Ne foglalkozzunk most a szóban forgó cikk homofób, retrográd „szellemiségével” és publicisztikai „színvonalával”, inkább figyeljük meg a pszichológiai szempontból is érdekes jelenséget: a szerző axiómának, magyarázatra nem szoruló ténynek tekinti, hogy az emberek nem szeretnek mozgássérülteket látni. Valóban így volna? És ha igen, miért?

A mozgáskorlátozottak életét megnehezítő akadályoknak csak egy része fizikai jellegű, nagyon sokszor a többi ember hozzáállása jelenti az igazán súlyos problémát. A pszichológia már legalább fél évszázada kutatja, hogyan reagálnak a mozgássérültekre a testi fogyatékosságban nem szenvedők. Már az 1960-as években végeztek olyan kísérleteket, melyekben fizikailag ép személyeket egy speciális kerekesszék segítségével féllábúnak álcáztak, és figyelték, hogy azonos helyzetben miként viselkednek velük az emberek, ha mozgássérültnek hiszik őket, illetve ha nem látnak rajtuk fogyatékosságot.

A lényeg, hogy a mozgássérültek vegyes érzelmeket váltanak ki a testileg ép emberekből. Egyrészt megjelenik az együttérzés, a segítőkészség és a sajnálat, melyek pozitívnak tekinthetők (még ha a fogyatékkal élők szánalomra nem is tartanak igényt), ám ugyanakkor az olyan negatív, sőt antiszociális reakciók is általánosak, mint a szorongás, a viszolygás és a mozgássérültekkel való fizikai kapcsolat kerülése.

Egy elmélet szerint ezek a negatív reakciók az evolúció során kialakult betegségelkerülő hajlam túlműködésének a következményei. Sok állatfajra jellemző, hogy az egészséges egyedek elkerülik láthatóan beteg társaikat. Csak egy példa: Jane Goodall főemlőskutató – aki épp az idei Sziget Fesztiválon tartott rövid, de nagy sikerű előadást – 1986-ban írta le megfigyelését, mely szerint egy csimpánzcsoport kiközösítette két, járványos gyermekbénulásban szenvedő tagját. A biológia logikája kíméletlen, de észszerű: az az egyed, amelyik elkerüli fertőző beteg fajtársát, nagyobb eséllyel marad életben.

Az ember is magával hozta ezt a késztetést evolúciós előéletéből, csakhogy a rendszer igencsak hajlamos a téves riasztásra. Ez nem is csoda, hiszen egy állat nem képes megítélni, társának megjelenése miért – fertőző betegség következtében vagy más okból – tér el a megszokottól. Mi azonban ezt meg tudjuk állapítani, sőt arra is képesek vagyunk, hogy az állati múltunkból megörökölt hajlamainkat – ha azok már értelmetlenek, sőt károsak – felül tudjuk írni a magunk alkotta szabályokkal. Ezt nevezik emberi kultúrának, emberiességnek. Csak egy baj van vele: politikailag nem fizet elég jól.