„Nem igaz, hogy te soha nem értesz meg engem, hagyjál békén!” – üvölti a korábban még mintagyereknek számító serdülő, és becsapja szobájának ajtaját a megdöbbent szülő előtt. A szülő számára érthetetlen és fájó élmény, hogy a korábban még olyan csendes és kedves gyermeke, akinek minden mozdulatát és pillantását ismerte, hogyan válik egyik percről a másikra lázadó, ismeretlen kamasszá. Serdülőt nevelni nem könnyű feladat, soha nem is volt az. Állítólag már Szókratész a maga idejében megírta, hogy „Ezek a mai fiatalok imádják a luxust, rossz szokásaik vannak, nem becsülik az autoritásokat, tiszteletlenek az idősebbekkel és a munka helyett is csak fecsegnek.”

A kamaszok, mióta világ a világ, lázadnak szüleik ellen, és ezt a kritikus időszakot bizony nem könnyű átvészelni a családoknak. A serdülőkor rengeteg változással jár, s ezek sokszor felborítják a családban addigra kialakult rendet, egyensúlyt, de ugyanakkor lehetőséget is ad a fejlődésre, s arra, hogy a kettőjük közötti kapcsolat egy új szintre lépjen. A serdülőkor sokféle feladat elé állítja a kamaszokat: meg kell küzdeniük szokatlan és gyors testi változásaikkal, meg kell felelniük az iskola és a szülők elvárásainak, önbizalomhiányukat leküzdve be kell illeszkedniük a kortárscsoportjukba, kezelniük kell szexuális késztetésüket s a másik nem felé megjelenő érdeklődésüket, nem utolsósorban pedig választ kell találniuk arra, kik is ők valójában, milyen szerepekben érzik otthonosan önmagukat és hogyan tudják a legkülönbözőbb szerepeiket (gyerek, barát, tesvér, jófiú, vagány, ügyetlen, stb.) sikeresen integrálni.

 Önmaguk megtalálásakor önállóságra és a szülőkről való leszakadásra, autonómiára vágynak, hogy átvehessék a kontrollt saját életük fölött, és kialakíthassák saját énjük határait. Ez pedig igen összetett feladat, hiszen különböző területeken kell meghozniuk saját döntéseiket, elköteleződéseiket – így például a pályaválasztásban, a párkapcsolati, ideológiai, illetve vallási elköteleződésben. A kamaszok gyakran tekintenek kortársaikra mint modellekre: „Én nem tudom, ki vagyok, de azt látom, hogy ő milyen, úgyhogy igyekszem olyan lenni, mint ő”– hangzik a fejükben. A szülők pedig egyfajta tükörré válnak: „Nem tudom, milyen vagyok, de bizonyára olyan, ahogy a szüleim kezelnek”. 

A szülőkkel szembeni lázadásnak tehát kettős értelme van: egyrészt célja a leválás, hogy elkezdhesse átvenni önmaga fölött a kontrollt. Másrészt, mivel közben még maga sem ismeri a határait s ezért bizonyos szintig még szüksége van külső keretekre, mivel ez szolgál információval arról, hogy ki is ő valójában. A jó szándékú kérdésnek szánt szülői aggodalom:„Vittél magaddal pulóvert?” meglepően nagy indulatot válthat ki kamaszokból, akik ezt önmagukra vonatkoztatva úgy értelmezik, hogy a szülő nem bízik bennük, és nem hiszi el, hogy ha hideg van, akkor felvesznek magukra még egy ruhadarabot. A lázadásnak tehát fontos funkciója van, segíti az autonómia kialakulását, kereteket tesz egyértelművé, és sikeres leválás esetén lehetővé teszi, hogy az önállóság mellett kialakuljon a saját felelőssége is. Ha pedig megértjük, hogy a lázadás mögött milyen ki nem mondott igények állnak s milyen funkciókat töltenek be ezek a konfliktusok, hatékonyabban tudjuk kezelni serdülő gyerekünket. 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 4. számában olvasható