, és melyet a szexualitás szociológiájának átalakulása is jellemez. A biztonságot az egyedüllét adja – a kötődés olyan rabság, amely kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Mindeközben az online tér eloszlatja a szeparációtól való félelmet, hisz sosem kell a szó igazi értelmében egyedül lennünk, bármikor kapcsolatba léphetünk valakivel, akit kedvünk szerint választhatunk – és addig lehetünk vele kontaktusban, amíg akarjuk. Nincsenek kötelékek, konvenciók, szabályok és morális nehézségek. Mindez kiküszöbölhetőnek látszik. Csak éppen a most húszas éveiket taposó fiatalok a valódi életben nem sok jó élményt szereznek. Az intimitástól való félelem – miközben állandóan az intimitáshatárokat elmosó online térben vannak – a realitásban visszatartja őket az élő kapcsolatoktól. Valódi érzelmeket azonban, melyek az élethez oly fontosak lennének, csak valódi kapcsolatokban lehet kapni. A mindennapok nehézségei közepette jól jön egy olyan társ, akire hallgatni lehet, akivel hallgatni lehet, és aki érzelmi támaszt is nyújt, ha épp azt érezzük, mindjárt ránk szakad az ég.

Most viszont az látszik, hogy az információs kor, a profitorientált fogyasztói társadalom, sőt a gyereknevelés is arra biztat, ne bízz meg senkiben, mert akkor nem tudsz a saját utadon haladni. Régen egy társ pont ebben segített: hogy sikerüljön haladni. Most meg azt látjuk, hogy mindennek gátjaként szerepel, mint olyan ellenség, akitől jobb óvakodni, mert kiszámíthatatlan, de valószínűleg rosszindulatú is.

Mint tudjuk, a bizalom és a kötődés a korai életkortól formálódik. Szükséges hozzá megtartó anya-gyerek kapcsolat, támogató szeretetet nyújtó szociális környezet, amely optimális segítséget nyújt a gyereknek Énje harmonikus fejlődéséhez. A megfelelő mértékű önbecsülés, a jó önértékelés szociális közegünkben (is) formálódik, abból is táplálkozva, hogy az ember milyen üzeneteket és visszacsatolásokat kap a külvilágtól. Az emberi kapcsolatok – egyfajta tükörként – információval szolgálnak arra, milyenek vagyunk mások szemében, ezzel is formálják, szeretetre, elfogadásra, kötődésre való képességünket.

Az internet és a közösségi média előtti időkben mindez csak offline közegben zajlott, ma viszont a Z és Y generáció tagjai gyakorta online élnek át nyilvánvaló érzelmi reakciókat életre hívó kapcsolati élményeket, amiket – értelemszerűen – offline fognak lereagálni.Az érzelmek kezelésében ez sok mindent megváltoztatott, ami már a kapcsolatok alakulásában, legfőképp a párkapcsolatról való vélekedésben és azok megélésében is megjelenik.Amikor valaki az empátia és a kölcsönösség jeleit hiába keresi érzelmi gesztusokban, ezért verbális vagy vizuális megerősítésre van szüksége, akkor mondhatjuk, hogy abból a „párkapcsolati kezdeményből” hiányzik a bizalom. Ám ha két ember képes az érzelmi kommunikációra, és legalább egyikük arra is, hogy bátran fogalmazzon, nem szorongva a kimondott szavak súlyától, akkor van esély arra, hogy a kapcsolat mélyülni fog. Épp ezért ma mindennél fontosabb a valódi beszélgetések visszaemelése és az őszinteség élményének megélése. Ha egy párkapcsolatban ezt lehetetlen elérni, akkor az megreked valamely korai szakaszban, ahol egyikük csupán személyes érzelmi szükségleteit akarja érvényesíteni. Ez pedig a másik félnek fájdalmat és csalódást okozhat, amit nem érdemelt meg...

*Daniel Goleman: Társas intelligencia

**A falusi hatás: hogyan tehet a személyes kapcsolat egészségesebbé, boldogabbá és okosabbá című kötetéből