Természetes kihívás vagy út a koalícióképzéshez?

A párkapcsolatok fennmaradása és fejlődése – mint minden kétszemélyes rendszeré – egy kifejezetten érzékeny önszabályozó folyamat eredménye, amely az állandóság és változás dinamikáján, tiszta szabályokon, rugalmas határokon és a nyílt, direkt kommunikáción alapul. Az átmeneti elakadások, negatív visszajelzések, a családi életciklusokból, személyiségszintű és külső kihívásokból adódó krízisek, fejlődési periódusok minden párkapcsolat természetes jellemzői – éppúgy, mint az olyan helyzetek, amiket egyszerűen nem bírunk megoldani.

A koalíciók gyakran akkor jönnek létre, ha két személy nem jut dűlőre egymással, s emiatt bevonnak egy harmadik felet. Ez „a harmadik” lehet a munka, a családi szerepek mögé bújás, egy elburjánzó hobbi, szerfüggőség, vagy az esetek túlnyomó többségében egy külső személy bevonása – egy baráté, családtagé, külső partneré, vagy nem jól kezelt terápiás kapcsolat esetén akár egy pszichológusé. Vigyázat: a koalíció nem azért jön létre, mert a személy eredetileg is koalíciópartneréhez közeledne. Hanem azért, mert a később kirekesztett társával nem találja meg a hangot, és hosszas, megoldhatatlannak tűnő konfliktusukban elfordul és lemondóvá kezd válni. Ha tehát a kapcsolati szövetség megsérül, az utat ad a koalícióképzésnek.

Koalíció-formák

* „Intim koalíció” – Ártatlan és hétköznapi történet, hogy megértést keresve egy barátunknak, nő- vagy férfitársunknak elpanaszoljuk, mi történt, mit tett velünk a párunk. Talán néha még jót is tesz a kapcsolatnak, ha az első gondolatok, indulatok káoszából kiszabadulva tiszta fejjel, jó szándékkal megyünk vissza megbeszélni a történteket. Azonban, ha nem vigyázunk, „a viszem is ki a dolgot” lassan szokássá, kibeszélő szeánszokká nőheti ki magát. Figyeljük meg, hogy ilyen helyzetekben kinek írunk azonnal. Mi történik ilyenkor? Bármennyire is visszafogjuk magunkat, tény, hogy nem a kapcsolaton belül oldjuk meg a problémát, hanem külső személyhez visszük ki a bizalmat, az egyenességet, onnan várjuk, ott éljük meg a feltétel nélküli elfogadást, és ezzel együtt az intimitást. „Az lesz a jó beszélgetés.” Intimitás nemcsak szexuális értelemben létezik, hanem definíció szerint az, amikor valaki előtt őszintén, önfeltáróan beszélhetünk érzelmeinkről, élményeinkről, úgy, hogy ő megérti és elfogadja azokat. A barátság csoda, és színt, erőt, hitet ad. Azonban, ha csak „kint” kezdeményezzük az önfeltáró és önfeledt beszélgetést, azzal részt veszünk a kapcsolati intimitás lépülésében, s talán le is mondunk róla, hogy párunk újra a szövetségesünk legyen.

* „Védő koalíció” – Bizonyára sokan jártak már úgy, hogy egy kapcsolati sérüléskor ösztönösen a szüleikhez fordultak megértésért, megkapaszkodásért. Felhevülten elmondták a dolgokat, s ezért összetartást, védelmet kaptak. Majd lenyugodva, az első ijedség után megérezték, mégis milyen nagyon szeretik a társukat, és igazából maradnának a kapcsolatban. Persze amikor a konfliktus véget ér, a szülők még mindig próbálják gyermeküket távolítani a párjától, lebeszélni a másikról.  Ilyenkor kerül a koalíciót kereső slamasztikába, mert neki kell védekezni s megindokolni, hogy miért maradna a kapcsolatban, miért nem is olyan rossz a másik. A koalíciópartnerek azt érezhetik, ők jók, hiszen bántották társukat, és most muszáj védeni egymást „egy nagyobb gonosszal” szemben. A bántás igaz lehet. Sajnos azonban mégis ennek az elzárásnak, befeketítésnek az eredménye a partner bűnbakká, fekete báránnyá válása, a kapcsolati ambivalencia és bizalmatlanság élesedése.

* „Tanácsadó koalíció” – Akivel megosztjuk párkapcsolati konfliktusunkat, úgy érezheti, hogy ami velünk történik, az nincs a helyén, s neki segítenie kell, de legalábbis „helyre tenni a dolgokat”. Az ilyen koalíció-partner legfőbb feladatának érezheti, hogy kimozdítson minket a fájó, rágódó helyzetből, vagy megmondja a tutit. Így aztán nagyon sokan átmennek tanácsadásba: „Figyelj, ez nem normális, ha van egy kis eszed, szakítasz vele!” Mindannyian tapasztaljuk, milyen könnyű világosan látni a másik életében, és milyen nehéz a sajátunkban – még racionális támpontok mellett is – túllépni az érzelmi konfliktusokon, súlyosabb döntési helyzeteken. Ha ilyenkor „előírják”, mit kell tenni, az elveheti a belső motivációt, növelheti a dacot és bizonytalanságot, feszültséget kelt a segítségkérőben. S van vele még egy iszonyú nagy probléma: a határátlépés. Mindenki a saját életének a szakértője, és mindenkinek saját felelőssége, hogyan dönt élete nagy kérdéseiben. Természetesen itt nem azokról a kriminális esetekről beszélek, amikor egy bántalmazó kapcsolatból valóban meg kell menteni az illetőt.

* „Szexuális koalíció” – Egy vizsgálat szerint a férfiak 60-65 százaléka vallotta be, hogy párkapcsolata mellett folytatott külső szexuális viszonyt, s ugyanezt a nők 30-35 százaléka ismerte el. Mivel az előbbi csoport is félrelépett valakivel, utóbbinál valószínűleg a szerepnyomás miatti torzításról lehet szó. Egy viszony létesítése klasszikus „háromszögeléses” helyzet, amely kifejezetten élesen mutatja be a koalíciók rejtett előnyeit és destruktív természetét. „Itt már nem vagyok jó, de ott, együtt jók leszünk.” Egyrészről, a hosszú távú párkapcsolati konfliktus általában begyűrűzik a szexuális életbe, e téren is problémákat okozva, míg a jó szexuális élmények erősítik a vonzalmat, az összetartozást, csökkentik a stresszt és euforizálnak. Ha ezt új partner mellett éli meg valaki, az eredeti kapcsolatban a lojalitás és szexualitás tovább rombolódik. Másrészről a régi kapcsolatból való menekülés miatt kialakulhat egy „titkos közös világ”, amiben az eredeti partnert veszélyeztető félként észlelik. Ráadásul a szeretői együttlétek rövidsége miatt igazából még konfliktus kialakulására sincs nagyon lehetőség – noha a helyzet feszültsége egyáltalán nem lebecsülendő.

* „Viszontáttételi koalíció” – A viszontáttétel azoknak az érzéseknek és rejtett viselkedéseknek az aktiválódása, amelyek a kapcsolatban a másik személyre, az ő történetére, érzéseire, tetteire válaszul jelennek meg. A viszontáttétel egy olyan alapvető megértési eszköz, amely a segítői és a hétköznapi helyzetekben is jelen van. Ugyanakkor fel nem ismert formája, az azonosítatlan érzelmi „bemozdulások”, az indulattartási nehézségből tett azonnali, instant javaslatok akadályozhatják a segítőt abban, hogy a másiknak társa legyen a megküzdésben s abban, hogy valóban megtalálja a saját útját. Különösen igaz ez, ha olyan problémát látunk, hallgatunk, amelyben mi magunk is el vagyunk akadva. Ráadásul mindannyiunknak vannak megrögzött érzelmi mintázatai, amik meghatározzák, miként fogadjuk be és reagáljuk le a másik kapcsolati helyzetét. Több olyan baráti – és akár segítői – helyzet adódhat, amikor a másik csak szövetséges céllal érkezik, azonban úgy érezzük, mi biztos nem tudnánk vagy nem akarnánk az ő helyzetét elviselni – ezért hallgatóként indítjuk a koalícióképzést. Egy példa erre, hogy az elkerülően kötődő személyek kevés érzelemmel, tömörebben számolnak be kapcsolati helyzeteikről. Itt viszontáttétel lehet a közömbös, szürke kapcsolatot sugalló visszajelzés. Ezzel szemben az aggodalmaskodón kötődők ellentmondó érzelmekkel fűtött monológjaikkal eláraszthatják a hallgatót. A hallgató tán csak a történetszövés feszültségét nem viseli jól, de a helyzetből való szökési vágya miatt egyszer csak azt mondhatja: „Szerintem szakítsatok”.

Hogyan küzdjünk meg a koalíciókkal? 

Gyakran előfordul, hogy a feszült kommunikációs helyzeteket úgy éljük meg, hogy minden, amit mondunk vagy teszünk, az csak a másikra adott reakció. A cselekvő-megfigyelő torzítás miatt pedig saját viselkedésünket a helyzettel, a másikét pedig annak belső tulajdonságaival magyarázzuk. A koalícióképzés elkerülését segítheti, ha az individualista szemlélet helyett többszemélyes együttműködésben gondolkodunk.

Külső személyként sokat segíthet saját bevonódásunk kezelésében az önismeret, s az, ha megfogalmazzuk, hogyan érint mindaz, amit hallunk, látunk. Fontos, hogy kezelni tudjuk a történtek kapcsán felbukkanó saját szorongásunkat, indulatunkat, úgy, hogy mindeközben empatikusak is maradjunk. Nem kell egyetérteni, de a helyzet körülírása és a másik érzéseinek elfogadása sokkal többet segít, mint a kioktatás.

Érintett félként tudatosítsuk saját viselkedésünk negatív vonulatát. Gondoljuk át, mivel bánthatjuk mi a másikat, mire lenne szüksége – és szívünk mélyén mi mit szeretnénk kihozni a helyzetből. Hogyan közvetítenénk ezt? Vigyázat: a konkrét kérésen túl minden ilyen helyzetben megbújik egy kapcsolati és egy önbecsülési cél is! Rengeteg múlik azon, hogy a problémákat nyíltan – ahogy Svensson írja, a dráma távoltartásával – kezeljük. „Persze hogy nálunk is adódik ilyen, de van erőforrásunk a megoldására.” A szövetségünk kopik, ha megvonjuk tőle a szeretetet, ha leuraljuk párunkat, vagy a sértődésünkkel bűntudatot keltve kontrolláljuk őt... 

Próbáljunk ezért őszintén, önfeltáróan beszélni partnerünkkel, s egymás szükségleteihez, közös céljainkhoz kapcsolódni. És ami a legfontosabb: keressük közösen a megoldás útjait. „Mivel bántottalak meg? Mit tehetek érted? Arra lenne szükségem, hogy…” Röviden: ellenfelek helyett maradjunk szövetségesek.