A személyiség közvetlenül nem megfogható, nem mérhető – csak következtetni tudunk rá. Nagyrészt a viselkedésből, a reakciók állandóságából tudhatjuk, hogy egyáltalán létezik. Ha pedig ez egy ilyen mélyen gyökerező, egyéni viselkedésünket meghatározó pszichológiai struktúra, akkor felépítéséről, szerveződéséről is érdemes elgondolkodnunk.

Ahhoz, hogy megértsük, miként is szerveződik maga a személyiség, megpróbálhatunk egy egészen egyszerű megközelítésmódot alkalmazni, mielőtt végleg elvesznénk a személyiségelméletek végeláthatatlan dzsungelében. Gondoljuk végig, hogyan lehet az, hogy az emberek – mindenfajta pszichológiai ismeret nélkül –  viszonylag jól tudják jellemezni egymást? Például ha el akarom mesélni, milyen személyiség a barátom, fel tudom sorolni, mi jellemző rá – hogy kedves, barátságos, könnyen teremt kapcsolatot másokkal, ugyanakkor egy kicsit felszínes is, szeret egyszerre sok dologgal foglalkozni, amiket aztán nem mindig fejez be, kicsit rendetlen, stb.

A személyiség szerveződésének megértéséhez rendelkezésünkre áll egy kifinomult eszköz, maga a nyelv. Az ún. „lexikai hipotézis” szerint ami fontos a világból, az mind leképződik, beágyazódik a nyelvbe, vagyis arra kifejezéseket alkotunk. Tehát, ha megfordítjuk ezt a logikát, akkor azt mondhatjuk, hogy amire sok szavunk van, az valószínűleg lényeges számunkra a világ – vagy adott esetben a személyiség – leírása szempontjából. A leggyakrabban emlegetett példa, hogy az eszkimóknak sokkal több szavuk van a hóra, mint nekünk. Kicsit sántít a dolog, hiszen az eszkimók valójában nem is egyféle nyelvet beszélnek, de hozhatunk egy közelebbi példát is: a hollandoknál oly sokszor és sokféle formában esik az eső, hogy érthető módon sokkal több kifejezésük létezik erre.

 A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható