Amiért erőnket, időnket, képességeinket adtuk, és az meghozta a „bevetés” eredményét, rögvest örömérzést szül. Ami viszont befektetés nélkül az ölünkbe pottyan, az nem lesz igazán a „miénk” – tulajdonunk lesz ugyan, de nem lesz lelkünk része, nem válik életünk fontos darabjává. A vásárolt villa vagy a maga építette kis ház öröme között határtalan távolság van, pedig mindkettő örömforrás.  Mindnyájan átéljük a megküzdött dolgok elérésének örömét – a sikeres sportteljesítménytől kezdve a vizsga eredményén át a megszerzett, elért dolgok feletti örömig, ám ez legfőképp az emberi kapcsolatok lélekmelegítő közegében képes hatni. Ha nem volna kiért, miért küzdenünk, ha nincs kinek felmutatnunk, akkor a győzelem hiábavaló, hiszen nincs más haszonélvezője, mint maga az egyén. Talán ez is magyarázhatja, hogy az öncélú, saját magunkért, anyagi javaink gyarapításáért történő cselekedetek nem képesek azt az örömérzést kiváltani, mint amit a nekünk fontos személyek – örülve eredményeinknek – megadhatnak, Az együttes élmény, mint emberi örömforrás olyannyira alapvető, hogy Mérei Ferenc tudományos bizonyítékai szerint többlet-teljesítményt és érzelmi hőfok-növelést eredményez. Éltető erő az ember számára. Mindez talán azt sugallhatja, hogy csak a győzelem, a diadal, a siker, a megküzdés, a nehézségekkel való eredményes birkózás vezethet el a boldogsághoz. Ennek az emberi alapszükségletnek az átéléséhez azonban jelentősen hozzájárul a biztonság és közösségi érzés. A mély öröm, a boldogság átélésének kétségbevonhatatlan szubjektív bizonyossága mindig emberi kapcsolatokba ágyazódik, abból ered és általa képes fennmaradni. Rögvest igazolhatja ezt az állítást a személyes tapasztalat. Keressük csak meg mi magunk, mikor mertük azt mondani, hogy „most boldog vagyok”?

Legtöbbünknél olyan emlék bukkan fel, amikor szeretteinkkel együtt voltunk, s szeretetben, elismerésben, ún. pozitív megerősítésben volt részünk, vagy sikerként emlékszünk arra, amikor számunkra fontos személyek elismerték munkánkat.