Mit is jelent pontosan a mizofónia? Egyszerű, ártalmatlan, hétköznapi, legtöbbször emberek által kiadott – és nem is feltétlenül hangos – hangok (mint pl. a nyelés, rágás, cuppogás, szürcsölés, szipogás, tollkattogtatás) váltanak ki heves érzelmi választ, haragot, undort, sőt agressziót a mizofóniás egyénekből. A legtöbb ember kicsiben már átélhetett hasonlót, például amikor fém evőeszköz karistol a tányéron, valaki a körmét végighúzza egy üveglemezen, kréta csikorog a táblán, vagy amikor valaki hangosan csámcsogva rágózik, esetleg valaki a közelünkben zacskóval csörög a moziban. Mizofónia esetén azonban a hang érzékelése a szubjektíve kellemetlen érzelmi élmény mellett fokozott vegetatív arousal tüneteivel jár (feszültség és/vagy fájdalom érzése a fejben, mellkasban, felső végtagokban vagy az egész testben, fokozott izomfeszülés, légszomj, emelkedett pulzusszám, magasabb vérnyomás, verejtékezés, hipertermia). Ez az állapot a kiváltó inger elkerülésére, a helyszín azonnali elhagyására késztetheti az egyént. Előfordulhat, hogy késztetés ébred a panaszokat kiváltó (trigger)hangot kiadó személy megtámadására – és időnként a mizofóniás személy nem tud úrrá lenni e késztetésén. A probléma zavarhatja a munkavégzést, a tanulmányokat, társas konfliktusokat okozhat, súlyos esetben akár teljes izolációhoz is vezethet.

Több szempontból is nagyon ellentmondásos a mizofónia helyzete. Hol fül-orr-gégészeti, hol pszichiátriai, hol pedig neurológiai betegségként említik – de egyelőre az is vitatott, hogy betegségről, tünetegyüttesről vagy pedig csak tünetről van szó. Óriási szakadék tátong az orvosi szakirodalom és a laikus érdeklődés között. Legyünk önkritikusak: az orvosképzésben nem jelenik meg ez a jelenség (tekintsük akár betegségnek, akár tünetnek), szakirodalom, mint láttuk, alig található róla, az orvosok, szakorvosok (és a pszichológusok!) nagy része egyszerűen nem is ismeri  a mizofóniát!

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 3. számában olvasható