Gyökértelenül

„A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek.”

Az író küzdelmeinek értelmezéséhez és érzékeléséhez röviden össze kell foglalni a Váczi/Gerlóczy család történetének egy szakaszát, az események tényszerű folyamatát: 1981-ben született, harmadik Váczi gyermekként. Márton édesanyjának ez a második házassága volt. Kapcsolata első férjével, Gerlóczy Ferenccel viharosan rövid életűre sikeredett, mert a lagzin beleszeretett Váczi Tamásba. Mikor Gerlóczy bevonult katonának, az asszony és Váczi kapcsolata legitimmé vált. A házaspár rövid időre Németországba disszidált, majd visszatérve Tardon folytatták közös életüket. Ekkor már két gyermekük volt, Dani és Rozi. 1980 telén az anya a fővárosba utazott egy vizsgálatra, és az éjszakát Gerlóczynál töltötte, amiről több mint egy évtizedig sokan nem is tudtak. A következő évben megszületett Márton, majd két és fél évvel később a legkisebb Váczi gyermek, Borbála.

Márton hatéves volt, mikor a család Erdélybe utazott, ahol az apja rosszul lett. Berettyóújfaluba vitték, majd onnan Budapestre, ahol másfél hónap alatt belehalt a hasnyálmirigy-gyulladásba és egy kórházi fertőzésbe. A következő öt évben egy nevelőapa lépett a Váczi gyerekek életébe, aztán Marci tizenkét éves korában újra felbukkant az édesanyja életében Gerlóczy Ferenc. Az újratalálkozást összeköltözés követte, és az anya vallomása a férfi, majd Márton felé, miszerint Gerlóczy a gyermek édesapja. A helyzet bonyolódott, amikor 1995-ben megszületett Gerlóczytól Márton öccse, Zsigmond, akiről akkor azt gondolta, hogy az egyetlen édestestvére.

Márton sokáig Váczi Tamás elárulásának tartotta volna a névváltoztatást, de a zajos és intenzív kamaszévek után, amikor a második gimnáziumából is kirúgták, és egy esti iskolában folytatta tanulmányait, mégis felvette a Gerlóczy nevet. A harmadik középiskolai évet már nem kezdte el, egy könyvesboltban dolgozott, és megírta első regényét, az életének ezen időszakát feldolgozó Igazolt hiányzást. 2002-ben Márton anyja és Gerlóczy újra elváltak egymástól. 

Sok évvel később, az apai családfa tanulmányozása közben Márton egy névváltoztatásra bukkant, amiből kiderült számára, hogy nagyapját – zsidó származása miatt – egykoron örökbe fogadták. Ez az akkor már jó ideje saját identitásválságával küzdő Marcit mélyen megérintette. A családregénye előkészítésén dolgozó író 37 évesen úgy döntött, hogy DNS-tesztre küldi saját és néhány közeli családtagja nyálmintáját. Hónapokkal később az eredmény hideg zuhanyként érte, kiderült ugyanis, hogy Márton és a Gerlóczy család között nincs rokoni kapcsolat. Néhány hónap múlva pedig arra is fény derült, hogy mégiscsak Váczi Tamás a biológiai apja, vagyis élete első tizenkét évében megélt származástörténete a valós. Számára ekkor fordult másodszor feje tetejére a világ, és kezdődött egy mindent elsöprő, velejéig ható változás. Erről a belső harcról, a családi szálak kibogozásáról, egyfajta újjászületésről szól a Fikció (A katlan, 2021; Az örvény, 2022) című regényfolyam.

„Én minden érzelmileg megterhelő helyzetben leülök, és elkezdek jegyzetelni. Azonnal érzéseket, gondolatokat fogalmazok meg.”

Hogyan hozták először, serdülőkorában tudomására, hogy nem az elgyászolt édesapja a vér szerinti felmenője?

Anyám leült velem szemben, és azt mondta, hogy a Gerlóczy az apám. Nekem alig tizenkét évesen meg sem fordult a fejemben, hogy anyám nem mindenható. Elhittem, hogy ő tudja, érzi ezt. Onnantól mindenki tényként kezelte. Megpróbáltuk elviccelni ezt a családban. A helyzethez én álltam a legcinikusabban, de mint később kiderült, a három testvéremnek is nagyon nehéz volt, ráadásul nem kaptunk segítséget, hogy miként kellene ezt feldolgoznunk.

Azon sokat gondolkodom, hogy ha már azt hitte az anyám, hogy valaki másnak a fia vagyok, akkor mikor kellett volna mindezt elmondania. Erre nincs jó időpont, de valószínűnek tartom, hogy a 12-13 éves kor a lehető legrosszabb arra, hogy ezt közöljék valakivel.

Megérkezett apuka, és jött vele egy új család is. Apámat és anyámat sem akkor, sem öt évvel ezelőtt nem tudtam kérdezni erről, mert infantilis állapotban voltak. Ez az igazán nehéz. Hogy nem tudunk megbeszélni semmit.

Tudja, hogy vajon miért történt mindez így?

Senki sem kérdőjelezte meg anyám állítását. Nem vittek vérvételre, DNS-tesztre, mert azt akarták, hogy így legyen. Ez volt a legegyszerűbb. Ott állt anyám négy gyerekkel, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Emellett pedig, saját elmondása szerint, anyám szerette volna, hogy legalább nekem legyen apám. Onnantól kezdve úgy éltünk, mint egy teljes család.

A vélt apám sem ismerte el soha a felelősségét, bár igaz, hogy valakinek a tanácsára egyszer elnézést kért tőlem.

Emlékszik arra, hogy milyen érzések kavarogtak önben, amikor megtudta, hogy meg kell ismernie a biológiai apját?

Ha van egy apa, akit szeretsz, hiába jön egy új apafigura, azt nem fogod egyik napról a másikra ugyanúgy szeretni, ezt nem lehet csak így cserélgetni. Egyébként nekem a halott és a vélt apám között volt egy nevelőapám is, akit szerettem, de nem úgy, mint egy apát. A mai napig hálás vagyok a gondoskodásáért, de papa az egy volt, és soha nem szólítottam volna így senki mást. Gerlóczy apámat is csak viccből szólítottam apának, elemelve a dolgokat. Őszintén, egymás szemébe nézve sosem.

Követte-e hullámzás vagy megnyugvás mindezt, miután összeköltöztek az akkor újonnan megismert apjával?

1993 és 2002 között éltünk együtt. Amíg apám velünk élt, nem tudtam igazán megnyugodni, mert vele nem szimpatizáltam. Az egész tinédzserkorom azzal telt, hogy őt kerülgettem. Haza nem nagyon jártam, le sem érettségiztem. Kirúgtak az összes iskolából, ahová jártam. A változással együtt jött egy zsidó identitás, megspékelve egy magyar nemesi kamuval, és a zavarosban, a ki vagyok, mi vagyok válságában őrlődtem. 

Óriási hazugságban töltöttem ezeket az éveket. De nemcsak én, apám is. Ő is áldozat volt, kamu nemes a kamu fiával. 2000-ben felvettem a nevét, amitől nem lett könnyebb. Egyszerűbb akkor lett, amikor otthagytam az iskolát, ő elköltözött tőlünk, és onnan elkezdődött egy új élet. Ugyan már Gerlóczy Márton voltam, de tőle legalább eltávolodtam.

Ki tudott alakulni egy apa-fiú kapcsolat önök között?

Egy pillanatra sem. Ha közösen dolgozzuk fel az új helyzetet, akkor nyilván másképp folyt volna tovább az életem. Mi azonban erről soha semmit nem beszéltünk, és nem is foglalkoztunk ezzel. A halott apámról sem beszéltünk soha, volt irányában egyfajta tapintható féltékenység. Azt gondolom, hogy egy felelősségteljes embernek ezt a kérdést ellenőriznie kellett volna, nemcsak maga miatt, hanem elsősorban a gyerek miatt. Ez lehetett volna az alapfeltétele egy jó viszony kialakításának.

Lehet szeretni valakit, aki nem a véred, de felnevelt. Akár apaként is tekinthetsz rá, ami nyilván sok munka, elsősorban az apa részéről. Nekem volt egy apám, akit szerettem, és elraboltak tőle. A gond az, hogy ez a megérkezés és megnyugvás egy sírkő a kisoroszi temetőben. Sajnos sokra nem megyek vele. Írói eszközökkel próbálom feldolgozni. A nővérem kislánya a napokban lesz hatéves. Láttam, hogy ez a hat év milyen sok idő. A regényfolyam utolsó részében apám naplója alapján az első hat évemet és az új életem óta eltelt hat évet akarom majd párhuzamosan feldolgozni. Apámmal eltöltöttem bő 2000 napot, és csak néhány kép maradt meg belőle az emlékeimben. 

Abban a tudatban halt meg, hogy nem az ő fia vagyok, mert Gerlóczy írt az anyámnak egy levelet, amikor én kétéves voltam, és abban szó volt arról, hogy az anyja szerint, aki látott engem, ő az apám. Az is érdekes kérdés, vajon ez az információ hogyan hatott apám állapotára, a házasságára és az apaságára, az alkoholizmusára. 

Miután már felnőttként, saját elhatározásából járt utána a tényeknek, számított arra, hogy ismét identitásválságba kerül?

Egyáltalán nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Családregényt írtam, a létező családomról. 

A második felismerést megelőzte egy intenzív kutatómunka. Én már elkezdtem dolgozni azon, hogy valaki más vagyok, de csak annyiban, hogy az örökbefogadás miatt az apám apja valaki más. Ez mindennap foglalkoztatott. Arra, ami kiderült, egyáltalán nem számítottam, és szerintem arra nem is lehet felkészülni. Nincs is ilyen helyzet, szavaink sincsenek rá! Már jobban vagyok, de az első három-négy évem minden napja erről szólt, zúgott a fejem, csak ekörül forogtak a gondolataim. Legelőször a bátyámat hívtam fel, aztán sorban a testvéreimet. Volt, aki próbálta elbagatellizálni a helyzetet. Biztos unalmas is voltam egy idő után, hogy monomániásan csak erről tudtam beszélni. Huszonöt évet kellett utólag újradolgozni, hiszen minden élményem megkérdőjeleződött. Egy nagy kudarchalmaznak láttam az addig szabad, színes, szép, társaságkedvelőnek és a társasági életben fontos szerepet betöltőnek látszó családunkat. Ma már látom, hogy ennek a szabadságnak hatalmas ára volt. Harminchét évesen azzal szembesültem, hogy negyed évszázadot más koordinátákkal tettem meg, és már nincs visszaút.

„Az segített volna, ha megértést, megbánást vagy megrendülést tapasztaltam volna. De ők azt várták, hogy menjen tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Borzasztó nehéz volt ezt kétszer is átélnem. A második leválást az identitásomról már nem voltam hajlandó szó nélkül hagyni, illetve belemenni abba, ahogyan ők ezt el akarták maszkolni. Meg sem kérdezték, hogy hogy vagyok, elbújtak előlem. Ráadásul nemcsak a család, sokan mások is. Akik viszont közelebb jöttek, sokkal közelebb is kerültek hozzám.”

Eltelt azóta öt év, és ön két évvel ezelőtt apává vált. Hogy jelenik meg mindaz, amin keresztülment, amin keresztülrágta magát, a saját szülőségében? 

Amikor megtudtam, hogy ki vagyok, és nem éppen zökkenőmentesen, de helyére került a magamról kialakított képem, akkor jöttem rá, hogy mindaddig én nem akartam apa lenni. Ez nem tudatosult, de ahányszor komolyabb kapcsolatom volt, kifaroltam a dologból. Akkor született meg a felismerés, hogy mostantól kész vagyok erre a szerepre, hiszen a halott apám lett a támaszom. Ekkor éreztem csak igazán, hogy addig rossz vágányon voltam. Azóta tudok igazán elköteleződni. Egy hatalmas hazugságban élni csak egyedül jó, hiszen ez valahol szabadság is. Vagyis fikció. Mostanra úgy érzem, hogy leválasztottam magam erről az egészről. Az írás által a múltam és jövőm között húzok egy vonalat. Nem gondolok a mintákra, amikor a fiammal próbálok boldogulni, de amikor ez nem megy annyira, akkor azért szembejönnek ezek a motívumok. Nehéz, hogy nem emlékszem arra, hogy az apám életem első hat évében hogyan bánt velünk vagy akár az anyámmal. A nagyapámra jobban emlékszem, és néha mondom is a feleségemnek, jézusom, most a vadállat nagyapám szólt belőlem! A fiam 2022 januárjában született, és a második névváltoztatási procedúrát decemberben lezongoráztam, hogy neki ne legyen már ezzel problémája. Nagyon fontos volt, hogy azt a nevet egyetlen dokumentumában se lássa.

Voltak az apasággal kapcsolatban konkrét félelmei? Készül-e arra, hogy mindezt mikor és hogyan meséli majd el a saját fiának?

Azt tudtam, hogy meg tudom oldani, és a lánytestvéreim, illetve a feleségem családja is szeretettel vesz bennünket körül. A könyvfolyam második részét a fiamnak ajánlottam, amit nyilván később fog elolvasni, és megkérdezi majd, hogy miért alkotok más néven. Az a tervem, hogy ennek kapcsán szépen lassan adagolom felé a teljes igazságot. Neki ezt nem kell megélnie, tehát remélem, számára nem lesz akkora probléma, csak egy történet. Ez már a saját családom, ami stabilitást és erőt ad. A mi lelki-szellemi jóllétünkkel szeretnék foglalkozni! Biztosan elrontok majd egy csomó mindent, de az alapvetés, hogy mindig vegyem komolyan a fiam érzéseit, nehézségeit, őt magát. Szuper dolog apának lenni, ez jól megy nekem, és ezt például nem az apáimtól, hanem az anyámtól tanultam!

Eljátszott már a gondolattal, hogy mi lenne más, ha mindez nem történik meg önnel?

Nem biztos, hogy jobban jártam volna, mert az igazság általában könyörtelenebb. Utólag emlékeztem vissza például arra is, hogy mi volt a három testvéremmel abban az életkorban, amikor apánk meghalt. Mindhárman akkor voltak a legjobban maguk alatt. Én ezt például megúsztam. Egy idegen ember szerveire gondoltam, nem az apáméra.

Van-e bármi pozitív hozadéka ennek a sok nehézségnek?

Nem tudom, hiszen nekem nincsen más, ez volt az életemből harminc év. Azt tudom például, hogy a nevelőapámtól mit tanultam, fel tudom magamban sorolni, mert annak az embernek volt koncepciója, míg a Gerlóczy apámnak nem. A könyveken marad a név, ez nem kérdés, az alkotói nevemet nem változtathatom meg, elbuknám az olvasók felét, ha hirtelen Váczi néven kezdenék el írni. 

Rengeteg munka van ebben a regényben, nagyon várom a végét, szerintem akkor mondhatom el, hogy végigcsináltam, ha mind a négy könyv elkészült. Ha úgy tudok továbblépni, hogy nem bolondultam bele ezekbe a gondolatokba, hanem úgy érzem, hogy sikerült ha nem is lerakni, de megdolgozni mindezt, akkor lehet, hogy elégedett leszek. Az természetesen mindennap hullámzik bennem, vajon így kellett-e mindezt megírni. Sokat vívódom ezen, de ha nem csináltam volna meg, akkor bizonyára megbolondulok.

Mit tanult magáról ebben az örvénylő folyamatban?

Magamat tanulom. Azt, hogy a valóságban és a hazugságban is voltak igaz helyzetek. Sok kapcsolatom megváltozott, vannak, akik eltávolodtak, vannak, akik közelebb kerültek hozzám. És persze rengeteg új embert ismertem meg ezáltal, hiszen kevesen vagyunk, akikkel ilyesmi történt, és megértjük egymást. Beszéljük egymás nyelvét. Együtt keressük a szavakat, az apákat és néha a vigaszt, amiatt, hogy sokan minket hibáztatnak, mert beszélni akarunk erről. Nekem, ahhoz képest, hogy mások teljesen egyedül, eszköztelenül találják szembe magukat egy ilyen szituációval, egyszerű dolgom van. Csak meg kell írnom. Sokan meg azt gondolják, nem kéne, nem szabadna megírnom. Hogy egy pozőr vagyok, aki kiárusítja a családja életét. Bár általában meg tudom védeni magam, az ilyesmi tényleg nagyon fáj. Sokat kell dolgoznom azon, hogy egyáltalán megmaradjak, és ellássam a feladataimat. És ennek nem lesz vége soha. Mindig dolgom lesz ezzel.

GYORSKÉRDÉSEK

1. Van olyan tárgy a birtokában, amitől sosem válna meg?

Rengeteg ilyen tárgyam van. Kövek, buddhák, fotók, festmények.

2. Hogyan kapcsolódik ki? Van hobbija?

A magasan funkcionáló alkoholisták hobbijait űzöm: sznúker, futball, főzés, alvás.

3. Mik vannak a táskájában?

Több táskám van. Az egyikben az írás, a másikban a vásárlás kellékei.

4. Van visszatérő félelme, amivel küzd?

Szoktam azt álmodni, hogy még mindig gimnazista vagyok, és nem vették észre, hogy ottragadtam.

5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?

Talán Szentgyörgypuszta. Nyarak az erdőben, a Dunánál. És persze apám halála.

6. Van olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi működésére, amit majd szívesen ad át a gyermekének?

„Legyetek bátorak.”

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?

Szeretnék addigra megszabadulni a Fikciótól.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Hirtelen haragú vagyok.

9. Mi a legjobb képessége?

Remek rögtönző vagyok.

10. Miből inspirálódik, mi az, ami kikapcsolja?

Zenéből, termálvízben.

11. Tea vagy kávé?

Mindkettő.

12. Mit olvas most?

Érettségire készülök, online járom a 11. osztályt. Szórakoztató. Olvasom még a feleségem új regényének kéziratát, illetve a Putyin emberei című könyvet.

13. Van olyan helyzet, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?

Rettenetesen utálok szerepelni. Lámpalázas vagyok. És borzalmas előadó.

14. Mit főz leggyakrabban?

Húslevest.

15. Hány órát alszik átlagosan naponta?

Nyolcat.

16. Van bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

Magánnyomozás.

17. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?

Mozart.