A mai fiatalok nem siettetik a felnőtté válást… Nem várják, mint nagymamáik egykoron, hogy mikor viselhetnek már „hosszú szoknyát”, mikor kaphatnak igazi önállóságot. Tanulmányaik vége felé kétségbeesetten keresgélik a megoldást, hogyan is lehetne elhalasztani a nagy horderejű döntéseket: a kilépést a munkaerőpiacra, a családalapítás felelősségét, miként lehetne kicsit meghosszabbítani a felhőtlen diákéletet. Sok második diploma, PhD-fokozat nem a tudomány iránti vonzódáson, hanem a szabadabb diákélet tartósításán, a felnőttlét terheinek elodázásán alapszik. Ma már nemcsak kapuzárási, hanem kapunyitási pánikról is beszélhetünk.  Kilépni, dönteni, elköteleződni, választani épp oly sok stresszel jár, mint a lehetőségek kapuját – néhány évtizeddel később – berekeszteni.

Azon ma már kevesen csodálkoznak, hogy a húszas éveik vége felé járó hölgyek és urak még igencsak korainak érzik a házasodást, s nem kevesen a gyermekvállalást a harmincas éveik közepére, végére tervezik. Nem pusztán a munkába állás és a családalapítás elkötelezettsége, hanem a fiatal felnőttkor harmadik fontos lélektani feladata, az eredeti családról való leválás is igencsak elhúzódik, amely pedig az önálló, felnőtt identitás megformálását, stabilizálódását jelenti. Persze kell hozzá szülő is, olyan, akiről le lehet válni, akihez szeretetteljes kapcsolat fűződik. Ideális esetben a szülők értékrendjét nem megtagadja, hanem továbbviszi és saját képére formálja úgy, hogy közben továbbra is bensőséges, baráti kapcsolatban maradnak. A leválás akkor teljes, ha mind földrajzilag, mind értékrendben, döntési kompetenciában, életformában, és nem utolsósorban egzisztenciában is megmutatkozik. Aki munkába állt ugyan, de a gyerekszobájában lakik és anyuka teszi elé a vacsorát, az még csak részlegesen felnőtt.

Pán Péterek – örök kamaszok

A felnőtt gyerek kamaszként létezése, az úgynevezett Pán Péter szindróma nem csak nálunk, de szerte Európában ismert jelenség. A húszas éveik végén, harmincas éveik elején lévő ifjak kényelmesnek találják a szülői házban maradást, keresetüket szórakozásra költik, alig vagy egyáltalán nem járulnak hozzá a költségekhez, élnek a szülők háztartásában, jövedelméből, igénybe véve szolgáltatásait. Bár félnek a leválás veszteségétől, az idősödő szülőknek gyakran nem kellemes, akár terhessé is válhat a majdnem középkorú gyermek jövés-menése, rendetlensége, a mosás, a főzés, a takarítás, a bevásárlás magától értetődő elfogadása. 

Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hisz nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Még egy lélektanilag képzett és nagyvonalú anyuka vagy apuka sem harcol azért, hogy végre valahára kisebb presztízse legyen a gyermekénél, szűküljenek a szerepei, szegényesebbé váljanak mindennapjai. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában még nem jelenti a felnőtté válást, ahogy a munkába állás vagy akár a házasodás sem.

Én-központú modernizáció   

Ahogyan elromlott tárgyainkat eldobjuk, mert a javíttatás nem lehetséges, vagy nem kifizetődő, manapság úgy cseréljük le kapcsolatainkat, házastársunkat, családunkat, ha terhessé, vágyaink akadályozójává válik.. Sok döntés eleve a „ha nem megy, akkor elválok, kilépek, otthagyom, lecserélem” – ideológiával születik. Az elköteleződés ugyanis lemondással, a szerepek átrendezésével, jár. Ilyenkor nem pusztán a keresetet, hanem a szabadidőt, a vágyakat, az elképzeléseket, az erőfeszítéseket is meg kell tudni osztani. Természetesen az alkalmazkodás sokféle nyereséggel párosul, ám a veszteségek is szemmel láthatóak annak, aki megszokta, hogy saját maga áll a középpontban.

Az Én előtérbe kerülése megnövelte a félelmet mindenfajta elköteleződéstől. Munkába állni azt jelenti, hogy az illető nap mint nap vállalja feladatait Sőt, az esetek többségében azt is, hogy idejével nem ő rendelkezik, elfogadja mások utasításait, értékelését, szempontjait, azaz szabadsága korlátozottá válik. Érthető, hogy a mai fiatalok nehéz szívvel szánják rá magukat erre a döntésre, és sokan inkább az „örök egyetemista”, avagy a kényszervállalkozás látszólagos szabadságába menekülnek. Ennek egzisztenciális hátterét nemritkán a szülői ház biztosítja..

A családalapítás elköteleződése talán még félelmetesebb.. Egyrészt, mert ehhez a „lehetne még jobb” vágyát kellene elnyomni, másrészt, mert az Én-központú értékrendet némiképp át kell formálni. A szülővé válás a húszas évek végén, a harmincasok elején még „korainak” tűnik. Sokkal vonzóbb a karrier építése, a személyes kedvtelések kielégítése, a tervek és vágyak akadály nélkülisége. Később azután, a harmincas évek közepén – főképp a hölgyek – pánikszerűen kezdenek párt keresni. Olyat, aki apának is megfelelőnek tűnik (megnő az addig kissé lenézett „rendes fiúk” ázsiója). Ha meglelik, gyakran nem kis kompromisszumok árán, akkor meg görcsös erőfeszítéseket tesznek az időzített gyermeknemzésre, ami – éppen a célratörő akarás miatt – nemritkán sikertelennek bizonyul. Jöhetnek a lombikprogramok, a bébi-projektek, mert a „szülővé levés” élménye sem kihagyható. Sokszor az „élmény” kerül előtérbe, s mellette elhalványulnak a „vállalkozás” buktatói

Gyakran még ebben a szakaszban sem zárult le teljesen a családról való leválás. S amikor végre megszületik a trónörökös, a nagymama vagy a nagypapa idején, pénztárcáján, energiáján múlik a meseolvasás, a bensőséges beszélgetés, a múzeumlátogatás, az együtt- tanulás

Erőszakos gondoskodás

Hogy ki miről válik vagy nem válik le, azt nem csupán életkora, hanem a kapcsolat minősége, mélysége, természete is árnyalja. A gondoskodó anyuka elsősorban a törődés-kontrollt engedi el a legnehezebben. Addig érzi magát fontosnak és nélkülözhetetlennek gyermeke életében, amíg a fizikai kényelmével és ellátásával törődhet. Nemritkán a mamák járnak takarítani félig felnőtt gyermekük lakásába, a mosnivalót meg sporttáskában szállítja az ifjú a szülői házba, és „postafordultával” kapja vissza a tiszta, vasalt ruhát. Az a szülő pedig, aki inkább intellektuális-baráti szolgáltatásokat nyújtott, nyilván az e területen történő veszteségeket viseli nehezen. 

Péter már évek óta külön él, szereti a kalandokat, a szabadságot, a laza életet. Egyik szombaton kora reggel, amikor új barátnőjével még az előző, hosszú, alkoholtól sem mentes éjszaka fáradtságát pihenték ki, hallotta a kulcs zörgését a zárban. Döbbenten felült az ágyban, s meglátta édesanyját, aki magabiztosan sürgött-forgott a lakásában, épp a létrát cipelte be a hálószobába.„Aludjatok nyugodtan, nem akarok zavarni, csak ma függönymosás van. Leszedem, berakom a gépbe, és megyek is” – nyugtatgatta háborgó fiacskáját.

A gondoskodásba burkolt erőszakos vagy szelídebb kontroll gyakran terhes és kínos a fiatalnak, de az előnyökről lemondani, illetve a gyerek-szerepből kilépni vagy nem képes, vagy nem akar. Látszólag ezzel segíti a szülőt, hogy ne legyen hirtelen feladatvesztett – valójában megakadályozza, hogy szülei, ha nem is könnyen, de fokozatosan rákényszerítve a valóságra megtalálják saját új életformájukat. A gondoskodó szerep kárpótolhatja a szülőt házassága hiányosságaiért, fiát, lányát partnerként, lelki társként, önmaga fontosságának igazolásaként „használva”.  Így azután a fiatalok nem erőszakoskodnak túlzottan a teljes önállóság kivívásáért, hiszen bár olykor-olykor zavaró, máskor mégiscsak előnyös a szülői támogatás, és a felmenők sem küzdenek az önként vállalt terhektől való mentesítésért.  

Szülők és gyerekek rivalizálása – lojalitáskonfliktusok

Talán a legtöbb konfliktus a lojalitás körül keletkezik. Mit kell és lehet megosztani anélkül, hogy az új, önálló élet, esetleg a partner érzékenysége ne sérüljön?

Sok nagyvonalúság és önkorlátozás szükséges ahhoz, hogy a még aktív ötvenes szülő átengedje felnőtt gyermekének különböző „kompetenciái” egy részét. Lehet, hogy az ifjú ügyesebben szerel, jobban ért az autókhoz, járatosabb a pénzvilág dolgaiban. Az sem kizárt, hogy egy fiatal hölgy is tud finom ételeket főzni, saját elképzelése van a divatról, sőt jogi, műszaki, közgazdasági kérdésekben is verhetetlen. Minden jó szülő azt szeretné, ha gyermeke egy kicsit túlszárnyalná, de amikor ez megtörténik, esetleg túlságosan is jól sikerül, nem könnyű megélnie, hogy véleménye, értékei, elképzelései már nem szentségként, nem igazán figyelemre méltó érvként hatnak.

A sikeres fiatal közgazdász keserűen mesélte, hogy a falujába hazalátogatván  sem a drága, impozáns autójáról, sem a munkájáról, a karrierjéről nem kérdezték a szülei. Ehelyett elmesélték, hogy vágta le a szomszéd a disznót, mit vettek akciósan a szupermarketben, miért nem tojnak eleget a tyúkok, és a számára már ismeretlen szomszéd fia milyen jó állást kapott. Nem értette, s fájdalmasan érintette szülei érdektelensége.

 A szülő szeretné megőrizni fontosságát és megbecsültségét, de gyakran nem a legszerencsésebb eszközökkel: a hallgatás, a kíváncsiság hiánya érdektelenségnek tűnhet, s a látszólagos közömbösség épp olyan bántó, mint a hatalom át nem engedése. (Hősünk bizonyára túlságosan előreszaladt, s felmenői esetlenül mozognának az ő világában.)

A harmincéves Gyula az esküvőjére készülődött. Jövendőbelijével együtt tervezgették az esemény forgatókönyvét, de döbbenten tapasztalta, hogy apósa egyre erőszakosabban ragadja ki kezéből az irányítást. Eldöntötte a vendéglőt, a meghívottak hosszú sorát, a zenét, és sok egyéb apróságot is. Gyula  úgy érezte, ez már nem az ő esküvője, egyre kevesebb köze lesz az eseményhez. Ki akart állni önmagáért, de élete párja leintette: nem bánthatják meg az apját, amúgy is ő állja a költségek nagyobb részét.

Egy esküvő stílusa, szervezése nem pusztán a pár ízlését, összehangoltságát és pénztárcáját jelzi, hanem remek teszt a szülőkről való leválás megmérettetésére. Ha a felmenők nem pusztán anyagiakkal és tanácsokkal, hanem az esemény megszervezésével, a vendégek névsorával, a külvilágnak való megfelelni akarással is átírják az eredeti forgatókönyvet, könnyen kicsúszhat a házasság nyitánya a fiatalok kezéből, és visszakerülhet a kontroll a szülőkhöz. A már félig-meddig levált gyerekek ismét a szülők irányítása alá kerülhetnek…

A fiatal sokáig rászorulhat a szülőkre. Szüksége lehet anyagi támogatásra, a gyermek körüli teendők ellátására, lelki segítségre, baráti tanácsokra. A szolgáltatások természetszerűleg jogokkal is járnak – időnként azonban nem könnyű meghúzni a határokat, meddig tart az önállóság s hol kezdődik a függőség.

Az újdonsült férj igencsak meglepődve tapasztalta, hogy hitvese esténként felhívja édesanyját, és részletesen beszámol a napi eseményekről, mindenben kikéri mamája tanácsát, semmiben nem dönt nélküle. Nem pusztán a napi folytatásos „szappanopera” zavarta, leginkább azt nehezményezte, hogy nem ő van legbelül, nem hozzá lojális a legjobban.

Nagymamák szülőszerepben  

A húszas-harmincas anyukák első gyermekük születésekor nemritkán szüleik aktív segítségére szorulnak. Ám sok házasság épp e boldog és korai szakaszában kap olyan ütést, amelyet később sem tud kiheverni. A bizonytalan kismama mellett sürgölődő segítőkész nagymama kiszoríthatja az apát nemcsak a fürdetés, etetés, tisztába tétel rituáléjából, hanem a családból, a kompetens apa szerepből, a gyerekhez való intenzív kötődésből is. Bármilyen pótolhatatlan is a biztos segítség a gyermekágy nehéz időszakában, később visszaüthet – az ismét gyerekké lett anyukáknak nehéz lesz felnőni új szerepükhöz.

Az első gyerek születése tehát a leválás igazi próbatétele. Ilyenkor elkél a női segítség, de az nem törvényszerű, hogy a felnőtt gyerekek átadják szülői terheiket saját szüleiknek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem segíthetnek be, vagy nem tehermentesíthetik időnként a fiatalokat. Az viszont már sem a leválás, sem a gyermeknevelés szempontjából nem szerencsés, ha a nagymamák vagy nagypapák felelős szülői szerepbe kerülnek unokájuk életében. Sem az új család összetartó erejének, harmóniájának, sem a szülői szerep formálódásának nem segít, ha a szülői felelősséget, kompetenciát a gyermek számára is egyértelműen a nagyszülő képviseli.

Barátságos leválások

A jó szülő fokozatosan, szeretettel, barátként, támaszt, tudást, figyelmet és barátságot nyújtva engedi el félig-meddig felnőtt gyermekét. Mindez – ideális esetben – nem távolságot, nem kommunikációs zárlatot jelent, hanem a gyermek baráttá válását, a családi értékek, a szokások, a hagyományok továbbvitelét, szeretetet és összetartozást. Sok nagyvonalúság, önzetlenség, odafigyelés szükségeltetik ahhoz, hogy a jó szülő az unokájának is jó szülőt neveljen.

Ahol szerencsésen alakul ez a folyamat, ott nem gond a másikra figyelni, készségesnek, de nem erőszakosnak lenni, beletartozni az életébe, engedni felnőni, dönteni, saját stílust kialakítani.  Ahol elakadt a leválás, mert a felnőtt gyerek nem akar teljesen a saját lábára állni, vagy a szülő nem szeretné elengedni, esetleg nem képes érett személyiségként kezelni gyermekét, ott érdemes elgondolkodni, változtatni, erőfeszítéseket tenni a harmonikus kapcsolatért.  

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2011. 6. számában