A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni. Sőt, képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy így volt helyes. Az a legkülönösebb, hogy ilyenkor nem másnak hazudunk, hanem önmagunknak. Az önbecsapás jelensége sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk...

Azt mondom, amit gondolok?

Számtalan módja van annak, ahogy a tényleges beszéd elmozdul a gondolkodástól, vagy egyenesen befolyásolja a gondolkodást. A legegyszerűbb példa az, hogy többnyire nyelvi klisékben beszélünk... Észre sem vesszük, és a nyelvi klisék „beszélnek helyettünk”.

Ennél bonyolultabb helyzet az, amikor azt mondom, amit a másik elvár tőlem, illetve amiről úgy vélem, hogy a másik elvárja tőlem. Ez lehet egyszerű udvariasság (nem értek ugyan egyet vele, de nincs kedvem kritizálni), lehet figyelmesség (nem akarom megbántani), de lehet puszta önérdek is (alárendelt helyzetben vagyok, és úgy gondolom, hogy nem szabad vitáznom a másikkal, mert az hátrányos helyzetbe hozhat). Ilyenkor minden további nélkül megmagyarázzuk magunknak, miért nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk. És ez már az öncsalás előszobája: ha magától értetődően nem azt mondjuk, amit gondolunk, akkor onnét már csak egy lépés, hogy ezt automatizáljuk és engedve az öntudatlan motivációknak, azt is gondoljuk, amit valamilyen érdek mentén mondani kényszerülünk.

Az öncsalás akkor kezdődik, amikor az érdekeink vagy az érzelmeink által meghatározott gondolkodásunk felülkerekedik a logikus és a tényekre támaszkodó gondolkodáson. Amikor a valóságelvnél erősebbnek bizonyulnak a vágyaink. Ilyenkor a magyarázat a tények helyett az érzelmekre támaszkodik: ezt hívjuk racionalizációnak. A vállalati bulin a partnerem nyilvánvalóan flörtöl egy másik férfival, de ezt nem akarom vagy nem merem észrevenni, ezért elhitetem magammal, hogy csak beszélget, csak jókedve van, csak a munkahelyi problémáikról csevegnek. A kellemetlen valóság helyett (kapcsolatunk már közeledik a végéhez) egy elfogadható valóságot kreálok, s ennek a képét dédelgetem. Nem tudatosan tagadom le a tényeket, hanem – öntudatlanul – bizonyos tényekről és egyértelmű jelekről nem veszek tudomást. Sőt inkább rá sem kérdezek arra, mi volt ez a jelenet, nehogy ezzel felbőszítsem, és felesleges gyanakvásommal idegenítsem el magamtól a páromat. Hazudok magamnak, majd a hazugságot egy elfogadható narratívába illesztem: racionalizálok. A pszichoanalízis még ennél is mélyebbre megy, és azt állítja, hogy lelki fejlődésünk során nem csupán igazodunk a számunkra érzelmileg fontos szereplőkhöz, anyánkhoz és apánkhoz, de tudattalanul azonosulva  velük azt mondjuk és azt tesszük, amit ők tennének és mondanának. Ebben az esetben persze nem csaljuk meg önmagunkat, hogy megfeleljünk a másik elvárásainak, hanem a másik vélekedését és világképét egész egyszerűen bekebelezzük önmagunkba. Jól ismerjük, amikor egy lány úgy beszél, ahogy az anyja, úgy nevet, ahogy az anyja, egy fiú azt a szakmát választja, amit az apja művelt, úgy szórakozik, ahogy ő szórakozott. A spektrum tehát széles: az alkalmi önámítástól a súlyos önbecsapáson keresztül egészen a másikkal való azonosulásig terjed, ahol már nincs érzékelhető különbség aközött, amit én gondolok és aközött, amit a másiktól átveszek.

Az öncenzúrától a gondolkodás feladásáig

Az alábbi három példa a gondolkodás és a lehetséges beszéd közötti különbség eltérő eseteit mutatja meg. Mindhárom összefügg azzal, hogy valaki egy bizonyos pozícióba kerül. Nagyon gyakran azt tapasztaljuk, hogy nem egy személy foglal egy társadalmi pozíciót és alakítja azt a maga képére, hanem ez a szimbolikusan rögzített pozíció adja meg a keretét annak, hogy az adott személy azután mit mondhat és mit gondolhat.Öncenzúrának nevezzük azt a fajta működést, amikor egy pozícióban levő személy (iskolaigazgató, vállalati vezető, politikus) anélkül, hogy bárki szólna neki, magától is azt mondja, amit az adott helyzetben mondania kell, és amit kinevezői elvárnak tőle. Egy szimbolikus mandátum elfogadása nemcsak azt jelenti, hogy az illető megbízható, hanem azt is, hogy éppen azért megbízható, mert nemcsak a megfelelő szellemi képességekkel és szakmai tapasztalattal rendelkezik, hanem azt is tudja, mikor mit kell mondania. Képviselni tudja az általa elfoglalt pozíciót a társadalmi térben. Nem mond olyat, ami összeegyeztethetetlen a helyzetével és automatikusan cenzúrázza magát – vagyis kizárólag a megfelelő véleményt hangoztatja. Nagyon hasonló történik, amikor valaki átveszi mások (ismert vagy elképzelt) véleményét, és azt a sajátjaként hangoztatja. Heidegger arról beszél, hogy a hétköznapi életben többnyire terhet jelent önálló véleményt formálni, ezzel ugyanis kockáztatjuk a többiek elfogadását és ez általában is nehéz feladat, mert gondolkodást igényel. Ezért az ember hajlamos feloldódni az átlagosságban, és úgy gondolkodni, ahogy mindenki gondolkodik, úgy beszélni, ahogy mindenki beszél, úgy szórakozni, ahogy mindenki szórakozik. Az inautentikus létezésnek ezt a formáját Heidegger akárki-létnek nevezi: az önálló gondolkodás terhétől mentesül az ember, ha úgy él, úgy beszél és úgy cselekszik, ahogy az akárki, az átlagos mindennapiság embere (németül das Man). A nem önálló beszédnek azonban van egy másik formája is (erről már Heidegger nem beszél): ez az, amikor egy személy végre „valakinek” érzi magát és saját karrierjétől, új pozíciójának súlyától megrészegülve elkezd úgy beszélni, ahogy annak a „valakinek” beszélnie kell. Egy elképzelt Másik helyett beszél és azonosul ezzel a beszédmóddal: elhiszi, hogy ő az, akinek a nevében beszél. Mindnyájan „valakivé” akarunk válni a többiek szemében és gyakran vállaljuk, hogy „valakiként” már nem feltétlenül azt mondjuk, amit gondolunk.A harmadik példa az, amikor a beszélő helyzetéből fakadó beszéd végképp eloldódik az adott személy gondolkodásától és már nem is keletkezik kognitív disszonancia aközött, amit mond és aközött, amit gondol: merthogy az illető egész egyszerűen lemond az önálló gondolkodásról. Ha egy adott helyzetben túl nagy teher az önálló véleményformálás, akkor megtörténhet, hogy az illető ténylegesen megtiltja magának a gondolkodást és a tekintélytisztelet, az önalávetés, vagy egy meglévő rend fenntartása érdekében egy bevett és biztonságot nyújtó narratívát ismételget. Nem gondolkodik, csak beszél – és automatikusan beszél belőle egy bizonyos világfelfogás. Ilyenkor már nem is csaljuk meg önmagunkat, hanem azonosulunk egy beszédmóddal. Szigorúan hierarchikus intézményekben (kórház, börtön), tekintélyelvű pártapparátusokban vagy egyszemélyi vezetésre épülő cégeknél nagyon gyakori, hogy az alárendelt helyzetben lévő vezetők lemondanak az önálló véleményről, és azt mondják, illetve gondolják, amit várnak tőlük.

Öncsalás és politikai diskurzus

A rendszerváltás után sokáig azt hihettük, hogy a véleménykülönbségekkel együtt megjelenik a politikában a gondolkodás szabadsága is. Az elmúlt csaknem három évtizedre visszatekintve azonban csalódottsággal és csodálkozással állapíthatjuk meg, hogy a kezdeti fellendülés után ennek mintha épp az ellenkezője történt volna: különböző vélemények és különböző pártok vannak ugyan, ám szabad és tényszerű gondolkodás a köz érdekében már aligha, vagy csak a nyilvánosság jelentéktelen rezervátumaiba visszaszorulva. Mintha a politikai diskurzus eleve abból indulna ki, hogy az emberek nem tudnak gondolkodni, nem értik a valóságot és túlságosan sokfélék ahhoz, hogy sokféleképp szóljunk hozzájuk.  A szavazatmaximalizálásra törekvő politika az emberek közötti legkisebb közös nevezőt keresi. A politikusok egy elképzelt szavazóhoz intézik a szavaikat, és ezek a szavak egyre egyszerűbbek. A politikailag elfásult állampolgárok pedig valóban csak a legegyszerűbben fogyasztható szlogeneket képesek egyáltalán észrevenni és felfogni. A mindenkori ellenzéki pártoknak persze annyival könnyebb a helyzetük, hogy szerepüknél fogva kritikát kell gyakorolniuk, és a kritikával mindig könnyebb az igazság oldalán maradni. A kis pártok azért vannak némileg könnyebb helyzetben a nagyoknál, mert nekik nem kell mindig tekintettel lenniük a tagok lehetséges és majdani pozíciójára. Az összkép azonban nem csupán Magyarországon elkeserítő: a politika egyre inkább a kommunikációról és a politikai marketingről szól mindenütt. A szakmai vitákat felváltják a könnyen emészthető politikai szlogenek, az értelmes és vitázni képes politikus típusa helyett politikai celebek jelennek meg, a pártok pedig nem egymás programjairól vitáznak, hanem egymás korrupciós ügyeiben és személyes életében turkálnak. Egy ilyen helyzetben a politikusok szinte sohasem azt mondják, amit gondolnak, hanem azt, amit a kommunikációs gépezet megkíván. És minél élesebb a kommunikációs küzdelem, annál fontosabb, hogy egy párton belül egyetlen következetes vélemény legyen csak érvényes, azért mindenkinek azt kell mondania. Nem nagyon lehet töprengeni, gondolkodni, kritikát gyakorolni, mert azt az ellenfél kommunikációs gépezete azonnal gyengeségként és bizonytalanságként jeleníti meg. Így pedig a politikai szervezet egyre merevebb lesz, egyre kevesebb teret enged az önálló véleménynek és az önálló kezdeményezésnek (hiszen a lokális eltérés gyengítheti a párt egészéről alkotott képet), és egyre többször kényszeríti rá a megszólalókat az automatikus beszédre. Nagyon szomorú látni, ahogy jobb sorsra érdemes, lendületes és értelmes emberek elkezdenek „valakivé” válni, és szinte abban a pillanatban lemondanak az önálló beszédről és a kritikus gondolkodásról. Rendkívül ritkán történik meg, hogy egy politikus felébred az automatikus beszéd állapotából, szembenéz a tényekkel és elismeri, hogy esetleg tévedett. A tényekkel való szembenézés helyett többnyire a kikerülés, a hárítás és a kimagyarázás stratégiáit látjuk. Pedig egy valósággal szembenéző, esetleges hibáit elismerő és ennek következtében változtatni képes politikus valószínűleg rokonszenvessé válna a szavazók számára. Legnagyobb meglepetésükre ugyanis egy gondolkodni képes embert látnának az automatikus beszédet mantrázó „valaki” helyett. Még sokáig lehetne folytatni az elemzést arról, hogy a legújabb politikai tendenciák hogyan idézik elő azt, hogy politikai szereplők a nyilvánosság előtt kénytelenek olyasmit állítani, amiben maguk sem hisznek. Vagy pedig azt, hogy a politika miként termelni ki azokat az embereket, akik bármit képesek mondani, mert semmiben sem hisznek és nem is gondolkodnak. Egy azonban bizonyos: mindenkiben él az igény arra, hogy azt mondhassa, amit gondol, és hogy a másiktól azt hallja, amit a másik gondol.