Ön néhány évvel ezelőtt tért vissza Németországból, ahol egy pszichoszomatikus klinikát vezetett. Hogyan működik egy ilyen intézmény?

Talán érdemes megemlíteni, hogy Németországban 100-120 ilyen klinika működik, és külön érdekessége, hogy nem a betegbiztosító finanszírozza, hanem a nyugdíjbiztosító. Érdekében áll ugyanis, hogy az emberek egészségesek maradjanak és ezzel a korai nyugdíjazást megelőzzék. Ez azt is jelenti, hogy a páciensek fiatal, munkaképes korú emberek. Komplex terápiák folynak itt, ami azt jelenti, hogy a betegség testi, szomatikus kezelése mellett, ami szintén nagyon lényeges, egyéni és csoportos pszichoterápiára is lehetőség van. Kreatív, művészi és mozgásos terápiás foglalkozások zajlanak az egyéni szükségleteknek megfelelően. Vannak speciális osztályok, amelyek depresszióra, szorongásos panaszokra vagy pszichés traumákra szakosodtak. A pácienseket a háziorvos utalja be, vagy a helyi pszichoterapeuta kérvényezi az ellátást. A kezelés hat héten át tart, de a beteg lakóhelyén gyakran tovább folytatódik, vagyis ez hosszú távú program.

Milyen eredményei vannak a pszichoszomatikus klinikai ellátásnak?

A vizsgálatok azt mutatják, hogy a komplex módon kezelt páciensek életminősége jobb, ritkábban betegek, kevesebbet hiányoznak a munkahelyükről, jobban teljesítenek, kiegyensúlyozottabb a családi életük, és boldogabbak. Németországban a hatvanas években született meg az a rehabilitációs törvény, amely a pszichoszomatikus klinikák működését lehetővé tette. Azóta is vizsgálják a klinikák eredményességét, hiszen fontos társadalmi kérdés, mire adnak ki pénzt és annak milyen haszna van.

Mi ehhez képest „kicsit” le vagyunk maradva...

Magyarországon jelenleg talán csak a Tündérhegyi Klinika működik hasonlóképpen. A hetvenes és nyolcvanas években itthon is volt mozgás ezen a területen, el is indultak kezdeményezések, de ezeket szervezeti átalakulások nem követték, sőt azok az osztályok is bezártak, amelyek a nyolcvanas években alakultak meg. Az oktatásban, az orvosképzésben is a szomatikus felfogás maradt az irányadó, amely a lelket kikapcsolja, szerepét nem vizsgálja a betegség kialakulásában és a gyógyulás folyamatában. Régóta tudjuk pedig, hogy a háziorvosokhoz a pácienseknek óvatosabb becslések szerint 30, a merészebbek szerint pedig 60-70 százaléka valamilyen lelki eredetű probléma miatt megy el. Ha például ma idehaza valaki azzal a tünettel érkezik, hogy magas a vérnyomása, akkor felírják számára a gyógyszert és nem foglalkoznak a másik, a lelki oldallal, azzal, hogy milyen az életvitele, milyen családi, munkahelyi kapcsolatai vannak, milyen a párkapcsolata.

Mit kellene mondani az orvosoknak, hogy elhiggyék, a magas vérnyomásra nem elég csak a gyógyszert?

Az orvosok tulajdonképpen tudják ezt. A Bálint-csoportokban mindig ki szokott derülni, mennyi mindennel tisztában vannak. A probléma az, hogy nem élnek ezzel a tudással. Bálint Mihály éppen a háziorvosok pszichológiai képzésére alkalmazta először ezt a fajta csoportos foglalkozást. Pofonegyszerű módszerről van szó, 10-12 orvos egy vezető bevonásával leül és megbeszélik a saját eseteiket. Minden esetmegbeszélés nagyon mély pszichológiai tanulmány is egyben, ráadásul nemcsak az eset kerül górcső alá, hanem az orvos maga is. Azt is megbeszélik, mi az orvos problémája az esettel, hiszen ő is ember, aki érez, gondolkodik és cselekszik. Vagyis a Bálint-csoportban az orvos személyesen is bevonódik. E mögött az a meggyőződés áll, hogy nem a módszer gyógyít, hanem maga az orvos. A gyógyulás folyamata ugyanis az orvos-beteg kapcsolaton belül zajlik az orvos stratégiáján, kommunikációs módján keresztül. Oda-vissza ható folyamatról van szó, amit a szakma interszubjektív kapcsolati történésnek nevez. A hagyományos ellátásban az orvos a betegének megmondja a „tutit”, hogy mi a helyes. De ez egészen biztosan nem segít! Bálint Mihály ezt hívta az orvos apostoli funkciójának. Csakhogy az a fajta elhivatottság, hogy majd én mint orvos megmondom a betegnek, hogy mit kell tennie, mert én tudom, mert megtanultam az egyetemen – ezt a beteg nem tudja használni a saját gyógyulásában. Inkább ellenállást vált ki belőle, hiszen tudjuk, sokan nem veszik be a gyógyszert, nem tartják be a javaslatokat.

Akkor mi az, ami használ?

Ha maga a kapcsolat jó! A gyógyítás nem lehetséges a kapcsolaton kívül. A gyógyulás folyamata csak úgy indulhat el, ha a beteg maga döbben rá, mit is kell tennie ahhoz, hogy újra egészséges legyen! A Bálint Társaságban azért szervezünk most egy konferenciát, hogy ezt a gondolatot életben tartsuk. Szeretnénk felmérni a pszichoszomatika jelenlegi állását Magyarországon, kideríteni, milyen tevékenységek, kutatások zajlanak. Azt is szeretnénk elérni, hogy minden orvosi szakterületen működjön egy pszichoszomatikus csoport, amely ezt a szemléletet a saját működési körében tovább élteti, szakmai kongresszusokon erről előadásokat tart stb. Minden szakterületnek megvan ugyanis a sajátos pszichoszomatikus szemlélete, egy gyerekorvosnak tudnia kell például, hogy a gyermek egészsége mennyire szorosan összefügg azzal, milyen családi viszonyok között él.

Anyaként pontosan érzi az ember, hogy például a szülés legalább annyira lelki folyamat, mint testi. A kórházakban mégis betegségként kezelik az ezzel járó testi folyamatokat.

Nagyon könnyű azt mondani – bármilyen betegség kezelésében –, hogy a lelki dolgokra nincs idő. De ez sokkal inkább a hozzáálláson, a szervezet vezetőjének példamutatásán, a tudáson, az egész szakma szellemiségén és filozófiáján múlik.

Hallani olyan véleményeket is, hogy valójában minden betegség pszichés...

A pszichoszomatika négy területtel foglalkozik: a hormonrendszerrel, az immunrendszerrel, a reprodukciós folyamatokkal, valamint az agyban lejátszódó folyamatokkal. Ez utóbbi azért különösen lényeges, mert a pszichés traumák itt játszódnak le... Ennek a négy területnek a működése minden betegségben szerepet játszik. Itt van például a rák kialakulásának kérdése. Bizonyos stresszfaktorok – és ez tudományosan is kimutatott, – be tudnak indítani a szervezetben olyan káros folyamatokat, amelyek más faktorok (pl. genetikai) mellett, fokozni tudják a rák kialakulásának esélyét. A stressz minden betegség kialakulásában kulcsszerepet tölt be. A gyomorfekélyről kiderült ugyan, hogy egy bizonyos baktérium okozza és nagyon jó eredményeket lehet elérni, ha ezt kiirtjuk. De! Az emberek 60-70 százaléka fertőzött ezzel a baktériummal, és mégsem kapja meg a betegséget. Vagyis ezen a ponton lép be a rendszerbe az ember lelkisége, az átélt stressz, a pszicho-immunológiai faktor. Tehát mai tudásunk szerint a fekély akkor alakul ki, ha az ember pszicho-immunológiai rendszere meggyengül.

Igen gyakran halljuk, hogy éljünk stresszmentes életet. De ezt nagyon nehéz megvalósítani a válság közepén, amikor az emberek élete egzisztenciálisan is veszélyben forog, amikor cégek mennek tönkre, amikor mindenkit fenyeget a munkanélküliség, a lecsúszás veszélye. Pszichológiai feladat-e megszüntetni a stresszt, ha az társadalmi problémákból származik?

Minden jelenség – a betegségek kialakulása is – belehelyeződik egy komplex rendszerbe, amiben egyszerre játszanak szerepet testi, lelki és társadalmi összefüggések. A Kopp Mária által vezetett vizsgálataiból például tudjuk, milyen összefüggések mutathatók ki az emberek lelki állapota és a gazdasági, munkahelyi, valamint családi állapotok között. Németországban sokkal kisebb a válság okozta kár, mégis sok betegség van. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a válság megszüntetésével nem lehet minden bajt megszüntetni. Pszichológusként nekem mindenképpen foglalkoznom kell azzal, hogyan él a páciensem, milyen anyagi körülmények és kapcsolatok között, hogyan neveli a gyerekeit, milyenek a mindennapjai stb. A stressz származhat rajta kívül álló dolgokból, de az biztosan nem rajta kívül álló dolog, hogy ezt hogyan kezeli, mert ennek vannak saját mozzanatai is, mindenki alakítja is a sorsát. Lehet segíteni abban, hogy a páciens értelmes módon dolgozza fel a vele történteket, ne szégyenkezzen miatta és esetleg másképp lásson rá a saját múltjára, felismerje abban a saját szerepét. Ma úgy gondolunk a betegségek kialakulására is, hogy azokat a biológiai és pszichológiai tényezőkön túl társadalmi faktorok is létrehozzák. A pszichoterapeuta feladata az, hogy az adott esetben ezeket az összefüggéseket kibogarássza. Ez csak egyéni munkával lehetséges. Mert a lelkünk nagyon összetett, mi magunk sem ismerjük ki magunkat a saját világunkban. Ehhez segítség kell. A segítők feladata pedig az, hogy megtanítsák az embereket, hogyan érhetik el, hogy „a testük olyan anyagokat termeljen, amelyekre éppen szükségük van” (Sue Gerhardt : A szükséges szeretet című könyvéből). Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni, „csak” az életmódra, a megfelelő táplálkozásra és a stresszmentes életre. Ebben nagyon egyszerű dolgok is segíthetnek, például a relaxációs technikák, a hétvégi pihenés, a nyári szabadság, vagy egy egyszerű feladat megoldásának az élménye – minden, ami kizökkent a megszokottból. Mert mindig egyensúlyokról van szó. A lélek olyasféle rendszer, mint egy nagyváros működése, ahol minden mindennel összefügg. Ha lezárjuk a Margit hidat, akkor Óbudán is dugó lesz. Az embernél is így van, néha nem lehet előre látni egy-egy eseménynek a távoli hatását. Azok jelen vannak, és lehet, hogy egyszer tünet formájában bukkannak elő.

Vannak-e mostanában tipikus betegségeink, amelyek leképezik a jelenlegi életünket?

Három betegségcsoportot említenék. Az elsőbe a depressziós, szorongásos tünetek tartoznak, és ebbe beleértem a kiégést, a burnout szindrómát is. A másodikba az identitászavarok tartoznak. Igen gyakran találkozom ugyanis az emberek dezorientációjával, az elbizonytalanodás érzésével, az életút keresésével, krízishelyzetekkel. Azzal a kérdéssel, hogy milyen lehetőségeink vannak most ebben a társadalomban, hogyan oldhatjuk meg a krízist, kitől kaphatunk segítséget? Erre nincs is ma még orvosi fogalom, de ma már az identitászavarok mögé tünetek és diagnózisok rendeződnek. A harmadikba azok a tünetegyüttesek tartoznak, amelyeket az ember az utcán is tapasztal, az elhízás, a gazdasági, morális lezüllöttség, az elszegényedés, az alkohol, és a bűnözés.

Az orvosnak valóban nincs könnyű dolga, ha mindenre egyszerre kell tekintettel lennie.

Ezért tartotta Bálint Mihály is kulcsfontosságúnak az orvos kompetenciájának növelését. A Bálint-csoportban az orvos megtapasztalhatja, hogyan bánhat hatékonyan a saját érzelmeivel, hogyan tud működni a munkahelyén, hogyan érdemes kommunikálni a beteggel, ráláthat arra is, ő maga miért választotta a saját szakterületét. Az esetmegbeszélések nyomán az orvos maga is változik. Bálint ezt úgy fogalmazta meg, az orvos kisfokú, mégis jelentős személyiségváltozáson megy át, hiszen minden megbeszélt eset őt is megváltoztatja, máshogy fog dolgozni, más gondolatai, asszociációi, érzelmei lesznek a beteggel kapcsolatban, és ez indirekt módon a saját kapcsolataira, a saját életére is kihat. Azáltal pedig, hogy önmagával jobban tud bánni, a betegével is jobban bánik majd. Tudatosabban kezeli az érzelmeit, ami azt eredményezi, hogy elégedettebb lesz, kevesebb feszültséget él meg, tudatosabban látja, mi zajlik közte és a betege között. Elégedettsége nő, nem azt érzi, hogy „jaj, annyi minden történt, olyan feszült vagyok, meg kell innom egy sört”.  Megváltozik a munkamódja, a tudatos életvitele. Amit megélünk, azt jobban át tudjuk adni és jobban el tudjuk fogadtatni. Ezzel megszűnik az orvos apostoli funkciója, már nem ő lesz az, aki megmondja a tutit. Személyes kapcsolat alakulhat ki orvos és beteg között, a beteg sokkal inkább megnyílhat, az orvos pedig sokkal mélyebben tudja megérteni a betegét. Partneri kapcsolat jön létre, megszűnik az orvos imádása, autoriter szerepe. Csak ilyen szerepben élheti meg a beteg a saját felelősségét, azt hogy nem az orvosért tesz meg valamit, hanem saját magáért.

Az interjú megjelent a Mindennapi Pszichológia 2010. 4. számában