Jelenlegi hely

Beteg vagyok – vagy csak képzelem?

Az értelmezés nélkül maradt tünetek félelmet keltenek

 Napjainkban gyakran azt éljük meg, hogy magunkra vagyunk utalva betegséget sejtető, megfejthetetlen panaszainkkal. Testérzeteink, lelki állapotaink értékmérője a diszkomfort-érzés – ebben a szemléletben szocializálódtunk. A jó közérzetet, a tünet nélküli állapotokat”észre sem vesszük”, csak azokra a jelzésekre figyelünk fel, amelyek a „megszokott” közérzetünktől eltérőek, szokatlanok.

Az így tudatosult érzeteket – sajátos jelentésekkel felruházva – tévesen tünetként értelmezhetjük... Ettől kezdve az ember minden figyelmét testi történéseire irányítja, az értelmezés nélkül maradt tünetek pedig félelmet keltenek, kialakul a betegségtudat, s az ember könnyen „belecsúszhat” egy szorongással teli állapotba...

Az egészség-betegség fogalomról való gondolkodásunkat, testi-lelki jelenségeink értelmezését nagymértékben meghatározza az a kulturális közeg, amelyben felnevelkedtünk. Kisgyerekként szüleinktől tanuljuk meg, hogyan reagáljunk testünk különböző jelzéseire. A helytelen értelmezési formák, mint például a bagatellizálás (nem vesszük komolyan a fájdalmakat, a rossz érzést), vagy a túlértékelés (a legenyhébb tünet is ijedtséget vált ki) már a korai gyermekkorban kialakulnak...

Életünk során elkerülhetetlen, hogy ne érjenek bennünket olyan ingerek, amelyek erősebbek, mint amennyit idegrendszerünk az adott életkorban elbír... A tartósan fennálló ingerek (fizikai, lelki okok) és az értelmezés nélkül maradt ismétlődő tünetek előbb-utóbb felvetik a kérdéseket: „Mi a baj van velem? Forduljak-e orvoshoz, vagy inkább még várjak – hátha elmúlik minden magától?” Nemegyszer az is megfordul a fejünkben, hogy egyáltalán jogos-e az, amit érzünk. A választ – környezetünk jelzéseiből – rendszerint mi magunk próbáljuk megadni. „A családom szerint csak nyavalygok, és az orvosok szerint sincs semmi bajom.”  Pedig ez nem így van. Minden „baj” akkora, amekkorának érezzük. Minden érzés jogos: a kétségbeesés és a gyógyulásba vetett remény, a kételkedés és a bizonyosság érzése is. Tanuljunk hát meg bízni a saját testünkben, figyeljük jelzéseit, hogy választ találjunk kérdéseinkre!

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 1. számában olvasható

Share

A Mindennapi Pszichológia
2020. okóber–novemberi számában
ezekről olvashat:

2020 október–november

  • Pedig olyan jól megvoltunk…

  • Aki él, az visszatérhet – Válás utáni gyász és remény

  • Mindenért az anya a hibás?

  • A passzív-agresszív anya – „Hiába teszem ki a lelkem…”

  • Félelem a haláltól, az élettől és a változástól

  • A mutyi metaforája – Az ismerősség vonzásában

  • Csalók és becsapottak – Valóságtorzítás, valóság-elrejtés és menekülés a valóság elől

  • Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon

  • Egy párkapcsolat krízise - pszichoterápiás pillanatok

  • Élet – egy új életre várva

  • Agyunk fogyasztásmérője: a pupilla

  • Olyan jó egyedül?

  • Miért elégedetlenek a nők a mellük méretével?

  • A „szeretem” és a „nemszeretem” munkákról

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Minden megszakadt házasság, élettársi kapcsolat velejárója a gyász. A válást gyászfolyamat kíséri – vagy előzi meg.

Amennyiben egy gyerek életéből hiányzik a feltétel nélküli, biztonságot nyújtó időszak, elképzelhető, hogy egész élet

Különösen a nagy mellre jellemző, hogy számos tekintetben árucikként kezeli és fetisizálja a nyugati média.

Sajnos, ősrégi jelenség, hogy a gyerekközösségekben vannak olyan „áldozatok”, akiket a többiek rendszeresen csúfolnak, megaláznak, fizikailag bántalmaznak, kiközösítenek.

Mit tehet a szülő, ha gyermeke, főként kamaszkorú lánya azon kesereg, hogy túlsúlyos – és valóban az? 

Korunk jellegzetes vonásai erősen befolyásolják a járványhoz való viszonyulásunkat, hétköznapjainkat, sőt, egymáshoz való viszonyulásainkat is.