2010-04

A stressz, ha állandósul, betegséget okozhat. Kimerítheti a szervezet alkalmazkodóképességét, rongálja az önbizalmat, gyengíti a kontrolláltságot, a biztonságérzetet. Megküzdeni a stresszel többféle úton is lehet. A kiváltó tényező jellegzetességei, a személyiség konfliktusmegoldó-képessége árnyalja a lehetőségeket. A komolyabb stressz előbb vagy utóbb kikényszeríti elszenvedőjéből a változást. Megküzdeni vele természetesen akkor lehet a legjobban, ha megértjük, mi is hívta elő.

A család légkörének melege, az apai erő és az anyai érzelem hozza létre bennünk a kapcsolatok fontosságának felismerését, a vágyat az ilyenfajta együttlét iránt. A szülői fészektől a barátságokon át a kiscsoportokig, a „csapat-tagság” odatartozás-élményéig, majd a saját párválasztásig halad a természetes fejlődés – az óvodától az iskolákon át a felnőtt „társulásokig”. Az érzelmi szövetségen alapuló társulások (informális kötelékek) és a formális (munkahelyi, hivatalos) kapcsolatok hálózatában, mint társas védőhálóban zajlik életünk, s ez a hálózat megvéd, segít, biztonságot ígér – és optimális esetben ad is – nekünk

A családtagoknál gyakran probléma, hogy nem megfelelően kommunikálnak egymással, nem fogalmazzák meg nyíltan gondolataikat, nem beszélik meg egymással gondjaikat, érzéseiket - a feszültségek egyre csak halmozódnak…  A kommunikációs problémákhoz pedig szorosan kapcsolódnak a pszichoszomatikus zavarok is, melyeknek kialakulásában a kutatók nagy jelentőséget tulajdonítanak az anya-gyerek kapcsolatnak.  A családi rendszerben a tagok értelemszerűen kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz. Gyakori, hogy a tüneteket produkáló gyermek közvetítő szerepet tölt be a szülők között, kifejezve a felnőttek egymás iránti igényeit. Az is előfordul, hogy a családtagok nem saját magukról beszélnek, hanem a másik helyett mondják ki annak érzéseit, gondolatait. A szerepek összekeverednek, a nyílt üzeneteket pedig az ellentétes metakommunikatív jelzések érvénytelenítik, s ezzel ellentmondásos választ eredményeznek.

Már a 20. század közepére kiderült, hogy az intelligencia nem azonos a tehetséggel. Sőt! Az Egyesült Államokban, a Stanford Egyetemen az 1920-as években indított követéses vizsgálatban intelligenciatesztekkel válogatták ki a tehetségeket. A  teszttel kiválogatott, több mint 1500 intellektuális tehetségből egyetlen Nobel-díjas sem lett… Ezzel szemben két fiatalt − akik a tesztben nem értek el elég jó eredményt ahhoz, hogy tehetségként azonosítsák őket − a tanáraik jelöltek a vizsgálatba.  (A két fiatal − Luis Alvarez és William Shockley − később elnyerte a Nobel-díjat!)

Az érzelmet és az értelmet szeretjük két különálló dolognak tekinteni, két hatalomnak, s úgy érezzük, mindkettő a maga törvényei szerint ítél.

A szomatizálók körében például gyakori, hogy eltúlozzák a stressz jelentőségét és fontosságát, s a lehető legrosszabb kimenetelt (pl. „ez tönkre fog engem tenni”) valószínűsítik. Ez a gondolkodásmód gyakran a testi tünetekre is jellemző (pl. „ez a fájdalom soha nem fog elmúlni”).  Könnyen belátható, hogy az ilyesfajta katasztrofizálás csak fokozza a negatív érzéseket és nem enged teret a pozitív érzelmeknek. 

A test és lélek egysége a pszichológiai közgondolkodásban már csaknem százéves múltra tekint vissza. Bálint Mihály, a híres orvos és pszichoanalitikus ezt a gondolatot már az ötvenes években próbálta átültetni az orvosi gyakorlatba. Világhírűvé lett műve: Az orvos, a beteg és a betegség itthon is napvilágot látott 1961-ben, a gondolat, hogy test és lélek szétválaszthatatlan egységet alkot, a hazai orvoslástól mégis idegen még. Dr. Harrach Andor pszichiáter, pszichoterapeuta nemrégiben tért vissza Németországból, ahol sokáig pszichoszomatikus klinikát vezetett. Idehaza orvosoknak Bálint-csoportokat szervez, emellett pedig kollégáival együtt a pszichoszomatika magyarországi helyzetét feltáró kongresszusra készülődnek októberben. 

Az ember gyakorlatilag képtelen felismerni, ha valaki hazudik neki – pedig sokan épp az ellenkezőjét gondolják magukról.