Ugyanakkor felesleges azon nosztalgiázni, hogy nekik mennyivel nyugodtabb, békésebb, kiszámíthatóbb életük volt, mert ez egyfelől nem igaz (hiszen háborúkat és válságokat kellett átélniük), másrészt a világ változását nem lehet feltartóztatni, és nekünk ebben a világban kell élnünk. Nosztalgiázni tehát nem érdemes, de a világ jelenlegi állapotáról érdemes gondolkodni.

A modern élet legfőbb jellemzője a változások gyorsasága és a szinte feldolgozhatatlan információtömeg. Életünk feltételei szakadatlanul átalakulnak, új szokások, új intézmények, új divatok születnek napról napra... A fejlett világ legtöbb országában ugyanazokkal a problémákkal küszködnek az emberek: fáradtság, depresszió, kiégés, magány, függőségek, alkohol, drogok. Egy felmérés rámutatott, hogy a nyugati világ országaiban minden harmadik embernek van vagy volt az élete során pszichés problémája. Az evolúciós pszichológusok és az agykutatók egyöntetű véleménye szerint ez azért van így, mert a túl nagy tömegű és túlságosan gyorsan változó információt az agyunk nem tudja feldolgozni. Ez a feltartóztathatatlanul áradó információtömeg hírek, képek és adatok formájában nem tudássá válik, hanem állandó információs zajjá. Ezt pedig csak más zajokkal lehet háttérbe szorítani – szórakozással, élményekkel vagy tudatmódosítással. A neurózisok oka a túl sok információ, amivel szemben nem tudunk védekezni, és ami nem a tudásunkat növeli, hanem bizonytalanná és kiszolgáltatottá tesz.

Olyan világban élünk ma, ahol szinte mindenről van információnk (mi történt éppen a világ legtávolabbi szegletében, mi az újabb fordulat kedvenc celebünk életében, valós időben kapjuk a híreket a Facebook-on sok száz ismerősünk élményeiről és gondolatairól), de ezek az információk elszigeteltek, nem alkotnak egyetlen nagy képet. Szinte mindenről tudunk, vagy tudhatunk, de valójában a világ egészéről nincs képünk Az információtömeg nem tudássá válik, hanem a szórakozás és a leskelődés forrásává – vagy szorongató és fenyegető tényezővé, ami elől nem tudunk kitérni. Az információ túltermelése és az egész hiánya között kínzó feszültség jön létre...

Nemcsak az a probléma, hogy túl sok az információ – sokkal inkább az, hogy nincs közünk a megszerzett információhoz. Az áradó képek és hírek virtuális világa valójában egy olyan idegen világ, amiben bármilyen hír bármikor érdekessé lehet – de ugyanígy bármilyen információ bármikor idejétmúlttá és feleslegessé is válhat. Mégis ez a virtuális világ válik egyre inkább az otthonunkká, és ebben próbáljuk kialakítani az énünket is. A Facebook például olyan fiktív önkép létrehozását teszi lehetővé, aminek esetleg alig van kapcsolata a valóságos emberrel – ám mégsem puszta csalásról van szó, hanem arról, hogy a Facebook egy második világ a valódi mellett, virtuális kommunikációval, virtuális barátságokkal, virtuális személyek közötti virtuális érintkezésekkel.

Bizonytalanságunk oka tehát egyrészt a hatalmas és feldolgozhatatlan információtömeg, másrészt az, hogy nincs képünk az egészről, vagyis a világban nem vagyunk otthon, csak a világ egy nagyon kicsi részében, harmadrészt az, hogy nincs eleven kapcsolatunk a tudással, sok mindenről tudunk, de nem tudjuk, hogy ennek a tudásnak az alapján hogyan építsünk fel egy értelmes életet...

Állandóan keresünk valamit. Azt hisszük, hogy információt keresünk, pedig nem: valójában a sok keresgélés, a Google-ban való szakadatlan kutakodás mélyén a bizonyosság keresése rejlik. Otthonosságra, értelmes életre és bizonyosságra vágyunk...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 2. számában olvasható