Azt már mindenki tudja, hogy MILYENEK a kamaszok, de arról, hogyan hatnak „ránk”, az idősebb generáció tagjaira, már kevesen tudnak, s még kevesebben vannak tisztában azzal, hogy ez a hatás kölcsönös. S arról pedig végképp nem esik szó, hogyan annak idején mi milyen kamaszgyerekei voltunk szüleinknek, vagy hogy a mi szüleinkkel hogyan bántak az ő szüleik serdülőkorukban. Az ismeretterjesztő munkák legtöbbször úgy igyekeznek megvilágítani a serdülőkor feszültségekkel teli időszakát, mintha az csak a kamaszok belső ügye lenne.

Ez nem így van – mondja a rendszerszemléletű  családterápiás elmélet – a család különböző generációjú tagjai összetartoznak, hatnak egymásra, az egyes generációk ugyanazon az úton járnak, csakhogy időben egymáshoz képest eltolva. Kölcsönösen segíthetik vagy kölcsönösen nehezíthetik átélni az egyes időszakokat.

Most nézzük azt az időszakot, amikor a család legifjabb generációja a kamaszkornál tart! Előttük ilyenkor számos feladat sorakozik: helyt kell állni az iskolában (de gyakran talán ez tűnik a legkevésbé  hangsúlyosnak, legalábbis egy serdülő számára), ki kell alakítania saját véleményét, formálnia saját ízlését, értékrendjét, meg kell küzdenie a megváltozott testtel, a valószerűtlenül megnyúlt végtagokkal, a hormonális változások látható és zavaró jeleivel: a pattanások és mitesszerek tömkelegével, a zsíros bőrrel és a test erősödő szagaival. Kezelnie kell a feszítően jelentkező szexuális késztetéseket, az erotikus fantáziákat. Át kell élnie a hangulatingadozásokat és a társas környezet gyakran elítélő reakcióit. Egyensúlyt kell találnia a jogok és kötelességek között, s ez nem könnyű, hisz a környezet is állandóan változtatja elvárásait: van, ahol határozott, komoly felnőttet fogad szívesen, de van, ahol kedvesen mulya gyermeki engedelmességet vár el. Választ kell találni a legfontosabb kérdésekre: Ki vagyok én? Mit akarok elérni az életben? Mi a fontos számomra? Kikkel és hogyan tudok kapcsolatba kerülni? Milyen társat tudok elképzelni – és elviselni – magam mellett?  A válaszhoz gyakran az alsó fokú matematikaoktatásból ismert „próbálkozásos” módszer bevetésével jutnak: számos – olykor egymással szöges ellentétben álló – szerepben próbálják ki magukat: jófiúként és gengszterként, lovagként és macsóként; szende lányként és hódító démonként, határozottként és gyámoltalanként. Ráadásul szerepváltásaik gyakran nem is tudatosulnak, így a – bármily támogató – visszajelzéseket nehéz megérteniük és elfogadniuk. Mindezek tetejébe érzelmileg el kell távolodniuk a szülőktől, miközben az erre vonatkozó szabályok családonként rendkívül változatosak: van olyan család, ahol nagy autonómiát adva nevelik önállóságra a kamaszokat, és van, ahol az összetartozás érzelmi biztonságának hangsúlyozásával igyekeznek mindenkit együtt tartani. Kamaszfejjel azonban sokkal könnyebb mindezt elhanyagolásként illetve korlátozásként megélni. Az idősebb generációk eltérő életstílusa markáns lehetőséget biztosít a serdülők számára az elutasításra: könnyű anyut hülyének nézni, mert nem tudja lájkolni a posztjaimat a fészbukon, és azt sem tudja, mi az… Az önmagukban gyakran elbizonytalanodó kamaszok időlegesen nagyon kompetensnek élhetik meg magukat – azzal kevesebbet törődve, hogy ezzel meg bánthatnak másokat…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában olvasható