Az önértékelési „játszma” nyertesei és vesztesei
Mennyit ér az önbecsülés?
Milyen erősen foglalkoztatja az, hogy „mennyit ér” a személyisége? Amikor tükörbe nézünk (ténylegesen vagy képletesen), azt vizsgálgatjuk: Elég vonzó vagyok? Elég jó vagyok? Eléggé „értékes” ember vagyok? A tükör pedig hol mások (a világ) „szeme”, hol egy rejtett, belső „bíránk”.
Nem is gondolnánk, milyen gyakran nézünk ezekbe a tükrökbe! „Önértékelésünk” valójában állandóan működik, helyzetről helyzetre felbecsüljük önmagunk – az énünk – értékét.
És mi történik, ha tetszik, pláne, ha nem tetszik, amit a tükörben látunk? Ha pozitív a kép, akkor jelentkezik az „önbecsülés” élménye, ha negatív, akkor pedig az önbecsülés hiánya. Mindkettő érzelmekben fejeződik ki: ha az önértékelés kimenetele kedvező, akkor öröm, büszkeség, elégedettség, ha viszont kedvezőtlen, akkor szomorúság, elégedetlenség, harag, és/vagy szégyen érzése jelenik meg.
Mivel pedig a viselkedésünk és a pszichés közérzetünk (jóllétünk) szabályozásában az érzelmeknek igen fontos szerepük van, önértékelésünk az önbecsülés érzelmeinek közvetítésével fontos önszabályozó szerepet tölt be...
A svéd Maarit Johnson és az amerikai Jennifer Crocker szerint az önbecsülés egyik formája az, amivel rendelkezünk, a másik pedig az, amire törekszünk.
Önbecsülés, amivel rendelkezünk
Ezt a formát úgy írhatnánk le, hogy önbecsülésünknek létezik egy alapszintje: mintha öröktől fogva éreznénk önmagunk alapértékét. Szinte függetlenül attól, hogy mit teszünk, milyen helyzetben vagyunk, valahol „belül” olyannak éljük meg magunkat, akinek fix pozíciója van egy láthatatlan belső érték-skálán, ami a nagyon rossztól/értéktelentől a nagyon jóig/értékesig terjed. Ez a belső „érték-mutató” mintha különböző kvalitásaink valamifajta globális összesítését mutatná... De miért lesz az alap-önbecsülés annyira stabil? Azért, mert én-élményünk és én-tudatunk kialakulásának kezdeti időszakában jelenik meg. Mivel a személyiség önszabályozásában az énnel kapcsolatos tapasztalatoknak kitüntetett szerepük van, idegrendszerünk nagy súllyal „raktározza” el az én stabilizálását támogató élményeket Így válhatnak a kialakulóban lévő énre vonatkozó érték-információk is („én” jó vagyok, ügyes vagyok, szerethető vagyok, stb.), egy – részben tudatos, részben tudattalan – általános énképformájában viszonylag szilárd működési mintává az idegrendszerben.
Az alap-önbecsülés későbbi működését úgy kell elképzelni, mint egy vészcsengőt. Ha egy helyzet „működésbe hozza”, – pl. szeretnénk tetszeni valakinek, vagy szeretnénk elnyerni egy jó állást – éles hangon figyelmeztet bennünket belénk vésődött alapértékünkre.
Önbecsülés, amire törekszünk
Az önbecsülésnek nemcsak a fent leírt – viszonylag stabil – formája létezik. Egy másik – sokkal dinamikusabb – mechanizmus is kiválthat önérték-érzést. Arról van szó, hogy a céljainkkal kapcsolatos sikereink és kudarcaink alapján az értékességünk is mérlegre kerül. Szinte mindegy, ki tűzte ki a célt, mi magunk vagy valaki más – ha elértük, önbecsülésünk nő, ha nem, akkor csökken.Ez az önbecsülési forma tehát mindig valami külső feltételtől függ, ezért „feltételes”, „külső”, „kiérdemelt”, stb. önbecsülésnek nevezték el a pszichológusok.
Bár a célkitűzéseinkbe mások normái, elvárásai is belejátszanak, a feltételes önbecsülésnél mégis úgy érezhetjük, mi magunk alakíthatjuk annak szintjét azáltal, hogy teljesítünk-e – avagy elérünk-e – bizonyos külső feltételeket. Ez a fajta önbecsülés tehát sokkal dinamikusabb, mint az alap-önbecsülés, hiszen folyamatosan újabb és újabb célokat állíthatunk, s azok elérésének függvényében folyamatosan változhat önbecsülésünk szintje.
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 5. számában olvasható
További ajánlás a témában
Ajánlott könyv
MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2025/4
Ajándékozzon 2026-os éves előfizetést Karácsonyra és mi megajándékozzuk egy szabadon választott e-bookkal!
Az előfizetés ára 7,160 Ft. Több, mint 15% kedvezmény éves előfizetés esetén!
Előfizetek
