Az agyállománynak a korral járó mennyiségi változásait egészen pontosan megmérték. A Kedves Olvasó „nyugodt” lehet: az agyban minden és mindenütt fokozatosan csökken, fogyatkozik. Illetve mégsem. Mert a haszontalan vagy káros összetevők, a „salakanyagok” viszont gyarapodnak. Csak néhány általános jelenség az öregedés „normális” változásai közül 75 éves kor felett – és igazán nem bosszantásképpen:

• az izmok tömege és ereje 30 százalékkal csökken,
• az idegrostok ingerületvezetése 15-25 százalékkal lassul,
• az agy tömege mintegy 300 grammal megkevesbedik,
• az ízlelőbimbók száma a fiatalkori 240-250 egységről 40-50 egységre csökken,
• a testen átáramló vér mennyisége felére csökken,
• a tüdő vitálkapacitása a felére csökken,
• a vese kiválasztó működése több mint felével csökken,
• a látás és a hallás 50-80 százalékkal gyengül.

Mielőtt kardunkba dőlnénk, lássunk egy kutatást, a méltán híres „Nun Study”-t! Az amerikai Minnesotában majd Kentuckyban a 80-as évek végétől Snowdon és munkatársai a Notre Dame kongregáció 678 (75-105 éves korú) kedves testvérének szellemi működését követték. A vizsgálati személyek tökéletesek voltak, hiszen nem dohányoztak, nem ittak, azonos módon éltek, étkeztek, és beleegyeztek agyuk részletes vizsgálatába haláluk után. Az első 10 éves elemzés eredményei 2001-ben egy egész könyvet töltöttek meg.

Védő tényezők

Többek közt kiderült, hogy a magasabb képzettség és a nyelvi készség késlelteti a kóros szellemi hanyatlás (ún. demencia) kialakulását. Ez egyáltalán nem kézenfekvő összefüggés! Szentgyörgyi Albert a 60-as években amerikai PhD hallgatóknak szóló előadásában ezeket a pengeagyú fiatalokat ugyanis éppen arra figyelmeztette, hogy jól nézzék meg, mit érdemes megtanulni és mit nem. Mert a „memóriaraktárak” már ebben a korban zsúfolásig megtelnek. Azaz – hasonlatával élve – ha elöl, a homlokuknál benyomnak valamit a fejükbe, akkor hátul, a tarkótájon valami ki fog hullani. Azt megszabhatjuk, hogy mit nyomunk be, de azt nem, hogy mi fog kiesni! A képzettség időskori mentális védőhatásának biztos magyarázatát senki sem tudja. Leginkább arra gondolunk, hogy az emlékezetnek a műveltséggel történő „olajozása” többet használ a hálózat üzemképességének, mint amennyit „árthat” a raktárak kapacitásának folyamatosan erősebb igénybevétele.

Hasonló „védő” tényezőnek bizonyultak a pozitív érzelmek is. Tucatnyi neuropszichológiai vizsgálat támasztja alá, hogy az érzelmileg jelentős események emléknyomai szilárdabbak. Példaként: a bűncselekmények szembesítési eljárása szinte a két szélsőséges lelkiállapot modellhelyzetét adja. Az érintettek – ahogyan a krimikben is láthatjuk – esetenként a tettes legapróbb ismertetőjegyeit (egy kis forradást, egy ruhadarab márkáját, stb.) is képesek emlékezetükből felidézni. Ezzel szemben a véletlenül jelen lévő tanúk (akik számára a történés lelkileg közömbös volt,) képtelenek kiválasztani az elkövetőt a szembesítés során.

Gyakorlati haszna is lehet annak, ha ismerjük a memória és az érzelmek egymásra gyakorolt hatását. A pozitív érzelmekre tehát jobban emlékszünk, illetve ezek az emlékek részletgazdagabbak. Az erős érzelmi helyzetek viszont „kiüthetik” az egyidejű, esetleg sokkal jelentősebb, ám emocionálisan közömbös történéseket. Ennek oka, hogy az érzelmek elsősorban a figyelmet erősítik fel, tehát semmi közük nincs az adott esemény tényleges fontosságához.

Hangulat és emlékezés

Az sem mindegy, hogy az adott eseményt milyen hangulatban éljük meg. Sőt! Még az is számít, hogy az emlékezéskor milyen a kedélyünk! Ugyanis könnyebb felidézni olyan eseményeket, amikor hangulatunk azonos volt a jelenlegivel. (Egy szélsőséges példával: esküvőn nem érdemes temetéseket felidézni és fordítva.)

Az érzelmek segítségével emlékezetünket még erősíteni is lehet. Könnyebben felidézhetjük az érzelemgazdag eseményeket, ha először az érzelmek akkori megnyilvánulásaira gondolunk.

A „Nun Study” egyébként megkérdőjelezte a leggyakoribb demencia-forma, az Alzheimer-kór (eredeti) szövettani bizonyítékait. Mária nővérnél, akinek gondolkodási teszt-eredményei mindvégig kiválóak voltak, a 101 éves korában bekövetkezett halála utáni agyboncolás az Alzheimer betegségre jellemző agyi elváltozásokat mutatott! (Az izgalmas vizsgálat tovább zajlik, részletek: https://www.healthstudies.umn.edu/nunstudy oldalon olvashatók.)

Az emlékezet összetett agyi pályarendszere több fontos területet is magában foglal. Legfőbb elosztó központja a halántéklebenyek mélyén elhelyezkedő „mag”, az ún. amygdala, azonban rostjai minden irányba kiterjednek, előrefelé a homloklebeny felé, de hátra is, egészen a kisagyig. A memóriaműködés további – különös – sajátossága, hogy az éjszakai alvás szabályozásával is kapcsolatban áll. Nem köztudott, hogy az éjszaka során négy-öt alkalommal kialakuló öt-tízperces ún. álomszakaszban (más néven paradox alvás, ill. REM-fázis) történik az előzőleg emlékezetben rögzült adatok rostálása és raktározása (az ún. memória-konszolidáció).

Számos, egyértelműen demenciában szenvedő nővér állapotát a környezete fel sem ismerte. Itt elsősorban nem a rendtársak jóindulatáról, toleranciájáról van szó. A demens páciensnek legtöbbször nincsen betegségbelátása, ezért környezete (és saját maga) előtt sem ismeri el a mulasztást (disszimulál). A kritikai megjegyzéseket, a hibák visszajelzését nemegyszer bántónak találja, ez többnyire el is némítja a környezetet. Amint említettem, aktuális magyarázatok is mindig adódnak. Az állapot tagadása, a szellemi veszteségek feltérképezésének hiánya a mindennapi kapcsolatokban súlyos veszélyforrás. Ugyanis a páciens könnyen bűncselekmények áldozatává válhat.

Kritikus határ?

Maradjunk tehát abban, hogy középkorunktól fogva szellemi összteljesítményünk lassan és fokozatosan csökken. Kérdés, hogy a változás mikor éri el azt a bizonyos kritikus határt? Amikor már a mindennapi rutin során is bajt okoz… A tudomány mai válasza az, hogy egészséges öregedés mellett ez nem következik be. Ugyanis előbb halunk meg. És addig? Próbáljunk meg alkalmazkodni az elkerülhetetlen változásokhoz.

Tehát ha eljön az idő, bátran vegyük elő jegyzettömbünket (persze már előtte is lehet). Miért is kellene megjegyeznünk, hogy a húslevesbe zellerre nincs szükség, mert még van otthon, de egyik unokánk szereti, ha kelbimbót is rakunk bele! Az se agyunkat terhelje, hanem naptárunkat, hogy holnap kettőkor telefonálni kell valahová. Ha viszont kétszer egymás után olyan bosszantó memóriahiba történik, ami zavart okoz életvitelünkben (pl. becsaptuk az ajtót, a kulcs meg belül maradt, vagy telefonáltak, hogy az unokát nem hoztuk el az oviból stb.), akkor sürgősen forduljunk szeretteinkhez. Kérdezzük meg őket, tapasztaltak-e mostanában bármilyen hasonló – vagy egyéb természetű – szellemi hibát nálunk. Ha megerősítik gyanúnkat, emlékezetünk vagy gondolkodásunk akadozását, haladéktalanul szakemberhez kell fordulni!

De csak ha tényleg szokatlan dolgok történnek. Geriátriai gyakorlatomban ugyanis szinte hetente előfordul, hogy egy kétségbeesett egyén a saját mentális vizsgálatát kéri Alzheimer-kórtól való félelmében. Engedjenek meg egy számítógépes hasonlatot! Hányszor fordul elő, hogy gépünkből egy fontos fájl hirtelen eltűnik. Máskor – spontán, vagy valamilyen külső hatást, vagy harántimpulzust követően – egyszerűen „lefagy”. Ilyenkor azért még nem hívjuk rögtön a rendszergazdát! Először elindulunk visszafelé: végiggondoljuk, milyen lépések történtek, hol hibázhattunk.

Reset!

Itt jelzem az idősebb korúak megjegyző/felidéző emlékezetének leggyakoribb károsító körülményét, az ún. megosztott figyelmi helyzetet. Ilyenkor az illető fejében egyidejűleg két „adás” zajlik. A figyelem meghasad, az emlékbe rögzítés vagy előhívás elégtelen. Ne csak a látványos kettős helyzetekre gondoljunk, például egy telefonbeszélgetésre, mely alatt a rádió is szól. A mindennapos jelenségek sokkal alattomosabbak. Ilyenkor ugyanis a másik adás az agyban zajlik! Egy kellemetlenségen töprengünk, vagy egy döntési helyzet nem hagy nyugton. Esetleg éppen a környezetünket vizsgáljuk, mert mindenképpen meg akarunk felelni! Próbáljanak visszagondolni egy-egy saját „emlékstop” körülményeire ilyen szempontból is!

Tehát: ha nem találjuk meg a kisiklás helyét, okát, megpróbálhatunk csak úgy, ötletszerűen megnyomkodni néhány gombot. Végül – legrosszabb esetben eleresztve a nem mentett anyagot – újraindítjuk a gépet. Legtöbbször zavartalanul dolgozhatunk tovább. Ezt a módszert javasolom „memória- és egyéb szellemi teljesítmény ügyben” is. Miért nem engedünk meg magunknak is egy-két „lefagyást”? Talán éppen azért, mert a szükségesnél kevesebbet foglalkozunk az öregedéssel. Képtelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá, tehát inkább (hiábavaló, ráadásul néha szánakozást keltő) harcot folytatunk ellene. Tévhiteket táplálunk.

Nem mítosz az idősek bölcsessége

De térjünk csak vissza a megváltoztathatatlanhoz. Szóval akkor az „idősek bölcsessége” kamu? A kriplivé válás elkerülhetetlen? Csak idő kérdése? A küzdelem reménytelen?

Egyáltalán nem. Nem is hinnénk, de van olyan szellemi részműködés, amely idősebb korban egyáltalán nem romlik, még javulhat is. Az elemi pszichológiai tesztfeladatok között ilyenek pl. a szó- és képelrendezés, a helyzetfelismerés, az új tapasztalatokból való ismeretszerzés. A sok személyen végzett, statisztikai eredményekkel záruló kutatások vajon mit is jelentenek egy adott egyén számára? Ez bizony „húzós” kérdés. Anélkül, hogy részletekbe merülnénk, inkább egy közös vonásra hívom fel a figyelmüket. Mindhárom említett feladat megoldásában az előzetes tapasztalatok mennyisége kifejezett előnyt jelent. Ugyanis a legjobb megoldások precedens-elvű kombinatív gondolkodást igényelnek. A lényegét két példával próbálom megvilágítani. Vegyük először a tipikus helyzetet. Ez az, amely még korábban sohasem fordult elő, ezért nincs is rá „tanulható” megoldás.

A 70-es években egészen friss elmeszakorvosként a hajdani Lipótmezőn éjszakai ügyeletes szolgálatomban az egyik osztályról izgatottan jelentik, hogy az esti tévénézés idején egy rendkívül nyugtalan beteg besurrant a konyhába, elemelt egy kést, majd bezárkózott a kórterembe. Az ápolók nem tudják lecsillapítani, nem hajlandó kijönni, fenyegetőzik. A helyszínre sietek, közben átgondolom, mit tehetek. A zárt kórteremajtóhoz hajolva látszólag közömbös beszélgetést indítok. Annyit tudok, hogy szóval kell tartanom a pácienst, akit még sohasem láttam, hogy valamennyire uraljam a helyzetet. Közben a nővér jelzi, hogy rövidesen megérkeznek a mentők és a rendőrség is. A beteg minden szakmai közeledésemet elhárítja. Fenyeget, hogy engem is megtámad és magával is végez, ha bemegyek. Megérkezik három fiatal mentős és két rendőr, de nem jutunk előbbre. A beteg üvölteni kezd, hogy meg akarjuk ölni, tárgyakat dobál az ajtóra. A rendőrök telefonon tanakodtak, mert a fegyver használatát engedélyeztetniük kell főnökükkel. A főnök nem egyezik bele. Miközben a beteggel tartom a beszédkapcsolatot, ha nem is nagy lelkesedéssel, suttogva kezdem megszervezni a kis csapattal a behatolást. Egyszerre egy idős éjszakás ápolónő áll előttem. „Hallottam, mi történt. Miért nem hívja a tűzoltókat?” Elcsodálkozom: „A tűzoltókat? De miért? Ki sem jönnének. Nincsen tűzveszély!” „Csak hívják! Mondják azt, hogy a beteg ugrani akar.” Sok idő nincs a töprengésre. Tíz percen belül megérkeznek a tűzoltók. Döbbenten nézzük, amint pillanatok alatt felvonulnak, végiggurítják a fecskendőt, majd szinte szó nélkül kipattintják az ajtót. Nem utánuk, hanem előttük a vízözön! Egy perc sem telik el, egy didergő, ázott embert vezetnek ki karonfogva. Odalépek hozzá, bemutatkozom. „Mi beszéltünk hosszasan.” – magyarázom. „Megismertem a hangját, doktor úr – válaszolja akadozva. – Nincs egy száraz törülközője?”

Nyilvánvaló, hogy az idős nővér nem tanulmányai, hanem valamilyen korábbi hasonló tapasztalata alapján mondta meg a tökéletes megoldást.

A másikat egy Nobel-díjas író leghíresebb regényéből (Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány) idézem fel. Ursula, a női főszereplő idős hölgy, aki minden eszközzel titkolja családja előtt látásának vészes romlását. (Ha a nagyothallásra is gondolunk, netalántán néhány Olvasónak ismerős a helyzet?) Ennek egyik pompás esete, amikor menye, Fernanda valahol a házban elveszíti a jegygyűrűjét. A fiatalok sikertelenül kutatják át a házat a megszokott útvonalakon. Ő viszont abból indul ki, hogy éppen a szokásos helyeken nem lehet, hiszen akkor könnyen megtalálnák. Logikája mentén (amelyhez még látnia sem kell,) új „térképet” szerkeszt, amelynek járatain végighaladva ő találja meg a gyűrűt. (Egyébként a regényben több, az író korát messze megelőző tudományos felismerés is olvasható. Feljebb már említettem az alvás-memória kapcsolatot. Márquez például kitalál egy alvásképtelenséggel járó betegséget, amelynek legsúlyosabb tünete a feledékenység! – a tünetegyüttest azóta már leírták a szakirodalomban.)

Tehát az idősek emlékezetében gyakorlatilag már minden esetre van példa, csak elő kell húzniuk – vagyis igenis létezik az a bizonyos bölcsesség. Nem véletlen, hogy egyetemek, jelentős intézmények, akár kormányok is működtetnek szenátust, és a többgenerációs családi vállalkozások is sikeresek.

Kedves Idősödők! Fogadjuk meg a kedves testvérek agytekervényeinek üzenetét. Tessék tanulni, társalogni, sokat olvasni, írni, mosolyogni, mindenkor és mindenütt örömteli dolgokra lelni! (Mert tényleg vannak.) És ha megváltoztatni nem is tudjuk, legalább ne féljünk az öregedéstől! Mindnyájunkra igaz: minden nappal öregszünk. De higgyük el: egyszerre veszítünk és nyerünk is vele.

A cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 01. számában jelent meg