A folyamathoz mindkét fél aktív szerepe, közreműködése szükséges: a szülő leválaszt, a gyerek pedig leválik. Nézzük, hogyan zajlik mindez az állatvilágban. Az állatok a nevelést az utód önálló életvitelének kialakításáig folytatják. Aktívan készítik a kicsinyeiket arra, hogy képesek legyenek ellátni, megvédeni magukat, párt találni és utódokat nemzeni, majd felnevelni őket. A madaraknál például elég látványos a leválasztás folyamata. A szülő megérkezik, szájában egy csábító falattal, amihez boldogan szaladna, repülne a fiókája, de mielőtt el tudná kapni a falatot, a madárszülő átrepül egy közeli ágra. Így veszi rá utódját a repülésre. Egyre nagyobb távolságot járnak be, majd ha ez és a táplálék keresése is jól megy, egy idő után nem engedi vissza a fészekbe. Az élelemkeresésben egy darabig még segít a fiókának, akár kiegészítő ételt is visz neki, de már elengedte. Eleinte a házimacska is szinte minden idejét a kicsinyeivel tölti, aztán időnként elhagyja a fészket szükségleteinek intézésére. Az időkeret először nagyon szűk, aztán egyre nagyobb, ráadásul már nemcsak a szükségletei miatt marad távol, hanem napozik, alszik, láthatóan élvezi a szabadságot. Eközben a kicsik is megszokják, hogy az anyjuk nélkül is tudnak játszani, élni. Az anyamacska egy ideig a szoptatást is korlátlanul nyújtja, majd lassanként elkezdi korlátozni a kölyköket, s amikor a kicsik már képesek más táplálék elfogyasztására, ezt is megvonja tőlük.

Ki felel a szülők jóllétéért?

Az állati példák a szülők leválasztási törekvéseit mutatják, jól látható, hogy a lényeg a kicsinyek önállóságának elérése. Az embereknél sincs ez másképp: a kamaszok és a fiatal felnőttek leválásában is az önállóság a cél. Ez az igény már középiskolás korban megjelenik, fontos a saját határok szabása, egyre több önálló döntés meghozatala és a felszabadulás a szülők napi kontrollja alól. Ez az autonómiaigény persze feladat a szülők számára is, amit sokszor aggodalom kísér, hisz a féltés ott munkál bennük. Az aggódás van, amikor dühöt vált ki a fiatalból, mert sértve érzi magát, hogy nem bíznak a képességeiben. De szülei viselkedése el is bizonytalaníthatja a kamaszt, vajon elég idős-e ahhoz, hogy képes legyen az önállóságra, vagy ez talán annyira nem is fontos még.

Az a fiatal, aki lemond az autonómiaigényéről a szülei javára, később kevésbé lesz asszertív, kevésbé tud majd kiállni magáért. Problémás az a szülői magatartás is, amikor tudattalanul felelőssé teszik a gyereket a saját hangulatukért, érzelmeikért, aki így azt tanulja meg, hogy ő tehet a szülei jóllétéért. Ezért nem tesz olyat, ami elkeserítené a szüleit vagy fájdalmat okozna nekik, akkor sem, ha ez lenne az érdeke, igénye.

Dorothy Freeman a családi életciklusokat tekinti át, azok feladataival és nehézségeivel együtt. A leválási időszak krízisének feladatáról azt írja, mindkét félnek lehetnek nehezítő tényezői. A fiatalok egy része akár a középiskola után, de az egyetem évei alatt és után már külön szeretne lakni a szüleitől, elkezdené az önállóságot. Vannak azonban olyanok is, akik nem igyekeznek önállósodni, még akkor sem, ha lenne rá lehetőségük. Látszólag kényelmességből kihasználjak a „mamahotelt”. De az is előfordul, hogy az egyik vagy mindkét szülő tartja vissza a fiatalt, mert így nem kell szembenézniük az üres fészek szindrómával, ami nagy kihívással jár. Az eddigi fókusz, ami a gyerekeken, a gyereknevelésen volt, most átkerülne rájuk, a párkapcsolatukra, és nem mindig egyszerű visszatalálni egymáshoz, vagy új fókuszokat találni az életükben.

Ki csinálja jobban?

Nézzük, hogyan történik a visszatartás. Legtöbbször aggodalmakkal és érzelmi zsarolással. A szülők szinte elvárják, hogy a fiatal számoljon be a mindennapjairól, például telefonáljon mindennap. Ha nehézség, probléma akad, azon ugyanúgy dolgozni akarnak a szülők is, mint amikor a fiatal még gyerek volt, azaz amikor ez még valóban az ő dolguk volt. De ha nem is avatkoznak be tevőlegesen, mindenképp tanácsokkal látják el gyereküket, és persze ha ő nem azt a megoldást választja, megsértődnek. Sokszor a fiatal partnerével szemben is lojalitást kérnek a szülők, nehezítve ezzel a párkapcsolatát. Elvárják, hogy hétvégén meglátogassák őket, közös programokat szervezzenek. De sokszor eleve nem nézik jó szemmel a kapcsolatot, nem tudják elfogadni a partnert. Ennek hátterében is aggodalom állhat: vajon biztosan szereti-e a fiukat/lányukat annyira a partnere, mint ahogy ők szeretik. Mindez rivalizáláshoz és gyermekük figyelmének, szeretetének erőszakos kisajtolásához vezet. A partnernek ez persze többnyire terhes, miközben saját gyerekük talán nem is érzékeli tisztán szülei törekvéseit, csak kedvesnek, gondoskodónak látja őket.

Kétségtelen, hogy a szülők veszteséget élnek meg az elszakadással, hisz kevesebb a szülői szerep és a felelősség is, és a gondoskodást sem tőlük várják. Felnőtt gyerekük már nem úgy néz (fel) rájuk, mint kiskorában, elfogadása sem feltétel nélküli, látja a hibáikat, és nem látja már olyan erősnek őket. A szülők így a saját maguk által kialakított képről is kénytelenek lemondani, vagy módosítani azt. A család kisebb lesz a mindennapokban, és kevesebb feladat hárul rájuk. Az unokák megszületése hoz ugyan változást, de sokszor ekkor is előkerülnek a leválással kapcsolatos problémák: aggódás, bizalmi kérdések, hozzáértés-, kompetenciaviták. Újraindul hát a rivalizálás: ki tudja, ki csinálja jobban. Ez pedig növeli a konfliktusok számát, ami senkinek nem jó, hiszen éppen elég az újdonsült szülőknek a csecsemő körüli teendőkkel foglalkozni.

Mikor történik meg a leválás?

Susan Forward Mérgező szülők című könyvében azt írja, hogy az ilyen családokban a gyerekek annyira igénylik szüleik jóváhagyását, hogy képtelenek azt az életet élni, amit szeretnének. Felteszi a kérdést: „Képes-e ön úgy gondolkodni, cselekedni és érezni, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe szülei reményeit, elvárásait?” Természetesen erre a kérdésre nem lehetséges teljesen őszinte igennel válaszolni, hisz valamilyen szintű szimbiózis mindig van a szülők és gyerekeik között. Persze nem mindegy, hogy mekkora. Forward listákat állított össze a szülőkkel kapcsolatos hiedelmekről, érzésekről és a velük kapcsolatos viselkedésről. Ezekből képet kaphatunk, mennyire vagyunk érzelmileg függetlenek tőlük.

„Az a dolgom, hogy boldoggá tegyem a szüleimet.”

„Az a dolgom, hogy büszkék legyenek rám a szüleim.”

„Én vagyok a szüleim élete.”

„A szüleim életképtelenek lennének nélkülem.”

„Semmi olyat nem szabad tennem vagy mondanom, ami érzelmileg megsértheti őket.”

„Gyakran engedek a szüleimnek, függetlenül az érzéseimtől.”

„Előfordul, hogy nem beszélek nekik a valódi érzéseimről, gondolataimról.”

Érdemes ránézni ezekre a listákra, és szembenézni azzal, hol tartunk a leválásban. Történhet a folyamat kevésbé fájdalmasan és kevésbé elhúzódóan is. Az egyik kulcs ebben, ha a szülők a nevelés során folyamatosan szem előtt tartják az önállóságra nevelés szempontját. Azaz támogatva, de folyamatosan biztatva segítik a gyerekek szárnypróbálgatásait. Már a kicsiknek is lehetnek önálló területeik: például melyik játékkal játsszanak, melyik ruhát vegyék fel. Persze az, hogy az időjárásnak, a helyzetnek megfelelő ruhát vegyen fel a gyerek, a szülő felelőssége, de hogy azon belül milyen színű, mintájú legyen, az már lehessen az ő akarata. Így alakul ki az önállóan öltözködés. Ugyanígy fontos, hogy a gyerekek a családi feladatokban is szerepet vállaljanak, mert így képesek lesznek majd az önellátásra, legyen az takarítás, mosás, főzés. Természetesen ezeket eleinte a szülővel együtt végezzék, aztán idővel egyre kevesebb ellenőrzést kell beiktatni, egészen az önálló munkavégzésig.

Hogy miért fontos ez? Mondhatnánk, ráér erre felnőttként. Ám aki már gyerekkorától beleszokik, begyakorolja mindezt, automatikusan képes lesz sok más feladattal is megbirkózni. A sikerélmény erősíti a kompetencia élményét is, azaz azt éli meg: „képes vagyok elvégezni feladatokat”. Ezzel az igény is kialakul a saját döntésre, az önálló cselekvésekre, azaz az önállóságra.