Demetrovics Zsolt klinikai szakpszichológus, kulturális antropológus, addiktológussal a függőségek mellett többek között arról beszélgettünk, hogy mindez önmagában veszélyezteti-e a fiatalok mentális egészségét.

Az utóbbi három évben a Gibraltári Egyetemen is tevékenykedő szakember korábban az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánjaként (2014–2021) és a Pszichológiai Intézet igazgatójaként (2011–2021) dolgozott, ahol létrehozta és vezette a Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszéket is, illetve 2022-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Demetrovics többek között a Magyar Addiktológiai Társaság egykori elnöke, a Journal of Behavioral Addictions alapító főszerkesztője és az International Society for the Study of Behavioral Addictions nemzetközi társaság elnöke. A kutató számos tanulmányt publikált a szerhasználati magatartás és viselkedési függőség elterjedéséről, kialakulásáról és pszichológiai okairól, beleértve a szerencsejátékot, a videójáték-használatot, a problémás internethasználatot, a testedzésfüggőséget, a kényszeres vásárlást és a kényszeres szexuális viselkedési zavart is.

Mi tette vonzóvá az addiktológia területét a pályája kezdetén?

A Jász utcai drogambulancián kezdtem a droghasználati élményeket vizsgálni, amiből organikusan jöttek az újabb és újabb kérdések, melyekre válaszokat kerestem. Az érdeklődésem fennmaradásához az is hozzájárulhatott, hogy a rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején kezdődött az az időszak, amikor Magyarországon érdemben megjelentek a különböző kábítószerek. Addig ezek nagyon szubkulturális, néhány száz főt érintő kérdések voltak. Akkor viszont berobbantak a kannabiszszármazékok, az amfetaminszármazékok, az LSD és később a heroin is. Az egész szcéna átalakult. A szakma mellett a politika és a szakpolitika is felkapta a fejét ezekre a változásokra, és jöttek az első kezelőhelyek, a képzések, konferenciák. Az egész téma akkor vált igazán láthatóvá és izgalmassá. Megjelent egy szakmai közösség, amelynek egy része terápiával, mások megelőzéssel, néhányan pedig kutatással kezdtünk foglalkozni. Korábban egészen kevesek dolgoztak ezen a területen. Egy új társadalmi kihívás köré egy új közösség alakult, és ez nagyon izgalmas volt, és egy ideig optimálisan is működött.

Ma is a szerhasználat áll az érdeklődése fókuszában?

Egyszerre mindig több téma foglalkoztatott, és az megmaradt bennem, hogy nem szűkül be az érdeklődésem egy konkrét témára. Én ennél sokkal nyugtalanabb vagyok, mindig jönnek új dolgok, amiknek nem tudok ellenállni. A kilencvenes évek végétől az egyik kutatási területemmé a nem kémiai szerekkel kapcsolatos, tehát a viselkedési addikciók váltak. Az ezek közötti hasonlóságok és különbözőségek foglalkoztatnak.

Szakmai szempontból mikor és hogyan került a függőségek közé a „túlzott” internethasználat? Diagnosztikai szempontból mennyiben különbözik a viselkedési addikció a szerhasználati függőségtől?

A technológiai fejlődés, az internet megjelenése megint egy új kezdet volt az addiktológiában. Az elmúlt 25 év arról szólt, hogy ez az egész terület beindul, megjelentek a mobiltelefonok és a videójátékok is. Ahogy ezeket elkezdtük függőségként kezelni, akkortól a szerhasználattal kapcsolatos hasonlóságok és különbözőségek váltak érdekessé. A kérdéskör egyre tágult, és magával rántotta az egyéb olyan függőségekkel kapcsolatos témákat is, amik nem kapcsolódtak szorosan a technológiai fejlődéshez. Például a testedzés- vagy a munkafüggőség kérdését és olyan területeket is, amelyek korábban erőteljesen napirenden voltak, de az online világ megjelenése jelentősen átalakította a fókuszt. Ilyen például a szerencsejáték, de a szexualitással kapcsolatos addikciós jelenségek is. A viselkedési addikciók vizsgálatának „felfutását” hozta ez az időszak.

Amikor az egyes szerek közötti különbözőséget nézzük, az hatalmas is tud lenni, de közben sok közös elem van a különböző drogok között. Ugyanígy működik ez a viselkedési függőségeknél. Vannak nagyon hasonló alapvető dolgok, és vannak specifikusak. Ezek érdekesek számomra, ezért is ez az egyik fő irány a kutatásaimban. Ezeket elkezdtük a kilencvenes évek végén az internetfüggőséggel kapcsolatosan kutatni. Az egy dolog, hogy a közbeszédben a magas internet- és géphasználatot rögtön elkezdték addikciónak hívni, de rengeteg kérdés volt, hogy ezt valóban mennyire kell, illetve lehet függőségnek kezelni. A 2013-as DSM-5-ben (Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve – a szerk.) már a nem pszichoaktív szerekkel kapcsolatos függőségek is bekerültek az addikciók közé. Addig függőséget hivatalosan csak a pszichoaktív szerekkel kapcsolatosan lehetett diagnosztizálni. Hiába használtuk a köznyelvben és a szakmában is a szerencsejáték-függőség kifejezést, az formálisan, a diagnosztikus rendszerekben az impulzuskontroll-zavarok között szerepelt. Függőséget csak szerrel kapcsolatos dolgokkal lehetett diagnosztizálni. A kritériumrendszer érdemben nem változott, csak átsorolták a szerencsejátékot. Ezen a ponton nyílt meg az a kapu, hogy hivatalosan is kimondták: függőség elképzelhető pszichoaktív szer nélkül is. Ez egy formális változás volt, mert a szaknyelvben ezt már addig is használtuk. Aztán 2019-ben a BNO-ba (Betegségek Nemzetközi Osztályozása – a szerk.) már a videójáték-használat is bekerült önálló diagnózisként. Fontos azt is megemlíteni, hogy változott a nyelvhasználat. A patológia vagy függőség kifejezés helyett ma zavart használunk, de diagnosztikai szempontból a függőségi fejezetben szerepelnek. Korábban például alkoholdependenciának hívtuk, ma pedig alkoholhasználati zavarnak, ami szerencsés, mert sokkal kevésbé stigmatizáló, és pontosabban kifejezi a jelenség kontinuumjellegét. A pszichoaktív szereknél a diagnosztikai kritériumok ugyanazok, csak a szer más (pl. kannabisz, LSD, heroin). A szerencsejátéknál és a videójátéknál ebben vannak különbségek. Az előbbinél megjelenik például a pénz mint dimenzió, tehát hogy valaki kölcsönkér, vagy támaszkodnia kell másokra pénzügyileg ahhoz, hogy ezt a tevékenységet végezze. Ezek formálisan különböznek, de tünettanilag nem jelentős a különbség. A szerhasználatokkal kapcsolatos kritériumok nagymértékben hatottak a viselkedési függőségekre. A kulcstünetek egyébként ugyanazok: kontrollzavar, a késztetésnek való ellenállásban való elakadás, egyéb fontos tevékenységek elhanyagolása, az adott viselkedés priorizálása és a mindennapi működés károsodása.

Hogy válik el a szenvedélyes tevékenység vagy a rekreációs használat a függőségtől?

Ez kulcskérdés. A szenvedélyes cselekedetet az előbbi kritériumok választják el a problémás használattól. Vannak persze olyan viselkedések, amik tulajdonképpen mindig problémásak. Például a dohányzás minden mértékben ártalmas, akár napi egy szál cigaretta esetében is. Nyilván kevésbé, mint napi egy doboz, de egészséges mértékű dohányzás nincs. Más szereknél ez rugalmasabb lehet, de alapvetően minden szerre igaz, hogy széles skálán mozog az ártalmasság. Pontosan ezért került a zavar kifejezés bevezetésre, szemben a függőséggel, ami igen-nem besorolást feltételez. A zavar vagy probléma lehet minimális vagy kismértékű, lehet közepes vagy nagyon súlyos is. Ha olykor megiszom egy doboz sört, annak nem feltétlenül van káros következménye. Nagyobb mennyiség lehet, hogy ártalmas lesz a testi egészségemre, de nem okoz problémát az életvitelemben, és fordítva is lehet, a kép mindig összetett.

A viselkedési addikcióknál ha lehet, akkor ez még árnyaltabb. A videójáték vagy a szerencsejáték is lehet ugyanis teljesen ártalmatlan kikapcsolódás. Sőt, ezek akár hozzájárulhatnak az egyén egészséges működéséhez. Az ember persze szeretne egyéb általános kritériumokat találni, általában számokban kifejezve, például hogy hány óra játék, hány pohár bor, hány forint az, ami még nem ártalmas. Valójában azonban nem ezek a reális mutatók, hanem bármi olyan tényező, ami a problémásságra, a kontrollvesztésre, a mindennapi élet sérülésére utal. Ezek azonban nem általános érvényűek, és messze nem annyira függnek össze a mennyiséggel, mint gondolnánk. Még az egészségügyi kockázatokban is hatalmas egyedi eltérések vannak, de ha hagyjuk a szomatikus részt, a testi következményeket, akkor lehetséges, hogy valaki minden este megiszik egy pohár bort, és ennek nincs az életére ártalmas hatása. Nem hat ki a munkájára, a családi életére, abszolút integrálható az életébe. Van azonban valaki más, akinél ez már nem tud működni. Amikor ez kényszerré válik, vagy más a motiváció mögötte, például stresszkezelési mechanizmus, akkor rögtön másképp értékelődik az eset. 

A videójátékoknál is ugyanez a helyzet. Nem mindegy, hogy a játék mögött társas motiváció áll, a haverokkal ott jössz össze, és ez egy szociális tevékenység és kikapcsolódás számodra, vagy valahogy a rossz hangulatodat, a szorongásodat, az alacsony önértékelésedet akarod a játékkal kompenzálni. Ez utóbbit coping típusú játéknak hívjuk, ami egyértelműen kockázati faktor. Lehet, hogy ugyanúgy napi 2-3 óra játékról beszélünk, mégis az egyik problémás játékot fog jelezni, a másik pedig nem.

Nagyok tehát az egyedi különbözőségek, sok tényező együttesen befolyásolja a helyzetet. Ki dönti el, hogy problémás-e az adott szerhasználat vagy viselkedés?

Az alaptétel, hogy maga a használó többnyire nem észleli, nem ismeri fel, sokáig tagadja maga előtt is a problémás használatot. Ez a szerhasználat és a viselkedési addikció esetén is így van. Ha valakinek a barátai, családja, szűkebb környezete jelzi, hogy baj van, az nagyon fontos. Háziorvosoknak szoktak olyan szűrő kérdéseket megfogalmazni, ahol 1-2 kérdésből el lehet dönteni, hogy kellene-e valamivel tovább foglalkozni, szakorvoshoz irányítani a beteget. Ilyen kérdés például, hogy volt-e valaha, hogy valaki a környezetében jelezte, hogy baj van az alkoholfogyasztásával. Ha erre a válasz igen, akkor ott valószínűleg foglalkozni kell a kérdéssel. A nehéz az, hogy általánosan megfigyelhető, hogy a környezet is tagad. A használó maga sokáig tagadásban van, nincs belátása, racionalizál, például azzal, hogy ha akarom, holnaptól nem iszom, vagy a szomszéd többet iszik nálam. A család pedig egy ideig, sőt általában igen sokáig ugyanezt teszi. A dolog nem egyik napról a másikra történik. Az nem fordulhat elő, hogy egyik nap élem az átlagos életemet, amiben működnek a dolgok, másnap pedig alkoholistaként vagy szerencsejáték-függőként ébredek fel. A valóságban ezeknek van egy folyamata, egy felépülése. Egyszer eltűnik valami, először van egy kölcsön, amihez a hozzátartozók hozzászoknak, alkalmazkodnak, és szép lassan ez a működés is természetessé válik. Az, ami elképzelhetetlen volt fél éve, hogy a házastárs vagy a gyerek például részegen jön haza, fél év múlva mégis hetente többször is előfordul. Először hatalmas botrány van belőle, ami aztán elcsitul, és mindenki megnyugszik. A környezet és az érintett is nagyon tud alkalmazkodni. Ezek a védekező vagy racionalizáló mechanizmusok a családban is kialakulnak, hiszen ez kell az önvédelemhez. A család ugyanúgy fenn akarja tartani azt a képet, hogy a dolgok rendben vannak, mint ahogyan a függő személy. Sokszor egy távolabbi rokon vagy egy ismerős tud rácsodálkozni, hogy itt valami baj van. A külső figyelmeztetés nagyon erős kulcsindikáció lehet.

Alkoholnál, de más szereknél és egyéb addikcióknál is van néhány kulcskérdés, ami jelzésértékű lehet, és szakemberért kiált. Ilyen lehet a környezet jelzése, illetve ha ez bosszantja a személyt. De ilyen az is, ha ő maga érzi, hogy csökkentenie kellene az adott szerhasználatot vagy viselkedést. Mint ahogy az is, hogy előfordult már, hogy reggel innia kell ahhoz, hogy el tudja kezdeni a napját. Vagy nagyon egyértelmű és jelentős jelzés lehet a bűntudat megjelenése is.

Hogyan kezelik a mai modern társadalmak a függőségek és a veszélyeztetettség kérdéseit?

Az nagy probléma, hogy miközben azon vagyunk, hogy felhívjuk a figyelmet ezekre, el tudnánk kerülni, hogy se a szerhasználatot, se a viselkedési függőségeket ne stigmatizáljuk. Az mindre borzasztó ártalmasan hat. Jó lenne, ha valahogy árnyaltabban látnánk a képet, és világossá válhatna, hogy lehet valami rekreációs tevékenység, és lehet súlyos probléma is.

Igazán a motivációs háttér a lényeg. Tehát nem az a kérdés, hogy mennyit iszik vagy játszik az adott személy, hanem hogy miért teszi azt. Kis túlzással, mert nyilván bizonyos mérték felett testileg és pszichésen is biztosan ártalmas a szerhasználat és az egyéb viselkedés is. Nagyon sokáig azonban az a releváns kérdés, hogy azért iszom, mert elmegyek a barátaimmal beszélgetni, és közben leengedek, vagy azért iszom, mert például a munkámmal járó stresszt nem tudom másképpen levezetni. Azzal önmagában nyilván nincs baj, hogy amikor összeveszem a főnökömmel, hazamegyek és iszom valamit, akár többet is, mint szoktam, de ha ezt mindennap csinálom, vagy sokszor, akkor ez azt jelenti, hogy magát a problémát nem tudom adekvát, alkalmazkodó módon kezelni. Maga a probléma ott marad, nincsenek meg azok a belső megküzdési stratégiáim, amik mentén azt orvosolnám.

Lehetséges, hogy rendben van az, hogy rosszkedvem van, és videójátékozom, és attól jobban leszek, ha ez alkalmi dolog, de ha a depressziómat ezzel próbálom kezelni, az nincs rendben. Ott van például a testedzés, ami a testi-lelki egészség legalapvetőbb meghatározója, de csak megfelelő minőségben és mennyiségben. Amennyiben én minden stresszhelyzetre futással reagálok, az azért nem optimális, mert magával a futással nem oldom meg a feszültségem okát. Amikor semmi más eszközöm nincs arra, hogy megoldjam, kezeljem például a párkapcsolati problémámat, akkor „elfutok” a probléma elől, és nem megoldom azt.

„Akkor lehet baj, akár a szerhasználattal, akár a potenciálisan addiktív viselkedéssel, ha funkcionálissá válik az életben, akár kompenzáló vagy megküzdési szerepe lesz.”

Az alkoholnál van egy régi kompakt modell, ami azt mondja, hogy lehet egyéni vagy szociális okok miatt inni, és lehet azért, hogy pozitív élményt érj el, vagy a negatívat kikerüld. Tehát azért iszol, hogy jókedved legyen, vagy azért, hogy a lehangoltságodat megváltoztasd. Ugyanígy ihatsz, hogy egy társaságban jobban érezd magad (társas motiváció), vagy hogy elkerüld a társaságból való kizáródást (konformitás). A kutatások azt igazolják, hogy a serdülők alapvetően a pozitív dolgok miatt isznak. Fel akarnak dobódni, egyénileg és társaságban. Lehet szerepe a kipróbálásban a társas nyomásnak, de a rendszeres iváshoz vagy problémás iváshoz ennek lényegében nincs köze. Az alkoholistáknál viszont alapvetően a megküzdéses típusú ivás figyelhető meg, tehát a függő azért iszik, hogy ne érezze rosszul magát, azaz hogy a depresszióval, a stresszel, a feszültséggel, a szorongással tudjon valahogy bánni. A társaknak, a sokszor emlegetett és hibáztatott „rossz társaságnak” ehhez kevés köze van. Nem a társaságot kell kezelni, hanem a függőséggel küzdő személyt.

Mi a helyzet a képernyőhasználattal, ami már egészen kisgyerekkortól a mindennapok része?

Van arra irányuló WHO-ajánlás (World Health Organization – a szerk.), amely órákra és életkorra bontja az optimális képernyő előtt töltött időtartamot. Azonban abban sem csak a mennyiség a meghatározó, hanem például hangsúlyos az a szempont, hogy egy kétéves gyereknek ugyan lehet fél órát televíziót nézni, de szigorúan a szülő jelenlétében. Egyedül ugyanis nem tud a látottakkal és hallottakkal mit kezdeni, és így nem is képes feldolgozni azokat. Az fontos irányelv, hogy soha ne azért nézze a gyerekünk a képernyőt, és ne azért játsszon a gépen, hogy addig se kelljen vele foglalkozni, vagy hogy azzal nyugtassa meg magát. Az egésznek a kontextuálásához, feldolgozásához szükség van a jelen lévő, érzelmileg is elérhető szülőre. Tehát a mennyiségi dimenzió mellett lényeges, hogy hogyan és mire lehet a képernyőt használni. Nem mindegy, hogy a nagyobbak milyen videójátékot játszanak, és jó lenne, ha tudná a szülő, hogy mit csinál a virtuális térben a gyereke. Vonódjon be a felnőtt, ismerje meg és értse azt, ami a gyerekkel történik. Ma ugyanúgy nem érti a szülő ezt, mint 30 éve a marihuánahasználatot, amivel nem voltak személyes tapasztalatai, saját élményei, ezért démonizálta a legtöbb szülő például a kannabiszfogyasztást. Ehhez képest látjuk, hogy sokan azok közül, akik annak idején marihuánát fogyasztottak, és a közhiedelem szerint intravénás szerhasználóvá kellett volna válniuk, ma sikeres, komoly pozíciót betöltő felnőttként dolgoznak, vagy egyszerűen csak jól, egészségesen funkcionáló átlagemberként élnek. Ma hasonló a helyzet például a videójátékokkal, amikkel most vagyunk a nulladik ponton. Ebben a kontextusban sokkal egyszerűbb dolguk van a mai szülőknek, mint az előző szülőgenerációnak, mert csak le kell ülniük a gyerekükkel a videójátékhoz vagy egyéb online tevékenységhez, és meg kell érteniük, hogy mit ad az a gyereknek. Annak kellene fókuszban lenni, hogy passzív „fogyasztók” és felhasználók helyett kritikusan gondolkodó, aktív felhasználókká váljanak a gyerekeink. Egy most induló kutatásunkban például pont azt vizsgáljuk, hogy mit tudnak a szülők a gyerekek videójáték-használatáról, beleértve a vonatkozó költségeket és a szerencsejáték-elemeket is. (A kérdőívet itt lehet kitölteni: tinuryl.com/games-study-HUNG)

Mi az, ami meghatározza, hogy valaki függővé válik-e, akár szerhasználóként, akár viselkedési értelemben?

Sok veszélyeztető tényező lehet. Szerepet játszik a genetika, az impulzivitás, a különböző szociális készségek zavara vagy más pszichés és viselkedési zavarok is. Az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar – a szerk.) is lehet például veszélyeztető tényező, de a videójátékok is fokozhatnak bizonyos ADHD-s tüneteket. Mindemellett visszahatásra is van adat, amikor a videójáték maga az öngyógyítási folyamat. A selfmedikációs hipotézis, ami a drogokkal kapcsolatban született, azt mondja, hogy ha van valamiféle hiányosság a megküzdési, stresszkezelési mechanizmusokban, és azt nem tudja valaki belső kapacitásból kezelni, akkor valamilyen szert használhat. Nyilván olyat, ami az adott problémájára reagál, enyhítve azt, akár csak rövid távon. Egy stresszkezeléshiányra valamilyen depresszáns szert, mint alkohol, heroin vagy egyéb opiát. A figyelemzavar esetében az, hogy elkezdesz videójátékozni, ami extrém figyelmi kihívás, és így segíthet elérni azt az agyi aktivitásszintet, ami elősegíti a figyelmi állapotot, az adja magát. Mindig kérdés azonban, hogy mi az, ami adaptívvá válik, és mi az, ami nem. Azt látjuk a gyakorlatban, hogy senki nem véletlenül lesz függő, akárkit nem lehet beetetni. Állatkísérletben is látjuk, hogy nem olyan könnyű egy egyedet drogfüggővé tenni. Az embernél végképp nem. Erre jó példa, hogy van, aki kipróbálja a heroint, és azt kérdezi, mi ebben a jó, míg a másik azt mondja, hogy ezt kerestem mostanáig. A stressznél, a túlingereltségnél, az erős érzelmekkel, feszültségekkel való megküzdésre való képtelenségnél könnyen megjelenhet egy depresszáns drog, ami segít csitítani ezeket a belső konfliktusokat. A stimulánsoknál fordítva lehet: ott az érzelmek megélésének nehézsége vezethet a stimuláns használatához, mert az átmenetileg segít megélni azokat.

„A lényeg, hogy nem lesz valaki véletlenül alkoholista, heroinista vagy szerencsejáték-függő. Valami olyat nyújt neki az a szer vagy az a viselkedés, ami kompenzál valamilyen hiányt, megküzdési nehézséget vagy hangulatkezelést.”

De ez fordítva is igaz. Egy gyerek, ha nagyjából úgy nő fel, hogy képes örömét lelni különböző tevékenységekben, aktivitásokban, a másokkal való együttlétben, akkor belőle nem nagyon lehet súlyos függő. Nehézségei mindenkinek vannak, de ha valakinek nagyjából megvannak a megküzdési stratégiái, képes jól érezni magát a világban, örömöt találni különböző dolgokban, ott nem nagyon van helye masszív addikciónak. Lehet, hogy kipróbál szereket, lesznek zűrös dolgai, de nem reális, hogy addiktív karriert fut be.

Tudom, hogy vannak olyan történetek, hogy van egy fantasztikus tanuló, kiegyensúlyozott gyerek, és egyszer csak a semmiből jön a csúnya heroin, de ez torzítás. Ezekben az esetekben is volt előzmény, csak nem látjuk. A felszínen lehet, hogy minden rendben van, de a semmiből nem keletkezik drogkarrier. A heroin és sok más drog valóban nagyon veszélyes, de önmagában nem elég a függőséghez, nem tud akárkiből függőt csinálni.

Amikor problémánk van, azzal mindannyian igyekszünk megküzdeni, de ha nincsenek belső erőforrásaink, akkor külsőket keresünk. Ez számos dolog lehet, például extrém sport, agresszív viselkedés vagy akár drog is. Lehet, hogy én az ADHD-mra vagy egyéb idegrendszeri eltérésemre úgy reagálok, hogy extrém sportokat űzök vagy tűzoltó leszek, ami lehet megterhelő a családom, partnerem számára, de legális, társadalmilag elfogadott dolog.

Már a viselkedési addikciók kapcsán is több adat igazolja, hogy nagyon hasonló érintettségek és nagyon hasonló mértékű genetikai meghatározottságok vannak a szerencsejátéknál, videójátéknál, mint az alkohol- vagy egyéb szerfüggőségek esetén. Mindezeknek különböző kimenete lehet, hiszen az izgalomkeresés ott van akár a tűzoltónál, a sürgősségi orvosnál, és ott van a bűnözőnél is. Az viszont már jórészt szocializációs hatásokon múlik, hogy a lelkiismereti funkciók optimálisan kialakulnak-e vagy sem. Itt jön be a nevelés vagy minta kérdése: hogy ha valaki alulszocializált, akkor ugyanazzal a genetikai háttérrel lehet, hogy heroinista vagy bűnöző lesz, míg másnál társadalmilag elfogadott formát ölthet ennek a kifutása. A szülők, a nevelés szerepe itt igazán jelentős, bár azt is tudjuk, hogy nem kizárólagos.

Mi vár a nyugati társadalmakra a közeli jövőben a képernyővel kapcsolatos függőségek területén?

Ami most a technológiai fejlődés területén zajlik, az kicsit olyan, mint ami a drogszcénában a szintetikus szerek megjelenése. Ez azt jelenti, hogy állandó változás zajlik. Valójában lövésünk sincs arról, hogy a videójátékok és egyáltalán az online világ, a közösségi média, a virtuális valósággal kapcsolatos folyamatok és a mesterséges intelligencia merre fejlődnek. Hogy az elvileg 18 év alatt illegális, szerencsejáték jellegű dolgok, mint például a noot boxok megjelenése a videójátékokban, vagy az okostelefonok, a VR-szemüvegek (virtuális valóság – a szerk.), a közösségi média terjedése hova vezethetnek, azt megjósolni képtelenség. Az biztos, hogy mindez iszonyatos tempóban fejlődik, és nem lehet tudni, mi az igazi kihívás. Nemhogy tíz-húsz éves, de néhány éves távlatban is szinte felfoghatatlan átalakulások zajlanak, ami azt is jelenti, hogy generációsan is nagyon gyorsan változik, hogy ki mibe születik és fejlődik, ami alapvetően az idegrendszeri fejlődést is meghatározza. Az egész lekövetése és a reakció a legnagyobb szakmai kihívás. Ezek a dolgok rohamos ütemben változnak, így ezek a fiatalok mások, másképp működnek, másképp kommunikálnak, mint a szüleik generációja. Sőt, a generációk közötti váltás is sokkal rövidebb időn belül következik be. De hát mi is mások voltunk, mint a szüleink. Én azért bizakodó vagyok, nem szeretem a végletes felfogást, és az ember hatalmas plaszticitása, rugalmassága nagy segítségünkre lehet. Azonban az is biztos, hogy problémákat is generálni fognak ezek a változások.

1. Van olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg? 

Hajlamos vagyok kötődni a tárgyakhoz, de nem végletesen. Van például egy háromlábú, kőből faragott békám, attól nem válnék meg.

2. Van hobbija/passziója?

Olvasni, kirándulni és zenélni szeretek. 

3. Mik vannak általában a táskájában?

A laptopom elsősorban. Jegyzetek, néhány toll. És egypár apró gyerekjáték meg kő, amik az idők során odakerültek. Meg a gyermekeim születéskor kapott azonosító karszalagjai.

4. Van visszatérő félelme?

Hirtelen nem jut eszembe ilyen, szóval talán komoly nincs.

5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?

Ez már valamivel nagyobb gyermek kori emlék, de talán egy bulgáriai hegy megmászása az apámmal. 

6. Van olyan elv/gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit szívesen ad át a tanítványainak/gyerekeinek?

A kitartást fontosnak tartom. Abban az értelemben, hogy megtanulják a gyerekek, hogy el tudják érni a céljukat, ha igazán akarják. 

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?

Nincs ilyen. Igazából sose terveztem előre, nem kerestem és kergettem célokat. Jönnek az újabb dolgok maguktól. Jó lenne írni egy tudományos ismeretterjesztő könyvet, amit nagyon régóta tervezek, de nem hiszem, hogy ez a következő öt évben lesz. Inkább utána.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Attól függ, kit kérdeznénk.

9. Mi a legjobb képessége?

Ez is. 

10. Miből inspirálódik, mi az, ami kikapcsolja?

A futás jót tesz nekem.

11. Tea vagy kávé?

Nem iszom egyiket sem. Mármint koffeintartalmút nem. Gyömbérteát iszom. Néha vörös teát.

12. Mit olvas most?

A három testőr Afrikában-t olvassuk együtt a fiammal.

13. Van olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?

Az ellenségeskedéssel és a hazugsággal nehezen.

14. Mit főz leggyakrabban?

Nem nagyon főzök. Mondjuk egy évben kétszer. De a grillezett tonhalat meg tudom csinálni (mondjuk nem egy bonyolult étel), az talán az egyetlen, ami többnyire az én feladatom otthon. Meg a gulyásleves, de ahhoz kell a feleségem segítsége is.

15. Hány órát alszik átlagosan naponta?

Éjjel körülbelül ötöt. De szoktam napközben egy-két 10-15 perces „áramszünetet” tartani.

16. Van bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

Dobolni szeretnék megtanulni sokkal jobban, mint amennyire most tudok.

17. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?

Nincs egy ilyen. Mostanában főleg csak futás közben hallgatok zenét, de nagyon változó, hogy mit. A Rolling Stones vagy a Pink Floyd biztos pont. Valójában nagyon alkalom- és hangulatfüggő. Lehet pop, lehet heavy metal, lehet punk.