Gondolatban térjünk vissza a szülői házba, ahol jó esetben számos szeretetteljes élmény ért, és megtanultuk, hogy érzéseink és szükségleteink fontosak és kifejezhetők. De mi a helyzet akkor, ha családunk nem tudta kielégíteni érzelmi és fizikai szükségleteinket? Szüleink folyton dolgoztak, és kevés időt töltöttek velünk, vagy elváltak, és bennünk mélységes űr tátongott apánk szeretete iránt. Úgy nőttünk fel, hogy folyamatos hiányérzetünk volt, vágyódtunk valami után, amit nem érhettünk el. Felnőttként aztán megakadt a szemünk valakin, akihez eszméletlenül vonzódtunk, csak egy baj volt vele: hogy zárkózott, érzelmileg elérhetetlen volt, vagy éppen olyan viszonyban állt velünk, ami nem tette lehetővé, hogy párkapcsolat alakuljon ki közöttünk, de az is lehet, hogy olyan valaki iránt tápláltunk vonzalmat, akinek családja volt. Lehetséges, hogy van összefüggés a gyermekként megélt hiány, az elérhetetlennek megélt szeretett személy utáni sóvárgás és későbbi partnerválasztásaink között? Mintha egyfajta mintázat rajzolódna ki a szemünk előtt, és megismételnénk a gyermekkorunkban átélteket.

Miért ismételjük destruktív kapcsolati mintáinkat?

Számos különböző tényező járulhat hozzá ahhoz, hogy hajlamosak legyünk „rosszul” választani. Annak ellenére, hogy tudjuk: a helyzet, a körülmények vagy a partner nem megfelelő, a kapcsolat egészségtelennek bizonyul, mégis belemegyünk, mert túlságosan vonzó számunkra. Nehéz rajta változtatni, hiszen mindig könnyebb azt folytatni, amit eddig is csináltunk. Éppen azért hat olyan elementáris erővel, mert azt az érzetet váltja ki belőlünk, hogy ebben már gyakorlottak vagyunk. Preferenciáinkban bizonyos mintázatok figyelhetők meg, akár több is egyszerre. Közülük sok gyermekkori élményeinkben gyökerezik, az újnak tűnő helyzet pedig előhívja belőlünk az ismerősség érzetét, mindezt természetesen tudattalan folyamatok által. Azért választunk hozzánk nem illő partnereket, mert így megismételjük azt, ami korábban traumatizált bennünket, hogy az ismétlés által úrrá lehessünk a helyzeten. Az irányítás által próbáljuk megváltoztatni a végeredményt, ami által meggyógyulnánk. A fenti példánál maradva, a bennünk élő gyermek még mindig vágyik az át nem élt szeretetre, és ezt az űrt felnőttként partnerünk által szeretnénk betölteni. Egy másik nézőpont szerint ez összefüggésbe hozható azzal is, hogy agyunk idegpályái megerősíthetők bizonyos tevékenységek ismétlésével. Gondoljunk csak bele, hogy gyakorlással mennyi mindent el tudunk sajátítani! Nincs ez másként a gyerekkorunkban gyakorta átélt káros ingerekkel sem. Azt mondhatjuk, hogy gyermeki agyunk egyszerűen rátanult, hozzászokott, hogy minket elhanyagolnak, a szeretett személy nem elérhető, és felnőttként hajlamosak leszünk olyan férfiakat/nőket választani, akik mellett ezek az idegpályák működésbe léphetnek, anélkül hogy észrevennénk. 

Diszfunkcionális családi interakciók

Vizsgáljuk meg közelebbről, milyen gyermekkori körülmények okozhatnak ilyesfajta hátrányt felnőtt életünkben. Tipikus jelenség, ha az egyik vagy mindkét szülő addikcióval küzd, legyen az drog, alkohol, promiszkuitás, szerencsejáték vagy munkafüggőség, hiszen ezek mind befolyásolják a családtagok életét is. Traumatizáló hatása van annak, ha a szülők fegyelmező eszközként fizikai erőszakkal vagy azzal való fenyegetéssel élnek, ilyen például az egyik szülő védelme az erőszakos másiktól, de annak is, ha a depressziós anyát vagy apát folyton fel kell vidítani, vagy ha kénytelenek állást foglalni a szülők között fellépő konfliktusban. Gondot okozhat még a pénzügyi vagy az alapvető fizikai gondozás biztosításának hiánya, valamint ha erőteljes tekintélyt, kontrollt gyakorolnak a gyerekek felett. Nyomot hagy az is, ha lebecsülik, kritizálják a gyerekeik érzéseit, gondolatait. Egy másik ismert jelenség, amikor a szülők megtörtént eseményeket tagadnak le vagy ferdítenek el a narratívájukkal, amivel sajnos a gyerek valóságérzékelését kérdőjelezik meg. Rendkívül káros az is, ha elérhetetlen elvárásokat és követelményeket támasztanak a gyerek felé, aminek hatására automatikus szorongás épül be azzal az öntudatlan magyarázattal társulva, hogy ha például nem szerzi meg a legjobb jegyet, a szülei nem fogják szeretni. Láthatjuk tehát, hogy nagy eltérések mutatkoznak abban, hogy a családokban milyen fajtájú és súlyosságú diszfunkcionális interakciók és viselkedések fordulhatnak elő. Attól függően, kinek milyen súlyos batyu adatott, ez befolyással fog bírni az egyén másokba és önmagába vetett bizalmának kialakulására, önértékelésére, énképére, tetteire, későbbi munkavégzésére és kapcsolati mintáira is. 

Hogyan törjük meg párválasztási szokásainkat?

Szerencsére azért van megoldás. Lássuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy újrahuzalozzuk az agyunkat, és megtörjük a számunkra hátrányos párkapcsolati mintákat:

• Tudatosítsuk magunkban, hogy milyen uralkodó kapcsolati minták jellemzőek a családban. Vegyük észre, hogy az interakciók, amiket átéltünk, vagy amiket akár még most is folytatnak velünk, milyen hatást fejtenek ki ránk. Fedezzük fel az összefüggéseket az akkori és a jelenlegi állapotok között. Hasznos lehet, ha kapcsolati dinamikákról olvasunk, vagy akár naplót vezetünk, és kiírjuk magunkból gyermekkori tapasztalatainkat.

•  Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk saját gondolatainkkal, érzéseinkkel és viselkedésünkkel, hogy megértsük, ezek milyen szerepet játszanak nem működő kapcsolatainkban. Végül is a tetteinkért mi magunk vagyunk felelősek, és azért is, hogy olyan módszereket sajátítsunk el, amelyek alkalmazásával kielégíthetjük párkapcsolati szükségleteinket.

•  Tanuljunk meg és gyakoroljunk új készségeket ahhoz, hogy meg tudjuk törni választásaink körét. Ez lehet például kommunikációs készség vagy éppen érzelmeink szabályozása és öngondoskodásunk következetes gyakorlása.

•  Mi is megpróbálhatjuk lehámozni kapcsolati mintáink rétegeit azzal, hogy feltesszük magunknak a következő kérdéseket: „Mi olyat tesz a másik ebben a kapcsolatban, amitől rosszul érzem magam?” „Melyik szülőm volt rám nagyobb hatással, kihez álltam közelebb?” „Ha rossz volt a kapcsolatunk, melyikükkel volt így jellemezhető, és miért?”

•  Legyünk kedvesek önmagunkhoz. Meglepő lehet, de erre is érdemes külön figyelmet szentelni, hiszen a jelentős változások nagy belső munkát igényelnek, ami megerőltető lehet. A változás egy folyamat, ami akár hónapokig, évekig is eltarthat, így fontos, hogy szeressük azt, akik vagyunk. Lépésenként változtassunk, és az új készségek gyakorlására koncentráljunk. Ahogy fentebb is láttuk, gyakorlással agyunkban új idegpályák erősödnek meg, amelyek új viselkedési és gondolati mintákat eredményezhetnek.

•  Keressünk fel egy pszichológust, szakpszichológust vagy terapeutát, aki értő figyelemmel fog minket végigkísérni a változás hosszú útján. A diszfunkcionális kapcsolatok az elhagyásból, elutasításból, szégyenből és más fájdalmas traumatikus élményekből fakadnak. Meg kell tanulnunk értékesnek és szerethetőnek érezni magunkat ahhoz, hogy egészséges, stabil és szeretetteljes kapcsolatokat tudjunk kialakítani. Amíg érzelmi sebeink és kielégítetlen gyerekkori szükségleteink velünk vannak, addig a gyógyulást továbbra is olyan partnerek mellett fogjuk keresni öntudatlanul, akik nem képesek számunkra megadni, amire vágyunk. Törjük meg ezt az ördögi kört, és keressünk fel egy traumainformált szakértőt, aki számos terápiás megközelítést ismer, amelyek hasznosak lesznek számunkra.

•  Végezetül, ne próbáljunk tökéletessé válni, és ne próbáljuk a családunkat se megváltoztatni. Ami volt, elmúlt, kezünkben van a lehetőség, hogy a jelenben kipakoljuk a batyunkban hordozott sérelmeinket, és új értelmezést, megértést alakítsunk ki a történtekről, hogy ezáltal felszabadulhassunk korábbi kapcsolati mintáink fogságából, és valóban olyan párt válasszunk magunknak, aki a leginkább hozzánk illő.

Párválasztási tanácsok, avagy randi-1×1 

Ne tegyük a kapcsolatkeresést életünk középpontjába, mert emiatt túlzottan rástresszelhetünk a találkozásra. Adjunk esélyt a második találkozónak is, ahol felszabadultabbak lehetünk. Ügyeljünk partnerünk beszéde mellett a nonverbális kommunikációjára is: mimikájára, testbeszédére, gesztusaira, tekintetére és vokális jeleire. Ha elutasítanak, kezeljük könnyedén: még szerencse, hogy az elején kiderült.Figyeljünk oda azokra a bizonyos piros zászlócskákra! Általában nagyon jól tudjuk már a kapcsolat elején, hogy mi fogja okozni a végét, mégsem hallgatunk a megérzéseinkre. Keressünk olyan tevékenységeket, amiket közösen végezhetünk és mindketten élvezünk, alakítsunk ki rituálékat, amelyek csak hozzánk köthetők: a „kávézónk” látogatása vagy „kedvenc ételeink” elkészítése egymásnak.Többször szerelembe eshetünk, de ezek a kapcsolatok nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy leéljünk bennük egy életet. Olyan partnert keressünk, akivel hasonlóak az értékeink, a világlátásunk, és emellett osztozunk a vonzalmon is.Felejtsük el a játszmázást. Nyíltan vállaljuk gondolatainkat és érzéseinket.

Czapák Zita – szervezetfejlesztő, pszichológiai szakújságíró, viselkedéselemző