Sok minden kiderül egy párról abból, ahogy megjelennek a párterápián. Közel vagy távol ülnek le egymástól? Ki kezd el beszélni? Mennyire van egyensúly köztük, és megjelenik-e az együttérzés, a támogatás? Milyen jelei vannak a szeretetnek, és ki tudják-e fejezni az érzéseiket, megfogalmazni építő módon a szükségleteiket, vagy többnyire a hibáztatás, a kritika, a számonkérés romboló mintája jellemző? 

Amikor szerelembe esünk, valójában nem a másik embert látjuk. Rávetítjük vágyainkat, belső ideáljainkat, közben pedig gyakran olyan részeinkhez kapcsolódunk, melyek addig kevésbé nyilvánultak meg, és igazán elevennek, élettelinek, értékesnek érezzük magunkat. A másikra vetített képbe s közben saját élményeinkbe szeretünk bele. Aztán kiderül, hogy a másik nem pontosan olyan, és az idealizált kép lassan szertefoszlik. Ráadásul az is kiderül, hogy egészen másképpen működik, mint mi, mások a szokásai, az értékrendje, másképpen gondolkodik, sőt néha még a vágyai is mások. Az pedig mindannyiunk számára komoly tükörbe tekintés, hogy vajon hogyan reagálunk a különbözőségre.

Más nyelven beszélni

Sajnos mindannyiunknak vannak olyan romboló mintáink, amiket Marshall Rosenberg – amerikai pszichológus, aki az erőszakmentes kommunikáció módszerét kifejlesztette – „sakálnak” nevez. A módszer lényege, hogy segítse a sikeres kommunikációt, a konfliktusok és különbségek békés rendezését. A másik minősítése, kioktatása, a számonkérés, a hibáztatás és a lekezelés destruktív érdekérvényesítésnek számít. Ez az egyik legfontosabb szükségletünket ássa alá, azt, hogy értékesnek éljük meg magunkat a kapcsolatban. A törékeny, sérülékeny énképünket veszi célba, azt, ami a legjobban fáj. Azt a képet szedi ízekre, amit a szerelem kezdetén, amikor a másik visszajelzései felemeltek, olyan jó volt megélni önmagunkkal kapcsolatban. Most pedig azt éljük meg a konfliktusok kapcsán, hogy a „sakál” megjegyzések lehúznak bennünket. Miközben egyikünk sem elvetemült, gonosz lény, csak éppen elveszítjük tudatosságunkat, visszapottyanunk gyermekkorunk gyakran sérülésekkel teli, elfelejtett világába. Megelevenednek bevésődött mintáink, és akár több generációval ezelőtti élmények, reakciók jelennek meg tudattalanunk kútjából.

Mit tehetünk ilyenkor? Segíthet az önreflexió tanulása, az önismeret. Ha két ember másféle módon, erőszakmentesen közelít egymáshoz, ha megtanulnak a felmerülő nehézségekről más nyelven beszélni, az már önmagában elindíthat egy pozitív változást. Az egyik legfontosabb szemléletbeli különbség a „sakál” és az erőszakmentes kommunikáció világában, hogy az utóbbiban érzéseinkért nem a másikat okoljuk, nem ő a felelős. Felismerjük, hogy negatív érzéseink valójában ki nem elégült szükségleteinkből fakadnak. Valamit, ami fontos lenne számunkra, nem élünk meg: ilyen például az őszinteség, a tisztelet, az elismerés, az elfogadás, a támogatás, a figyelem. Elsajátítható, hogy a hibáztatás, a másikra mutogatás helyett magunkról beszéljünk. Megpróbáljuk magunkban felfedezni azt, hogy mi hiányzik, mire lenne szükségünk. 

A „sakál” világban olyasmiket mondunk, hogy „Már megint bejöttél sáros cipővel, nem igaz, hogy lehetsz ilyen trehány! Olyan vagy, mint az apád!” Az erőszakmentes kommunikációnál arról az érzésről, hiányról beszélünk, ami bennünk van: „Bosszús vagyok, mert most takarítottam, és fontos nekem, hogy értékeljük egymás munkáját, kérlek…” Ilyenkor nem egymás ellenfelei vagyunk, hanem maga a probléma, a különbözőség válik ellenféllé. Közben pedig mi magunk partnerré, szövetségessé válhatunk annak legyőzésében. A titok az, hogy az erőszakmentes kommunikáció során nem sérül a másik önbecsülése, és így esélyünk lesz arra, hogy eredeti, gyermekkori élményeink, sérüléseink ne vonódjanak be észrevétlenül a konfliktusainkba. 

Mi az a szeretetkert? 

Vajon hogyan döbbenhetünk rá, hogy romboló mintákat működtetünk? A felismerésben, belátásban gyakran segítenek a metaforák, analógiák. Gyakran használom a kert képét, amit, csakúgy, mint kapcsolatainkat, folyamatosan gondozni kell. A párkapcsolat területeit a kert részeinek hasonlatával szoktam megjeleníteni (lásd Szeretetkert könyv). Az ösvény a kommunikáció, amely optimális esetben eljut mindenhová. A veteményeskert a „kellek” birodalma, ez a szerepeinkről, szabályainkról szól. Gyakran konfliktusok forrása, mivel másképpen gondolkodunk róla, innen könnyen a sziklakertbe kerülünk, ahol megsérülhetünk. A kertben a tó vize tükröző felület, láthatjuk benne magunkat, azt a tükörképet, amit egymásnak tartunk visszajelzéseinkkel. Ez alapjaiban meghatározza kapcsolatunk jövőjét. Ha a bennünk élő „sakál” gyakran megjelenik konfliktusainkban, a tó vize zavarossá válik, nem szeretnénk benne látni magunkat. A kert látványát meghatározza az előtérben álló fa, az énképünk. A gyökere az eredeti családunk, ami láthatatlanul jelen van a kertben. A párkapcsolatunkba magunkkal hozzuk korai kötődésünket, családunkat, sőt transzgenerációs mintáinkat is. A kút vize pedig az őseinket jelképezi. Mélyről, láthatatlanul az egész kertet, kapcsolatot behálózza, táplálja vagy éppen mérgezi azt. Magunkkal hozzuk gyermekkori traumáinkat, hiányainkat, akkori megküzdési mintáinkat, amelyek a korábbi generációktól szüleinkhez is megérkeztek. Meghatározó, hogy egészen korán milyen élményeket szereztünk a külvilágról: biztonságos, közömbös vagy akár veszélyes világba születtünk-e. Ezek az élmények megjelennek majd a párkapcsolatunkban is. Ha szüleink nem elég érzékenyen, együttérzőn bántak velünk, ha nem reagáltak jelzéseinkre, akkor azt élhettük meg, hogy mi magunk, érzéseink, szükségleteink nem igazán fontosak. Ez meghatározza, hogyan bánunk magunkkal később, mennyire leszünk fontosak önmagunk számára, mennyire figyelünk az érzéseinkre, szükségleteinkre, vagy természetessé válik, hogy a kapcsolatainkban ezek háttérben maradnak. Ilyenkor lehet, hogy nagyon szeretnénk megfelelni a másiknak, mert azt tanultuk meg, hogy akkor kapunk figyelmet, akkor vagyunk elfogadva. Ugyanakkor az is lehet, hogy saját érzéseinket elnyomva, saját zsigeri élményeinktől elszakadva a másik szükségleteire is közömbössé válunk.

Az énképünk tanulás eredménye

Ha nem érzem értékesnek, elégnek magam, mert a szüleim folyton „sakál” eszközökkel, minősítéssel, hibáztatással viszonyultak hozzám, akkor könnyen alárendelődhetek a kapcsolatban. Függővé válhatok a másik visszajelzéseitől, állandó megerősítésre vágyom. Az eredeti alkalmazkodás, ami valamikor az életben maradást jelentette, hiszen meg kellett felelnem szüleim elvárásainak, később a fejlődésem gátja lehet. De ugyanígy megjelenhet ennek ellenkezője is: hogyha valakinél a családban megjelent az erőszakos fegyelmezés, akkor ő maga is agresszorrá válhat, korai sérelmeit törlesztve környezetén. Saját sebzett önbecsülését azzal kompenzálva, hogy a másikat nyomja el.Tudattalanul éppen olyan mintát keresünk, olyan társat, akivel megélt helyzeteink ismétlődnek, s megjelennek egykori élményeink, kötődési mintáink. A párkapcsolat újra megélt intimitásában korábbi élményeink előkerülnek, s tudattalanul befolyásolnak bennünket. Sőt gyakran éppen sérüléseink mentén kapcsolódunk. Az egykori sebek fájdalmasan kifakadhatnak, hiányok, félelmek, szorongások lephetnek el bennünket. Ha kisgyerekként édesanyánk a saját érzéseivel túlságosan elárasztott, és a saját igényei miatt sokáig tartott szimbiózisban, akkor azt is megélhetjük, hogy ha a másik túl közel jön, szinte nem kapunk levegőt a társaságában. Máskor pedig éppen akkor szorongunk, ha távol érezzük a másikat, mert elhagyatást, magányt, szeparálódást éltünk át egykor.

Hogyan lesz a nászból gyász?

A szorongató bekebelezés vagy a szeparálódás félelme, egykori tehetetlenségünk mint megélt, ismerős belső élmények óhatatlanul életre kelnek bennünk, amikor az intimitást, a közelséget újra megtapasztaljuk. Ugyanakkor minden kapcsolat, ismétlődés egyben lehetőség a gyógyulásra. Eredeti sérüléseink, komplexusaink puttonyával érkezünk meg a szerelembe, és ezt a hátizsákot próbáljuk begyömöszölni a paradicsomi kert kapuján, amikor örök szerelemre szerződünk a másikkal. Legalábbis azzal a másikkal, aki bennünk él, aki feltétel nélkül elfogad, mindig jelen van, gyógyítja eredeti sérüléseinket. Mégis minden kapcsolat lehetőség a gyógyulásra is a kialakuló másfajta kötődés során, a szeretet, az együttérző odafordulás tapasztalásában. Persze csak ha képesek vagyunk ezt megteremteni és befogadni – amihez szükséges időnként lelassulni, megállni és befelé indulni, megérteni belső világunkat. Magunknak, aztán a társunknak is empátiát adva megteremthetjük az esélyét annak, hogy kapcsolatunk kertje virágzó maradjon.