„Vágd le a hajam, olyanra, mint a tied!” – elhűlve néztem rá. „Mégis miért?”– szedtem össze magam. És akkor el kezdett mesélni, hogy hónapok óta nincs munkája, és mindenhonnan elhajtják, pedig okleveles ápolónő, többéves szakmai gyakorlattal, nincs pénze, az édesanyja és a testvérei támogatják, most ott van egyedül a kislánnyal. Elege van, belefáradt már, változtatni akar. Elgondolkozva néztem. Irén az egyik első a helybéli romák közül, aki közel került hozzám a kutatómunkám alatt. Irén, akivel délutánokat kávéztunk és beszélgettünk, akitől a legtöbbet tanultam arról, ahogy ő mondta, hogy „milyenek is a cigányok”. Irén, kétgyermekes édesanya, háromgyermekes nagymama, aki majdnem úgy bánik velem, mint a testvérével. Szarkalábas, fáradt arcú, de élénk szemű, harsány és jó kedélyű, nagy dohányos, negyvenes nő, a kortársam.  Magas, vékony alkat, aranyfülbevaló a fülében, Mária-medál a nyakában, hosszú szoknyában vagy farmernadrágban jár, vagányul öltözik. Szigorú erkölcsi elvei vannak arról, hogy hogy viselkedik egy tisztességes nő, ám életét – a helyi roma nők között különleges módon – önmaga irányítja. Felnőtt fejjel áll neki a tanulásnak, hogy jobb munkája legyen, évekig szellemi fogyatékos gyerekeket ápol, később idősek mellett segítő. Két házassága zátonyra futott, s most a harmadik férjével is problémák vannak. A szegénység, a pénztelenség csak növeli a feszültségeket.

Derékig érő, dús, hullámos haja van. Az enyém a fülem mögött kunkorodik, úgynevezett bubifrizura. Pásztáznak a gondolataim, korábbi tapasztalataim arról, hogy mit jelent egy roma nőnél, ha levágják a haját. Oláh cigányoknál a megszégyenítés, a büntetés eszköze. Itt viszont, a romungro cigányoknál több nőnek is rövid haja van, s a tisztességes életvitelük nem függ össze a hajuk hosszával. „Rendben” – jutok elhatározásra. S az udvaron, ahol a nagyszülők, a testvérek együtt laknak, ezen a szép, napos délutánon levágom haját.  A végeredmény számomra is meglepő (és nem az én fodrásztudományomnak köszönhetően), hiszen dús, rövid, hullámos haja fiatalítja, füle mögé simítva középkorú, vagány, önálló nő benyomását kelti. Ő vidáman, én pedig megkönnyebbülve nézegetem a tükörképét: „Na, most menj el munkát keresni! – viccelődöm vele –, így biztosan kapni fogsz!”.

A következő héten izgatottan telefonál: „Kaptam munkát!” Aztán félig nevetve, félig dühöngve meséli, hogy az állásinterjú készítője négyszemközt hangsúlyozta neki, hogy azért őt veszi fel, hogy ne az előtérben várakozó két cigány nő közül kelljen választania egyet. Idős emberek mellé keresnek ápolónőket, de romákat nem akarnak felvenni. „És tudod, nem mondtam neki, hogy én is cigány vagyok…” hallgat el végül. Most mit mondjak? „Jól tetted. Kaptál munkát.”

Irén története nem egyedülálló a Pest megyei település romungro közösségében. A helyi cigányok zöme ma munkanélküli.  

A rendszerváltás előtt viszont a falubeli cigányok szinte teljes számban dolgoztak. Szegkovács cigányok, saját műhelyük volt, később Szövetkezetbe tömörültek. Dolgoztak és nemcsak azért, mert a környékbeli gyárakban, bányákban lehetőség nyílt a munkára, hanem azért is, mert közösségük jellemzője sajátos munka-etikájuk volt, mely a cigány közösség belső világát egyértelműen meghatározta. A dolgos, igyekvő család nagy presztízsű lett, ez meghatározta a többségi társadalomban betöltött helyüket, befolyásolta a családtagok párválasztását, gazdasági kapcsolatait. A munka-etika nemcsak a felnőtt-, hanem a gyerekvilágot is szabályozta. A családok ösztönözték és jutalmazták a gyerekek munkavégzését, a rokonságban a család presztízsét emelte a szorgalmas, kétkezi munkát végző gyerek. Emellett – elsősorban a rosszabb körülmények között élő családokban – a fiatalok időszakos munkavállalásának bére a család mindennapi költségvetésének elengedhetetlen része lett, azaz a család fenntartásában is szerepet játszottak. A fiatal, 12-14 éves lányokat férjhezmenetelükig mezőgazdasági, erdei munkákra vitték, fagyűjtésre, csiga- és mohaszedésre. A fiúk a szegkovács-műhelyekben segítettek, édesapjukat kísérték el a kőbányákba vagy erdei munkát végeztek. Emiatt a cigány közösségben nagyon alacsony volt az iskolai végzettség, a fiatalok gyakran az általános iskolát sem végezték el, s – szülői engedéllyel – már 15-16 éves korukban gyárakban vagy a termelőszövetkezetben dolgoztak.

Iskoláskoruktól kezdve a fiatal lányok vették át szüleik munkába járása alatt a háztartás vezetését, a kisebb testvérek nevelését és felvigyázását. A létfenntartáshoz való munka „kényszere”, azaz hogy a sokgyermekes családok munkavégzésből tudják fenntartani magukat, szigorú elvárás-rendszerré, egyfajta munka-ideává alakult át a közösségben. Mindez nagymértékben hasonlított a falubeli paraszti világ munka-etikájához. S ezzel egyrészt közelítette az együtt élő cigány és nem cigány közösségeket egymáshoz, másrészt – a nemzetiségi különbségek megtartásával – hasonló normarendszert eredményezett és egyfajta egyensúlyt teremtett. A faluközösségben a „törekvő, dolgos cigány” képe legalább olyan fontos volt, mint a „befogadó, megértő magyaroké”.

Lala hatvanas éveiben járó romungro nő, kicsi, fekete, fürge öregasszony. A hetvenes években óriásdaru-kezelő volt a Hajógyári-szigeten. Nem akart ő az lenni, de – ahogy mondja – az „urak” kiválasztották az élénk, fiatal nőt, tanfolyamra küldték, majd a magasba, a daru kocsi kabinjába. Hatalmas volt a felelőssége, hajórakományokat pakolt le, tonnákat mozgatott.  Ma nyugdíjas, az egész családot ő vezeti, beosztja a havi fizetéseket, félreteszi a számlákra valót. Szigorúan irányítja családtagjait, nehezen békél meg bármilyen kihágással, sűrű veszekedést zúdít ilyenkor a „bűnösre”. „Rendesen éljél, dolgozzál, s ne foglalkozz másokkal!”– magyarázza kávézás közben. Testvérével és fia családjával él együtt.

A helybéli romungro nők tömeges munkavállalására a 70-es évektől kezdve került sor, korábban zömében háztartásbeliként otthon voltak, esetleg időszakos munkákat vállaltak a helyi termelőszövetkezetekben. A 70-es évektől kezdve nagy részük a környékbeli gyárakban és a budai Hajógyárban helyezkedett el. A nők általában éjszakai műszakot vállaltak, hiszen így nappal végezhették otthoni teendőiket.

Arany 17 évesen kezdett dolgozni a Fonalgyárban, s 20 évet húzott ott le, végig éjszakás volt. A végén már csörlősként dolgozott. Négy gyereke van. Mindennap hajnalban ért haza, iskolába indította a gyerekeket, aztán ebédet főzött, takarított, s ha még maradt idő, pihent pár órát. Délután már jöttek a gyerekek, akkor már nem lehetett aludni. Késő délután hazajött a férje, vacsora, s utána még pár óra pihenés munkába menet előtt, aztán a 10-es busszal már ment is a műszakba. Szemdaganata lett, leszázalékolhatták volna, de azt mondták, hogy dolgozni egy szemmel is lehet. Így 20 év után munkahelyet váltott. A Hajógyárban helyezkedett el, mint kifutó. Ma hetven éves, nyugdíjas, férjével, lányával, unokáival és dédunokáival él együtt.

A rendszerváltás után a munkalehetőségek leszűkültek, s napjainkra a közösség 80 százaléka munkanélkülivé vált. Mindez az illegalitás, a feketegazdaság munkalehetőségeinek kihasználása felé irányította a helyi cigányokat.  Ennek oka egyrészt a kőfejtő bányák bezárása és a környékbeli gyárak tönkremenetele volt. Másik oka a kovácsműhelyek felszámolódása lett, nem volt már szükség szegkovácsokra. A családfenntartó férfiak zöme munkanélkülivé vált, a nőkre így sokkal nagyobb hangsúly került a pénzkeresetben, ők még mindig jobban el tudtak helyezkedni takarítóként, utcaseprőként. Egyre távolabbra utaztak a munkáért, budapesti kórházakban jelentkeztek takarítói állásokra, összeszerelő üzemekben próbáltak elhelyezkedni.

Iza, a negyvenes cigány nő három gyermek édesanyja. Kórosan sovány, fáradt arcú. 40 négyzetméteren laknak öten, s ebben egy szoba, tusolófülke és konyhának berendezett beugró van. Házuk vakolatlan, kicsi, egy udvaron van a sógoruk családjának kis házikójával. Ebben az udvarban tizenöten laknak. A legnagyobb fia 18 éves, szakközépiskolát végzett, a két kicsi még általános iskolás. Éles eszű, jó tanuló mind a három gyerek. Iza néhány évnyi munkanélküliség után az egyik közeli városban utcaseprőként tudott elhelyezkedni, a férje ugyanott kukásautón pakolómunkás. Nagyon szegények, minden fillért beosztanak, de úgy, hogy a gyerekeknek mindenük meglegyen. „Ne úgy éljenek, mint én, tudjanak tanulni, én, ha beledöglök is, megteremtem nekik a lehetőséget”. Tavasztól jó, és nemcsak azért, mert már melegedik az idő és nem kell fűteni, hanem azért is, mert túlórázni lehet, parkok rendezése, virágültetés, gereblyézés, és ez mind a fizetésen felüli összeg. Akkor kicsit könnyebb. Élete álma, hogy nyaralni megy egyszer a családjával. 

A kilencvenes évektől kezdve a helybéli cigányok elhelyezkedése – szakképesítés nélküli munkaerőként – szinte lehetetlenné vált. Ekkor egyre többen vágtak bele OKJ-s képzésekbe, reménykedve abban, hogy a szakmai papírokkal könnyebben találnak munkát. Virágkötő tanfolyamokra, betegsegítő-képzésekre és biztonsági őröknek hirdetett tanfolyamokra jelentkeztek. A súlyos gazdasági helyzetükön néhány építőipari vállalkozás, illegális kőfaragó műhely ideig-óráig segített, ám a családok zöme munkanélküli segélyre kényszerült.

Erzsi harmincas romungro nő, két gyerek édesanyja. 8 általánosa van és virágkötő OKJ-s képzése, de munkahelye még sosem volt. Időszakosan erdőkitermelésen dolgozott, egy alapítvány jóvoltából egy évig idős emberek segítője volt, de a pénz elfogyott, az alapítvány kivonult, s ő megint ott állt munka nélkül. Mindig azzal fogad, „ha tudsz valami munkát, szóljál!”, s én mindig ígérem, ha szemem elé kerül valami, jelzem neki. Most egy munkába állást segítő alapítvány tanfolyamára jár, azt ígérték, hogy ha elvégzi, kap munkát. Vakon bízik ebben, lelkesen tanul, készül, s reméli, hogy dolgozhat.  

A munkanélküli cigányok egy része mára feketemunkát vállal gyakran kényszerből, hiszen a környékbeli vállalkozások, üzletek csak így foglalkoztatják őket. Gyakorivá vált az is, hogy a családok női tagjai minimálbéres bejelentett munkát végeznek (takarítás, árupakolás stb.), tavasztól szabadidejükben gombát, erdei gyümölcsöket szednek, ősszel diót, ezzel egészítve ki keresetüket. A férfiak általában az építőiparban munkakönyv nélküli idénymunkában dolgoznak. Végzettség hiányában alternatívájuk nincs. Közmunkára családonként csak egy-egy tag mehet, és ennek bére egy többgyermekes család eltartásához közel sem elegendő. Ennek ellenére a közmunkára a faluban szinte minden munkanélküli család jelentkezik, ám csupán több hónapos várakozási idő után tudja őket foglalkoztatni az önkormányzat.

Elíz négygyerekes fiatal édesanya, most várja az ötödik babát. Hat osztály általános iskolája van, s ez is az oka annak, hogy reménye sincs munkát találni. Három rokoncsaláddal lakik egy udvarban, egy kicsi, düledező házban. Nagyon szegények. Ő már nem tanul tovább, „ne viccelj – pirít rám – öt gyerek mellett hogyan?”, pedig nagyon kellene az a hiányzó két osztály. Így minimális az esélye, hogy bármilyen munkát kapjon, s a kicsik mellett nem is tudna bármit elvállalni. A férje magyar származású, kőműves, imádja a gyerekeit, éjjel-nappal dolgozik, hogy a betevőt megteremtse. A család álma egy kétszobás ház, fürdőszobával, kis kerttel. A valóság, hogy egy szoba-konyhában laknak most hatan, ősztől már heten.  

Mára a romungro családok szinte napról-napra élnek, hó vége felé kölcsönre szorulnak, s egyre gyakoribb már az is, hogy néhány családnál élelmiszerre sem telik, nemhogy a számlák kiegyenlítésére. Mindez nemcsak a gazdasági és a szociális ellehetetlenülést hozza a családok számára, hanem a közösség egyik legfontosabb normája is sérül, a magát munkából fenntartó, törekvő cigány közösség ideája. Korábban a munka-etika olyan identitáselem volt, ami a cigány közösség egyfajta „válaszaként” jelent meg a többségi társadalom elvárásaira illetve előítéleteire. Mára maradtak az előítéletek, melyekkel nap mint nap szembesülnek munkakeresésük során.

S végül még Irén, aki ma dolgozik, takarítónő egy cégnél. Korábbi munkahelyén fél év után leépítés volt, s őt elbocsátották. A haját visszanövesztette, a házassága helyreállt. Férjével és kislányával beköltöztek Pestre, albérletbe, innen könnyebben éri el a munkahelyét is. Persze hiányoznak neki a rokonai, unokái, de itt több tanulási lehetősége van a kisebbik lányának, aki szőke, fehérbőrű és kékszemű. Abban reménykedik, hogy neki ezért könnyebb lesz. „Nézz rá! Nem látszik rajta, hogy cigány” Nem is kísérel meg már ápolónőként elhelyezkedni, feladta, hogy mindig magyarázkodjon…