Te boldog vagy? – kérdezte az egyik munkatársnőm a napokban. Zavarba ejtő kérdés. Nagyon ritkán mondjuk: „Igen, boldog vagyok”. Vagy azért, mert alapvetően panaszkodó nemzet vagyunk, vagy egyszerűen nem szeretnénk megbántani a beszélgetőpartnerünket, hátha ő most nem boldog, minek szomorítsuk tovább saját boldogságunk fényezésével. Az is előfordulhat azonban, hogy egyszerűen nem ismerjük fel: igen, most boldogok vagyunk. 
Miért is (nem) vagyunk boldogok?A boldogság olyan jelenség, amelyről leginkább múlt vagy jövő időben szoktunk beszélni. Úgy szoktuk emlegetni, mint ami valamikor volt, vagy mint amire vágyunk, de még nem jött el. A legritkább esetben fordul elő, hogy azt mondjuk: MOST boldog vagyok. Mintha attól félnénk, hogy maga a kijelentés, a boldogság jelen időben történő említése elzavarná tőlünk az érzést. Valahogy úgy vagyunk ezzel, ahogy az álmainkkal: amint álmunkban észrevesszük, hogy álmodunk, a legtöbb esetben felébredünk. Mintha a boldogsággal kapcsolatban is attól félnénk, hogy ha nevén nevezzük, akkor elillan. Amint kijelentjük: „Boldog vagyok!”, azonnal elkezdjük keresni, miért is vagyunk boldogok, és már bele is ragadtunk az érvek és ellenérvek hálójába: mérleget készítünk, mi szól a boldogság mellett, és mi ellene. Ebben a pillanatban már az ellenérvek súlyát latolgatjuk, vagyis azon gondolkozunk, miért is NEM vagyunk boldogok. Tehát a boldogság csak öntudatlan állapotban volna elérhető, amikor tudatos, racionális énünk kikapcsol, és nem áll a boldogságunk útjába?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 2. számában olvasható